Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 11   //    «    15    » 
KÉPMOZGATÓ
Kapitány Máté
A Nagy Csupasz tornyában
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



 

A mutatványok után mindig a toronyablak párkányához cipelt minket a Nagy Csupasz, nyakunknál fogva lógatott, s aztán a gyűrűhöz láncolt mindkettőnket. Almát ugyan adott, és különben nemigen bántott, persze egyszer-kétszer ránk sózott a tömör fabotjával – főleg Józsira –, de nem mondhatom, hogy vadállat lett volna. Hanem a ridegsége, az elzárkózása minden társalgási kísérletemtől, az jobban fájt az ütlegelésnél is. Igaz, ott volt nekem Józsi, hogy a Nagy Csupasz szolgálatával járó magányt enyhítse, de lássuk be, az ő egyszerűsége, túl azon, hogy a hideg éjszakákon szőrös testéhez lapulhattam melegedni – ez eleinte buzisnak tűnt, mégis rászoktam –, nos, Józsi a puszta jelenlétén kívül nem sokat adott napjaimhoz. A gyűrűhöz láncoltság két reakciót váltott ki belőle: hol almahéjat kakált, hol pedig görcsös kis göbbé görnyedve hegyezte a cerkát. Valahányszor tehát nyílt a súlyos, vasalt ajtó, és belépett a toronyba a Nagy Csupasz, reménykedve pislogtam, és amikor kellő bátorságot sikerült összeszednem, még szóltam is hozzá, hogy ma aztán igazán tetszett a népnek a mutatvány, vagy hogy fáradtnak látszik, uram, túl sokat gyötri magát, meg hogy adjon utasításokat, miképp fejlődjek, például hogyan zsonglőrködhetnék, hegedülhetnék, biciklizhetnék, egyensúlyozhatnék jobban, mutasson utat! De ő csak átsietett a tornyon, almát dobott elénk, elkaparta ürülékünket, megfenyegetett vastag ujjával, és közben fakó volt az arca, csupaszon fénylő, mint az olajjal kent üveg.

 

Ma vitorlásversenyt rendeztek, a vizet ellepték a fehér vásznak, gazdánk egész nap nem került elő. Lehet, hogy érdekelte a verseny, mindenesetre Józsival olyan hosszú ideig maradtunk magunkban, mint még soha. Félcédulás társam ostoba képpel vakarászta bőrét, még makogott is az istenadta, aztán meg tapogatni és csépelni kezdett. Erre adtam neki egy pofont, le is higgadt tőle, szégyenkezve vigyorgott, és inkább nekilátott dörzsölgetni a fütyülőjét. A Nagy Csupasz bizonyára azt hiszi, én is olyan vagyok, mint a Józsi, olyan síkbarom, azért is nem törődik velem, hiába próbálom felhívni magamra a figyelmét. Amikor a szökés mellett döntök, leginkább ez adja a lökést, a gazdánk fagyos és következetes elfordulása. Nem a leláncoltság, még csak nem is hormonszagú testvérem véglénykedése. A lánc tömör és olyan elszakíthatatlan, mint a mitológiában, nem is próbálom ráncigálni vagy elrágni – fölösleges volna. A lánc végén bilincs, a bilincs a jobb csuklómon, a jobb csuklóm pedig egyáltalán nem mitológiai, és nem elszakíthatatlan. Eszembe jut a Fűrész című film, ahol a túlélés érdekében az egyik fogolynak le kell vágnia a saját lábát, vagy az a másik film, a hegymászós, amiben a kezét vágja le, na, ettől kiráz a hideg, és elfog a hányinger. Nem fogom levágni a karomat, az már fix. De itt maradni sem akarok. Ránézek Józsira, reszketeg lábát átkulcsolja vézna karjával, úgy billeg előre-hátra a seggén, mint az autisták, te, Józsi, sziszegem neki, fojtott hangon, holott rajtunk kívül nincs ott senki, a komisz szándék azonban suttogóssá lapítja hangomat. Józsi csak mantrázik tovább, még zümmög is hozzá ez az áldott tapló, újra megszólítom hát, most már parancsolóbban, hogy te, Józsi, az anyádat, figyeljél már ide, na! Erre felkapja bugyuta fejét, felém fordul, rám vigyorog, és úgy integet, mint a gyerek, aki csak azért lengeti zsebkendőjét az ismeretleneket szállító vonat után, mert ezt látta a felnőttektől. Józsikám, mondom neki, lenne itt egy feladat neked, édes testvérem. Józsi hegyezi a fülét, de hát mindig hegyez valamit, kész szerencse, hogy most a fülét, én meg folytatom, lassan és határozottan, hogy gondolom, már te is észrevetted: minket bilincsbe verve tartanak. Bólint és vigyorog. Jól van, hajolok most közelebb, hát az a helyzet, tesókám, hogy nekem ennyi elég volt, én most lelépek innen, de ahhoz kell a te segítséged. A fajankónak tetszik, hogy róla van szó, hevesen rángatózik és csapkod a karjával, és rikácsol, mint a hülye. Sssssss, halkítom le, figyeljél, jól figyeljél. A csuklómon van a bilincs, mutatom neki, a kézfejem pedig nem fér át rajta, úgyhogy, bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam, mert valószínű, hogy ezután nem fogok hegedülni, mégis arra kérlek, Jocó, hogy törd el a kezemet, törd el a csuklómat, és hajtogasd úgy a kézfejemet, hogy átférjen a bilincsen. Józsi megrémül, hátrébb szökken, és tiltakozva rázza a fejét. Eltart egy darabig, mire sikerül megnyugtatni, úgy simogatom, mint a síró csecsemőket szokás, és csitítgatom is, lágy szóval. Mikor lecsillapodik végre, újra rákezdek, győzködöm, kérlelem, aztán megparancsolom, hogy törje ripityára az ízületeket! Józsi pityereg, próbál menekülni, de én nem tágítok, beszorítom kezemet az ablakpárkány sarkába, és csak beszélek, beszélek, mert nem akarok ott maradni tovább, nem bírom elviselni többé a Nagy Csupasz szenvtelenségét. Józsi befogja a szemét, a fülét és a száját is, én nem kegyelmezek, bármennyire is szánom a testvéremet. Soká tart, igaz, végül mégis megtörik. Könnyes szemmel fogja a csuklómat, zavartan makog, miközben hatalmasat ránt rajta.

