Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 12   //    «    3    » 
Ács József
Elefántcsonttornyok és felhőkakukkvárak
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ősleves?

 

Tallár Ferenc Légy a levesben című esszéje a „metafizikai kultúra” elsüllyedéséről, alászállásáról beszél. Arról a folyamatról, melyben a minőségi különbségeket megállapító, értékszempontokat érvényesítő gondolkodást elnyeli az információ-bőség korszaka, ahol a radikális mellérendelés receptje szerint ősleves-szerűen egybeöntve fortyognak a tények, vélemények, teóriák és hipotézisek. A zseniális mérnököt, Vannevar Busht idézi, az atombombát kifejlesztő Manhattan-terv fő kezdeményezőjét, aki a 20. század közepén diadalmasan fedezte fel, hogy az információk káoszában a dolgok magvát, velejét, gerincét keresni hasztalanság, hiszen az elme amúgy is asszociációk véget nem érő hálóján ugrándozva kalandozza be az emberi tudás térségeit. Aki érteni is akarja, amit tud, fogalmakra redukál. Kénytelen-kelletlen leegyszerűsít. De hát tulajdonképpen miért kellene külön érteni, amit amúgy is tudunk? Hát nem adekvátabb képet nyújt a világról a rengeteg egymásba kapaszkodó hivatkozás hálózata, mely épp dzsungelszerűségével modellezi a világ kiismerhetetlen komplexitását?

 

Minden kornak megvan a maga ábrándja.

 

Tulajdonképpen már az internet előtt is milliónyi könyv harsogta a magáét egymás mellett. Musil befejezetlenül maradt nagyregényében, A tulajdonságok nélküli emberben ennek adja szatirikus rajzát. A 100. fejezet címe: Stumm tábornok benyomul az állami kölcsönkönyvtárba, és tapasztalatokat gyűjt könyvtárosokról, könyvtár-szolgákról és a szellemi rendről.  A tudásszomjtól hajtott hadügy-minisztériumi tábornok az idegen földre tévedtek sutaságával fogalmazza meg kérését: „Gondolnék esetleg valami összeállításra, mely az emberiség minden nagy gondolatát tartalmazza, ha ilyesmi volna”. Magas rangjára tekintettel bevezetik az olvasók elől elzárt belső katalógus-terembe, ahol Stumm elámulva felteszi a kérdést, hogyan igazodik el itt a könyvtáros. „Tábornok úr – azt mondja – arra kíváncsi, hogyan ismerek minden könyvet? Hát erre csak azt felelhetem: úgy, hogy egyiket sem olvasom!”

 

A három és fél millió kötetes könyvtár katalógustermében, a Vannevar Bush által kárhoztatott rendezés, osztályozás, indexelés templomában Stumm elerőtlenedik. Utána-számol, és arra jut, hogy a teljes állomány végigolvasásához tízezer esztendőre lenne szüksége.

 

Hát nem Bushnak van igaza?

 

Csakhogy Stumm, mikor belép a központi könyvtárba, nem tényekre, adatokra, műszaki információkra éhes, hanem olyasmire, aminek egzisztenciális jelentősége van. Mármost miféle egzisztenciális jelentősége van a kinyomtatott gondolatok tonnáinak? Nem egy adott értelmezési keretben megfogalmazható tényállításokra (információkra) kíváncsi, hanem az értelmezési keretet (a világlátást) formáló gondolatokra.

 

Tévedés volna, ha a modern viszonyt az egymásra halmozott ismeretekhez, a minőség nélküli, absztrakt „információhoz”, a könyvnyomtatás megjelenéséhez kötnénk, mikor a szellemi érdeklődés különféle érdekességek habzsolásában merül ki. Francesco Petrarca Gutenberg előtt, 1367 és 1370 között írta Önmagam és sokak tudatlanságáról című értekezését. Nézeteinek összegzésére négy vallástalan arisztoteliánus velencei „barátja” késztette, akik – tulajdonképpen a felvilágosodás előfutáraiként – rendszeresen fel-keresték a hatvanas években Velencében tartózkodó jeles humanistát, hogy beszélgessenek vele. 1365-ben aztán a háta mögött elhíresztelték, hogy a neves költő – hogyan is fogalmazzunk? – jó ember ugyan, de tudatlan. Petrarca e tudatlanságát már terjedelmes értekezése elején készséggel elismeri, látogatóiról pedig azt írja:

