Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 12   //    «    7    » 
Szentgyörgyi Zsolt
Mundus subterraneus [2]
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ebédidő előtt néhány perccel Porfirij Vaszilijevics még egyszer átfutotta a Friggenhoff tábornokról készülő tanulmányának már meglévő részét, majd hátradőlt a székben, néhány pillanatra behunyta szemét és nagyot sóhajtott. Három nap szabadságot kért és kapott feletteseitől, hogy nyugodtan dolgozhasson, és most, a harmadik nap közepe táján, rosszkedvűen állapította meg, hogy korántsem haladt olyan jól a munkával, mint előzetesen remélte.

 

Friggenhoff tábornok közepes termetű, hajlíthatatlan ember volt – olvasta immár ki tudja hányadszor –, de a katonái mégis szerették, mert hiányzott a két első foga, és lebiggyedő ajka miatt a szelindekhez hasonlított. Ha lóra szállt – márpedig csaknem mindennap lóra szállt, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból –, nagyszerűen mutatott a nyeregben, és különösen oldalnézetből olyan hazafias benyomást keltett, amilyenről az egyszerű altisztek még csak nem is álmodhattak.

 

– Hm, eddig tulajdonképpen nem rossz… – dünnyögött félhangosan Porfirij Vaszilijevics, majd tovább olvasott:

 

Hátrányként emlegették viszont, hogy soha nem használt zsebkendőt, így influenzajárvány idején rendszerint rokonait, kollégáit, barátait is megfertőzte. Becses hitvese, Friggenhoff asszony ezen kívül azt is szemére hányta, hogy tekintetében gyakran volt valami lódobogás-szerű, ami a széljárta sztyeppék zord viszonyait idézte.

 

Akadt is ebben némi igazság, a katonái azonban mégis szerették, mert ha a reggeli sorakozónál elégedett volt a látottakkal, meglepő bőkezűséggel osztogatta a kockacukrot, és akinek a legfényesebb volt a csizmája, azt külön vállon veregette. Komoly versengés folyt ezért a megtiszteltetésért. A katonáknak valóságos szenvedélyévé vált a csizmapucolás és a legtehetségesebbek féltékenyen méregették riválisaik csizmáinak csillogását.

 

Sokan úgy tartják, ha Friggenhoff tábornok nem zárkózott volna el teljesen a zsebkendő használatától, a nemzet legnagyobbjai között lehetne emlegetni. A katonái azonban így is tisztelték, becsülték, és csizmapucolás közben sokat töprengtek, vajon miként veszítette el a két első fogát. Mert hogy elveszítette, az megkérdőjelezhetetlen volt, bár természetesen – mint a szelindeknek általában – még így is olyan sok foga maradt, hogy nyugodt lelkiismerettel kitehette volna szájára a MEGTELT táblát.

 

– Hm, hm – tépelődött Porfirij Vaszilijevics és idegenkedve bámulta a sorokat, két és félnapi munkájának soványka eredményét, majd hirtelen elhatározással felállt az asztaltól, az ablakhoz lépett és a félrehúzott függöny ráncai mögül némán szemlélte a sűrű hóesést. „Az idei tél különösen keménynek ígérkezik” – gondolta kedvetlenül, és miközben a feltételezhető következményeket fontolgatta, hirtelen eszébe jutott éjszakai álma, melyet mindaddig a feledés jótékony homálya borított.

 

Álmában olyan hideg volt, hogy a postás ráfagyott a kerékpárra és alig lehetett lefűrészelni, a Vörös Oroszlánban pedig befagyott a tea teteje, mire Pjotr, a főpincér odaért az asztalhoz a tálcával, ezért egy apró ezüstkalapácsot készítettek a cukortartó mellé, hogy a vendégek feltörhessék a jégpáncélt.