 

A vitorlásversenyre nem sokan kíváncsiak, legfeljebb a gyerekek mutogatnak a szélbe kapaszkodó vásznakra, a tóparti város utcáit azonban így is olyan kusza, lengedező szálakként fonják be a szaporázó tömegek, mintha hajnalban serény pók kezdte volna ténykedését. Ráz a hideg a fájdalomtól, és kóvályog a fejem, ahogy groteszk pózba dermedt, szilánkosra tört karomat melengetem a másikkal. Kerülgetem az embereket, akik láthatólag ügyet sem vetnek rám. Kijutottam a toronyból, gondolom, nem kell többé idétlen ruhákba bújva szórakoztatnom, nem kell többé a gyűrűhöz kötve végeznem a dolgomat, almát zabálnom, ha másra éhezem. Bóklászok a sikátorokban és a széles utcákon, nyár végi nap süt, már ősz- szagú, legyöngült, az ilyet szeretem. Egy helyütt még nagyobb a tolongás, zsibvásárt rendeztek. A standok között sok a kölyök, az egyikük, egy szeplős, zöld szemű észrevesz, végül is hasonló a magasságunk, próbálja felhívni rám apja figyelmét, de az éppen beszélget valakivel, a gyerek elengedi a kezét, odamerészkedik hozzám, félénk mosollyal megsimogatja a karomat és odanyújt egy almát az ép kezembe. Nem fogadom el, de megköszönöm, nem tudom, miért hiszik mind, hogy mi csak az almát szeretjük. Látom, hogy a szeplősnél perec is van, biztos most vette az apja, azt bezzeg nem adja, nem, csak a szaros almát tukmálja. Mikor hátat fordítok a kölyöknek, hallom, hogy hívogat, marasztalni próbál. Új életet kezdek, magasabbra növök, és nemcsak Jocónál, de ezeknél is. Meglátják, és meglátja a Nagy Csupasz is.

 

Néhány napig a tó közelében maradok, innen-onnan sikerül élelmet szereznem, nem lopok, azt eldöntöttem már rég, de az éttermek maradékát zárás után elfogadom. Az éjszakákat egy idős nő teraszán töltöm, mikor a mama nyugovóra tér, felmászom a teraszra, és a macskának kikészített, puhára és melegre bélelt kosárba fekszem. A hőbörgő macskát első alkalommal majdnem az anyjába küldöm, de aztán megemberelem magam, elvégre magasztos cél vezérel, példát kell mutatnom mindenkinek, szép szóval fejtem hát ki neki, hogy mostantól a járólapon alszik, a kosárkáját lestoppoltam. Látja, hogy izmosabb vagyok, még törött karral is össze tudnám verni, úgyhogy okosan meghúzza magát. Jóban leszünk, testvérem, mondom neki barátságosan, ő pedig tohonyán helyesel.

 

Egy nap hórihorgas fickó szúr ki az utcán, éppen az arra járóknak szónokolok, próbálom megértetni velük, mennyivel többet ér az életem, mint az övék, hiába vonulnak olyan gőgös pofával és tipegnek fontoskodva, mint a gésák. Azt akarom, ismerjék fel a prófétát. Odajön hozzám ez a hórihorgas, mosolyog, még gratulál is. Ő az első, aki megszólít. Úgy látom, maga jobb sorsra érdemes, fiatalember, úgy látom, magában van tehetség a kifinomult dolgokhoz. Aztán elmondja, hogy korábban megnézte párszor a mutatványainkat, és már akkor is feltűnt neki, hogy rendkívül értelmesen csillogó szemmel variálok az egykerekűn, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy a gazdám milyen szigorúan bánik velem. Készségesen helyeselek, de közben bűntudatom van, hogy egy idegen alakkal beszélem ki a Nagy Csupaszt. A fickó, mintha csak megérezné, hogy zavar az ismeretlensége, bemutatkozik, a nevem Károly, hajol meg régiesen, és egy antikváriumot vezetek. Éppen megbízható, értelmes beosztottat keresek. Sokatmondóan pillant rám, és mivel nem felelek semmit, megkérdi, nincs-e kedvem nála dolgozni, könyveket katalogizálni, a vevőknek segédkezni, jóféle szépirodalmat ajánlgatni. Na persze, fejezi be, és huncutkodva kacsint, csakis akkor, ha elég olvasottnak érzi magát a feladathoz. Gondolkodás nélkül rávágom az igent, vagyok olyan művelt, mint ez a Károly, és néhány könyvvel csak elbírok. Kezet rázunk, a bal karomat adom, az épet. Károly negédesen megcirógatja a kobakomat, és elégedetten visz magával.