 

…vak tűz lobog bennük, mert mindannyian foglalkoznak tudományokkal, és elmélyült tanulmányokat folytatnak. Mégis úgy teszik ezt, hogy az első semmit sem tud […], a második keveset, a harmadik nem túl sokat, a negyedik – elismerem – nem keveset, de ismeretei annyira homályosak és kuszák, [...] felszínesek és bizonytalanok, hogy jobb volna neki, ha semmit sem tudna.

 

S hogy miféle ismeretek ezek? Meglepően hasonlítanak ahhoz, amit manapság szörfözéssel összekeresgélhetünk:

 

Az előbb említett férfiú sokat tud a vadállatokról, a madarakról és a halakról; tudja, hogy hány szőrszál van egy oroszlán fején, hány toll egy ölyv farkában; hogy hány gyűrűvel fonja körül a polip a hajó-töröttet; hogy az elefántok hátulról egyesülnek, és két éven át vemhesek, hogy tanulékony és élénk állatok, értelmük csaknem felér az emberekével, és két-háromszáz évig is elélnek; hogy a főnixmadár illatos tűzben elég, majd újjászületik; hogy a tengeri sün visszafogja a hajó lendületét, de ha kiemelik a habokból, elveszti képességét; hogy a vadász tükrével becsapja a tigrist, az arianizmusok fegyverrel üldözik a griff-madarat, a bálnák hátát tévedésből szigetnek nézik a tengerészek; hogy a medve kicsinye születésekor alaktalan, az öszvér ritkán szül, a vipera egyszer szül, és e szülése is szerencsétlen; hogy a vakond vak, a méh süket; végül hogy az összes állat közül egyedül a krokodil tudja mozgatni a felső állkapcsát. Mind-ezek nagyrészt hamis dolgok [...], vagy nem ismerik maguk a szerzők sem, de mivel messzi dolgokról van szó, készségesebben elhiszik és szabadabban tódítják. Ám még ha valós dolgokról lenne is szó, ezek semmivel sem járulnak hozzá a boldog élethez. Mert mi haszna van – kérlek – annak, ha valaki ismeri a vadállatok, a madarak, a halak és a kígyók természetét, azonban az emberi természetet és azt, hogy mire születtünk, hová tartunk, vagy nem ismeri, vagy nem törődik vele?

 

Petrarca az ismeretek és az élet kapcsolatát firtatja. Vezet-e a tényeket halmozó tudás bölcsességre, képes-e mértéket szabni tetteinknek? S ha a közömbösen sorakozó tényekből semmi efféle nem vezethető le, mi adja tetteink mértékét, mi vezérel, mi kalauzol bennünket az információk eme őslevesében? Mert olyan ember, akiben nem működik semmiféle indíttatás, nincs. Senki sem él belső meggyőződés nélkül. Nincs gondolkodás értelmezési keret, nincs ember kultúra nélkül. A kérdés csak az, mi ennek a kultúrának a tartalma.

 

A kultúra fogalmához

 

„A kultúra előszeretettel tesz különbséget értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen között, csúcspontokat és mintákat keres...”, írja Tallár Ferenc. Szívem szerint kicserélném a mondat alanyát. „Az ember előszeretettel tesz különbséget értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen között, csúcspontokat és mintákat keres...” Ez természetesen egészen mást jelent. Az első megfogalmazás azt sugallja, hogy a kultúra széthullásával megszűnik az értékelés, eltűnnek a különbségtételek. Ha viszont – a második állítás szerint – az emberi lényegtől elválaszthatatlan a különbségtétel, az értékelés aktusa, akkor a kultúra eltűnéséről sincs értelme beszélni, legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy egyfajta horror vacui jegyében az egyik kultúrát felváltja egy másik. A kultúra olyan magnószalag, amit törölni nem lehet, legfeljebb rávenni valami mást. Nem valamiféle mímelt (mert megvalósíthatatlan) értéksemlegesség jegyében hozom közös nevezőre az eltérő látókörű kultúrákat, egyenlőségjelet tenni pedig végképp nem szeretnék közéjük. Csak éppen ha „a kultúra” alászállásáról, eltűnéséről beszélnénk, akkor homályban maradna, mi az az új és más, ami a magnószalagra kerül – pedig a jelenkor lényegét éppen ez adja.