 

– Micsoda álmok! – borzongott Porfirij Vaszilijevics, és igyekezett kiverni fejéből az egészet. Még egy utolsó pillantást vetett a behavazott kertre, majd gyorsan elfordult az ablaktól, és dolgozószobájából kilépve az étkezőbe indult, ahol Anna Fjodorovna és Fjedora Petrovnaja már mindent előkészítettek az ebédhez. Az asztal közepén hófehér tálban párolgott a húsleves, és hamarosan mindhárman szertartásos komolysággal, csendesen kanalazták az aranysárga, csillogó fluidumot.

 

– Boldogult Olga Rozsicsnaja isteni jó húslevest főzött – jegyezte meg ábrándozva Anna Fjodorovna, mert a gazdag ízek régi, szép emlékeket idéztek benne. – De senkinek sem mondta ám el, hogy mi volt a titka! Bárhogy kértük, könyörögtünk, sejtelmes mosoly volt a válasz és csupán a halálos ágyán árulta el, hogy ízesítés gyanánt mindig belefőzte az előző napokban viselt alsóneműjét.

 

– Hát igen. Ezt nevezem én továbbörökítésre méltó hagyománynak – vetette oda Porfirij Vaszilijevics félvállról, azzal tovább kanalazta a levest. Fjedora Petrovnaja viszont szemmel láthatóan elsápadt, letette az evőeszközt, és tekintete alapján nyilvánvalónak tűnt, hogy hirtelen eszébe jutott valami, ami rendkívül felkavarta.

 

– Azt álmodtam – szólalt meg végül alig hallható, síri hangon –, hogy volt egy nagy fehér nyulam, amely rengeteg bosszúságot okozott, mivel ahogy térültem-fordultam, folyton beleakadt a szoknyám szegélye a fogába.

 

– Csak nem? – sajnálkozott együtt érzően Anna Fjodorovna.

 

– De igen – erősítette meg Fjedora Petrovnaja. – Szerencsére éppen beugrott hozzám boldogult Foma Anasztejevics, a volt erdőőr, és együttes erővel valahogy sikerült betuszkolnunk az egyik ruhásszekrénybe, ám ezzel még korántsem értek véget megpróbáltatásaim. Ugyanis miután Foma Anasztejevics távozott, kimerülten ledőltem pihenni, de olyan nyugtalanul aludtam, hogy közben véletlenül megettem az egész vánkost, és az a sok toll rettentően megfeküdte a gyomromat.

 

– Ugyan mit törődik az álmokkal? Egy ilyen művelt asszony, mint Ön, akinek ráadásul könyvtárosi végzettsége van! – vetette oda Porfirij Vaszilijevics rosszallóan.

 

Az ebéd hátralévő része aztán – a szokásostól eltérően – csaknem teljes csendben telt, csupán az evőeszközök által keltett diszkrét zaj és egy-egy félig elfojtott, halk sóhaj hallatszott. Még az egyébként rendkívül bőbeszédű Anna Fjodorovna is mélyen hallgatott, mivel finom ösztönei azt súgták, hogy sem Fjedora Petrovnaja, sem Porfirij Vaszilijevics nincsen beszédes hangulatban. Az előbbi a zaklatott éjszaka hatására zavaros, sötét ábrándokba merült, az utóbbi pedig egyre a készülő tanulmányon rágódott.

 

Naivitásra vallott volna, ha azt hiszi, hogy Friggenhoff tábornok feltétlen tisztelőjeként objektív képet festhet hőséről, de mindenképpen fontosnak tartotta, hogy személyiségének kevésbé vonzó jegyeiről is szót ejtsen. Ezért említette meg már rögtön az elején, hogy a tábornok soha nem használt zsebkendőt. Összességében viszont mégis úgy érezte, hogy nem sikerült teljesen eltalálni a megfelelő hangvételt, és ami még rosszabb, abban sem volt bizonyos, hogy milyen irányban induljon tovább.

 

Az ebéd utáni kávét a dohányzóasztal melletti karosszékben fogyasztotta el, és miközben a csipkefüggöny finom fátylán keresztül szórakozottan szemlélte a sűrű hóesést, egyszer csak olyan érzése támadt, mintha koponyája belsejében is havazni kezdene. Mindez cseppet sem volt zavaró, éppen ellenkezőleg, kellemes zsibbadtság telepedett elméjére, jólesően behunyta a szemét és néhány percre elnyomta az álom.