 

Hamar megtudom, mi a valódi dolgom az antikváriumban. Egy hosszú boton egyensúlyozva fogadom a betérőket, udvariasan köszönök, és mindennap egy-egy új könyv tartalmát hadarom el, tömören, egy percben. Károly egy tízéves stréber ruházatát adja rám, kockás pulóverben, és még az én lábamhoz mérten is rövid nadrágban szerencsétlenkedem a magasban. Többször szóvá teszem neki, hogy álljunk meg egy pillanatra, kedves uram, nem erről volt szó, de ilyenkor lefagy arcáról az édeskés mosoly, és olyan haragra gerjed, hogy jobbnak látom befogni azt a hálátlan pofámat. Igyekszem tartani magamban a lelket, mondogatom, időnként még fennhangon is, hogy ez csak az első lépés, ne legyünk telhetetlenek, végül is egy antikváriumban dolgozom, tömény művészet között guggolva. Kapok valami kis fizetést is, azt arra költöm, amire akarom. Reggelente megborotválkozom, Károly ugyanis finoman jelezte, nem illik szőrösen fogadni az irodalom kedvelőit, ettől pedig úgy viszket az arcom, hogy nem győzök vakarózni. Egy idő után már a könyvek tartalmát sem kell a vevőkre zúdítanom, marad a boton imbolygás és a porszagú könyvek pakolása.

 

Három hét után meglépek Károly boltjából, tovább nem bírom. A maradék pénzemet hamar elszórom, minél finomabb, minél csupaszabb hölgyekre költöm, cserébe kevés viszonzást kapok. A hervatag nénike teraszára nem tudok visszatérni, időközben új lakók költöztek oda, a hájas macskát Churchill fejű kutya váltotta fel, olyan Tom és Jerry-s. Betört az ősz is, sárga rongyokban, az éjjelek már mondhatni kellemetlenek odakint. Bandukolok a sikátorokban, a széles utcákon, és egyszer csak észreveszem Józsikát és a Nagy Csupaszt, ahogy girhesen és elesetten keresik a kenyérre és almára valót. Közelebb lopakodom, a Nagy Csupasz mogorva arcú emberrel beszélget, szánalmasan meggörnyeszti magát, magyarázkodik, hogy tudja ő, azelőtt erősebb volt a produkció, de igyekeznek, igyekszik Józsi is. A mogorva arcú rálegyint, ahogy elhalad mellettük, megbillenti Józsi seggét a talpával, és röhög. Elönt a harag, utat török magamnak, felpattanok Józsi mellé, kikapom kezéből a hegedűt, és bármennyire is fáj a nyomorék kezem, rázendítek, de úgy, mint még soha. Megtorpan a mogorva, már nem röhög, hallgatja, ahogy játszom, nem fordul vissza, de sokkal lassabban lépked, mint előtte. A Nagy Csupasz meg csak néz, néz rám nagy szemmel, szakállat növesztett, de ő az, most boldogan játszom, Józsi pedig izgatottan rugózik mellettem. Aztán közelebb lép a Nagy Csupasz, várom, hogy átöleljen vagy felkiáltson, nocsak, visszatért a tékozló, de ő magasba emeli a tenyerét, és lebasz egy akkorát, hogy menten elvesztem az eszméletemet.

 

Józsi mellett térek magamhoz, a gyűrűhöz láncolva. Józsi, mikor látja, hogy kinyitom a szemem, pillanatra abbahagyja a szokásos dülöngélést, integet. Szédelegve tápászkodom fel, bilincs a csuklómon, és most már a lábamon is van. Az ablakpárkányon nagy szög, a hideg szélben néha előre-hátra gurul egy kicsit. Ránézek Józsira, a szög után nyúlok. Te rohadt faszfej, üvöltöm, te recskázó senki, mit ér a te életed, mi?! Józsi megrémül, musszog a párkányon, mint egy átkozott nyúl. Magasba tartom a szöget, készen, hogy lecsapjak vele, Józsi vacog és védekezik a vézna kezével, olyanok vagyunk, mint valami szoborcsoport, gondolom, és már remeg a karom, amikor a toronyba belép a Nagy Csupasz.


 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 11   »   A Nagy Csupasz tornyában
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911