Ezzel eltávolodunk a kultúrát a magas kultúrával azonosító felfogástól és a kultúrán (az egyes ember vagy a közösség kultúráján) valami általánosabbat értünk: az ember vagy a közösség viszonyát a természethez (saját természetéhez is), az ember alkotta világhoz, ember-társaihoz, a társadalomhoz, annak szabályaihoz, hagyományaihoz, ideáljaihoz és így tovább. Ez a kultúra ezer szállal kapcsolódik az élet világához, s nem elsősorban műalkotásokban, hitvallásokban vagy gondolati konstrukciókban ölt testet, hanem a cselekvések mikéntjében. Mondhatnánk úgy is, ez a kultúra tapasztalati fogalma. Amíg az ember él, viszonyban áll: az így felfogott kultúra az emberről leválaszthatatlan.

 

De hová tűntek az ideálok?, kérdezi Tallár Ferenc.

 

Az európai ember az elmúlt évszázadokban rendkívül magas eszményeket fogalmazott meg, miközben azoktól jelentős távolságban élt. A 15–16. századi reneszánsz pápák befolyással üzérkedő és családtagoknak zsíros pozíciókat osztogató uralkodása például leginkább a dinasztiaépítést szolgálta, működésük elsősorban a világi hatalom maximalizálásának könyörtelen logikáját követte, nem Jézus tanítását. A világ-hoz való viszonyukban meg-mutatkozó tényleges kultúra alighanem inkább a Római Birodalom elitjének élvezeteket kereső ókori mintáihoz hasonult. A tetteikből rekonstruálható értékrend csúcsán a simáznia és a nepotizmus együttes alkalmazásával egymásra átváltható hatalom és pénz állt, s az általuk hivatalból képviselt szellemi tartalmak ehhez csupán eszközül szolgáltak. Ürügynek és pompás díszletnek. Mégis: uralkodásuk alatt születtek meg a középkori magaskultúra reprezentatív alkotásai. Tegyük fel a kérdést: megérthető-e a kor a Pietàból vagy a Sixtus-kápolnából? Vagy megérthető-e ezek nélkül?

 

A hirdetett és a tényleges kultúra között támadt meghasonlást, az egyes ember élet-gyakorlatának és eszményeinek szétválását azzal szokás menteni, hogy eleve elérhetetlen ideálokról van szó, valóra váltásuk képtelenség. A magaskultúra ormai nem arra valók, hogy e légritka csúcsokra felköltözzünk, csupán tájékozódási pontként szolgálnak, melyek híján szeszélyeinket követve, irányvesztetten tévelyegnénk életünk lapályán. A magaskultúra nem annyira mintaként, mint inkább mérceként működik. Az is átörökítheti, sőt, gazdagíthatja a szellemet, aki maga nem tud megfelelni a kívánalmainak. S mert mennél nagyobb igénnyel lép fel valaki, annál nehezebben tud megfelelni a maga állította kritériumoknak, aligha meglepő, ha a magaskultúrában gyakran maguk előtt is megbukott, emberileg elviselhetetlen szellemóriások a világítótornyok. Gyakran a legnagyobb elesettségben, a sötétség, a csőd, a mocsok mélyén lobban fel a láng, mely messze világít. Nem a nagy emberek életvitelét kell utánoznunk, hanem azt fontolóra venni, amit létrehoztak.