 

Azt álmodta, hogy egy szép tavaszi napon, éppen boldogult Fjodor Grinsikovics társaságában sétálgatott a Propinaja sugárúton, amikor hirtelen elébük toppant Friggenhoff tábornok, aki valamilyen okból történetesen rendőregyenruhát viselt, szigorúan a szemük közé nézett és ellentmondást nem tűrő hangon felszólította őket, hogy haladéktalanul igazolják magukat. Fjodor Grinsikovics rögtön át is nyújtotta az igazolványát és Porfirij Vaszilijevics szintén benyúlt a felöltője zsebébe, hogy eleget tegyen a felszólításnak, ám döbbenten konstatálta, hogy aznap éppen otthon felejtette a nélkülözhetetlen dokumentumot. Nyomban elöntötte a veríték és hebegve-habogva mentegetőzött, miközben Fjodor Grinsikovics rosszallóan csóválta a fejét, Friggenhoff tábornok pedig haragtól vörös fejjel, szótlanul méregette, majd hirtelen elhatározással kiharapott Porfirij Vaszilijevics szakállából egy tenyérnyi darabot és megvetése félreérthetetlen jeleként az arcába köpte.

 

Rémülten felébredt, s miközben fájdalmas arccal, fejcsóválva simogatta a szakállát, valami mennyei sugallatra egyszeriben teljes egészében kirajzolódtak előtte a tanulmány körvonalai, így azon nyomban felpattant a karosszékből, dolgozószobájába sietett és folytatta a munkát:

 

A jól kifényesített csizma fél győzelem! – mondogatta Friggenhoff tábornok, és valahányszor a katonák ezt meghallották, rögtön elkezdték fényesíteni a csizmájukat. Aki ugyanis egyszer már rákapott a csizmapucolás ízére, csupán a legnagyobb önuralommal volt képes abbahagyni, ám elég volt a legkisebb utalás, máris újra kefét ragadott.


Katonái valósággal bálványozták a tábornokot. Csodálták hajlíthatatlanságát, közepes termetét, egyszóval olyan volt számukra, mint egy falat kenyér. Apa helyett apa, anya helyett anya.

 

– Apa helyett apa, anya helyett anya – ízlelgette elégedetten a szavakat Porfirij Vaszilijevics, és olyan lázas igyekezettel folytatta a munkát, hogy amikor sötétedés tájékán betoppant Araszlán Pindarovics, már csaknem teljesen elkészült a tanulmány.

 

Araszlán Pindarovics alacsony termetű, zömök ember volt, és a megszólalásig hasonlított boldogult Vaszilij Gyemovra. Csupán abból lehetett megkülönböztetni őket egymástól, hogy egy ködös, novemberi éjszakán ez utóbbit elütötte a Rovoszlóba tartó gyorsvonat. Porfirij Vaszilijevics mindkettőjüket jól ismerte, mivel mindhárman törvényszéki ülnökként dolgoztak az Igazságügyi Központban és munkaidő után néha beültek valamelyik környékbeli bisztróba, hogy elfogyasszanak egy pár virslit vagy egy csésze teát. Igazán jól megértették egymást, és Araszlán Pindarovics – mint afféle gondtalan agglegény – gyakori vendégnek számított Porfirij Vaszilijevics otthonában.

 

Széles mozdulattal kitárta a dolgozószoba ajtaját, belépett és a kedvezőtlen fényviszonyok ellenére (csupán az íróasztalon álló olvasólámpa égett) Porfirij Vaszilijevics rögtön észrevette, hogy vadonatúj aktatáskát szorongat a kezében.

 

– Látom, új aktatáskája van, Araszlán Pindarovics! – üdvözölte a formaságok mellőzésével vendégét.

 

– Hát igen, isten segedelmével rendkívül jutányos áron jutottam hozzá – felelte ravaszkás mosollyal Araszlán Pindarovics.