 

Van ebben igazság, az eszmények életidegensége természetes dolog. Ez önmagában még nem kellene, hogy az eltűnésükhöz vezessen. Az eszmények igazi elpusztítói azok, akik – ahelyett, hogy kinyilvánítanák, messze sugároznák – védelmezik ezeket. Immár nem az eszmény védelmezi őket: ők védelmezik az eszményt – tehát már kívül kerültek rajta. Olyanok, mint akik eszményekkel házalnak, eszményekkel takaróznak, számukra az eszmény: tárgy. Felvehető és eldobható. S ha védelmezik, nyilván erősebbnek gondolják magukat nála – miért ne válogatnának akkor az eszmebazárban védeni valót tetszésük szerint? Közben arról, ami ténylegesen irányítja őket, s amit ekként öntudatlanul környezetükre sugároznak, fogalmuk sincs. A tárggyá vált eszményből hamarosan egyszerű eszköz lesz merőben más célok szolgálatában: így születik a szemforgató képmutatás.

 

 

A böngésző ember

 

Nem az internet hozza el a velünk tárgyként szembefordított, „odakint” elhelyezkedő kultúra vesztét, hanem épp fordítva: a szellem objektiválódásának, tárggyá válásának végállomásán nyílt meg az új, végtelen kínálattal kecsegtető hipermarket. A bőség korszakában a kérdés, hogy miben higgyünk, nem sokban különbözik attól, hogy milyen zoknit húzzunk. És ugyanonnan kapjuk rá a választ: a divattól. Vagy a politikától. A dolog mindkét esetben a marketingen múlik.

 

A tetszőlegesen választható kultúra: érdektelen játékszer.

 

Tényleges kultúránk magában a választásban nyilvánul meg. Csakhogy a kor böngésző embere úgy érzi, a választásai véletlenszerűek. Találomra emel le a polcról valami szórakoztatót. Amire azt mondjuk, véletlenszerű, annak nem ismerjük a pontos okait, szabályozó tör-vényeit. Ha saját viselkedésünkről van szó, ez azt jelenti, hogy a választásunk nem tudatos. Tudattalan – egyéni vagy kollektív – mintákat követ. A reklámcégek abból élnek, hogy ezt a tudattalan működést terelik a meg-rendelő által kívánt csatornába – nagyon is tudatosan. Mindez döntő, sőt, kultúraformáló erő.

 

Ha feltárnánk a modern kor tapasztalati kultúráját, mit találnánk a legbelsejében? Nem ürességet, hanem azt a meggyőződést, hogy nem valamely eszmény, nem is a kard, de a körénk kövesedő civilizátum az, ami megvéd bennünket. S mit találnánk még? Hiába nincs már „autoriter kultúra”, hiába a „tudás megváltozott szerkezete”, hiába a teljes kulturális relativizmus: a kiszolgáltatottság érzését. Félelmet a számunkra áttekinthetetlen és egyre kiismerhetetlenebb civilizátumtól.

 

A parancsok ugyanis jelen vannak, és könyörtelenebbek, mint valaha. Csak épp nem a kultúra hagyományos csatornáin keresztül közvetítik őket.

 

Mao Ce-tung nem azért tartotta olyan fontosnak az analfabetizmus felszámolását, mert emberbaráti érzelmek fűtötték, hanem mert ez alapfeltétele volt a társadalom újjászervezésének, a központilag irányított, egységes vertikális propagandának. Ha az analfabetizmus teremtett volna kedvezőbb feltételeket az emberek irányításához, akkor nem küzdött volna ellene – az írástudatlanság felszámolása nem cél volt, hanem eszköz. A modern társadalmakban elterjedt kötelező iskola nemcsak ismereteket közvetít, de arra is megtanít, hogy „úgy lássuk a dolgokat, ahogy kell”, azaz indoktrinál – talán innen ered a rettegett „autoriter kultúra” képzete.

 

A 21. század elején, az információbőség korszakában az új propaganda-csatornák megnyílásával az iskola szerepe láthatóan egyre csökken. A papír-alapú sajtót, majd a tévét felváltó interaktív internet ugyanis egyértelműen a divathoz hasonlóan működő, horizontális propagandának kedvez, szemben a korábban alkalmazott centrális propagandával. Nem „ósdi” és „autoriter” tehát, hanem „korszerű” és „plurális”.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 12   »   Elefántcsonttornyok és felhőkakukkvárak
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911