 

– Csak aztán vigyázzon, mert az ilyen finom portékának könnyen lába kél! – figyelmeztette vészjóslóan Porfirij Vaszilijevics, és miután Araszlán Pindarovics leverte csizmájáról a havat és szokás szerint elhelyezkedett az olajkályha melletti fotelben, még elgondolkodva hozzátette:

 

– Boldogult Jevgenyij Krupitkovnak volt egy kitűnő aktatáskája, amit Bárónak nevezett, és annyira ragaszkodott hozzá, hogy mindenhová magával vitte. Félig tréfásan, félig komolyan folyton azt mondogatta, hogy a Báró olyan okos, éppen csak beszélni nem tud és szó, ami szó, valóban különleges darab volt, szinte önálló személyiség, ha szabad ezt a kifejezést használni az aktatáskákkal kapcsolatban, ám végül valószínűleg éppen ez lett a veszte. Egy alkalommal ugyanis, úgy karácsony tájékán, amikor Jevgenyij Krupitkov az Arany Kaviárban vacsorázott, a személyzet éberségét kijátszva, valaki elemelte a ruhatárból.

 

– Csak nem? – hüledezett Araszlán Pindarovics.

 

– De bizony pontosan így történt – erősítette meg Porfirij Vaszilijevics, majd valahová a semmibe révedve kisvártatva hozzáfűzte:

 

– Az esetet követően Jevgenyij Krupitkov hónapokig csupán savanyú uborkát evett bánatában, és bár az orvosok mindvégig kétoldali tüdőgyulladást emlegettek, szerény véleményem szerint a Báró elvesztése okozta korai halálát.

 

– Ne is mondja! – mondta gondterhelten Araszlán Pindarovics. – Tegnap úgyis azt álmodtam, hogy éjszaka valaki beosont a házba és lelopta a lábamról csizmámat, miközben aludtam, így aztán másnap reggel mezítláb kellett mennem az Igazságügyi Központba. Képzelheti, milyen kínos volt! És ez még nem minden, mert valamivel később, amikor éppen az irattárba igyekeztem, hogy előkeressem a Dvusics-féle ügy levonatait, szembejött velem a volt főigazgató, boldogult Alexander Rodozovics, és az én csizmám volt a lábán!

 

– Csak nem? – hüledezett Porfirij Vaszilijevics.

 

– Száz közül is megismerném a csizmámat – folytatta Araszlán Pindarovics –, és ettől a váratlan felfedezéstől rendkívül zavarba jöttem, ám Alexander Rodozovicsnak a szempillája sem rezdült. Láthatóan szokatlanul jókedvű volt, és még utánam is kiáltott: szép napunk van, Araszlán Pindarovics! Igazán nem lehet okunk panaszra! Na de beszéljünk kellemesebb dolgokról. Hogy halad a Friggenhoff tábornokról készülő tanulmánnyal, Porfirij Vaszilijevics?

 

– Szó, ami szó, rengeteg nehézséggel kellett szembenéznem – felelte őszintén Porfirij Vaszilijevics. – De ha reményeim nem csalnak, hamarosan pontot tehetek az i-re.

 

– Bravó! Bravó! Szívből gratulálok! – lelkendezett Araszlán Pindarovics. – Bevallom, magam is világéletemben nagy tisztelője voltam a tábornoknak. Kiváltképpen az fogott meg, hogy a két első fogának hiánya miatt mindig a titokzatosság légköre lengte körül. Álmatlan éjszakáimon sokat töprengtem, vajon hol, milyen körülmények között veszítette el a fogait, de soha nem jöttem rá.

 

– Hát igen, ez már valószínűleg mindörökre rejtély marad. A tábornokon kívül talán csak Friggenhoff asszony tudta a választ, de ő is magával vitte a titkot a sírba – felelte elgondolkodva Porfirij Vaszilijevics, és fázósan dörzsölgette a kézfejét.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 12   »   Mundus subterraneus [2]
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911