Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 12   //    «    12    » 
Kiss Lajos András
Az értelmiség romlásáról [3]
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A 18. században a felvilágosult filozófusok többsége még nem választotta el élesen egymástól a nemes eszmék éteri szféráját a tapasztalati világ kemény, sokszor meglehetősen prózai, némelykor brutális gyakorlatától. Minden ésszerű elképzelés, ötlet, világjavító teória megvalósíthatónak tűnt a szemükben, hiszen hitük szerint könnyedén össze lehetett kötni a sikeres kivitelezéshez szükséges jó szándékot, eltökéltséget és a kitűzött cél (eszme) fogalmi/tárgyi tartalmát. Azokban a közösségekben, amelyek az értelmes gondolatok létrehozására és ápolására alakultak, a kölcsönös megértésre, a konszenzus keresésére és megtalálására irányuló szándékot előfeltételnek tekintették, s ez éppúgy érvényes volt a kötetlenebb társasági beszélgetésekre (a 19. század elején Schleiermacher az ilyenfajta társasági beszélgetéseket nevezete Geselligkeitnek), mint a tudományos, illetve a közélet kérdéseihez kapcsolódókra. Zygmunt Bauman szerint akkoriban még elképzelhetetlen volt akárcsak feltételezni, hogy a hatalmi, politikai és gazdasági érdekviszonyok, illetve a tömegmédia manipulatív technikái eltorzíthatják a kommunikációt. (Jürgen Habermas műveinek ismeretében viszont evidencia lett, hogy a tömegkommunikációhoz „gyanúval” viszonyulunk.)

 

Aligha tekinthetjük eredeti ötletnek az elhíresült marxi mondatot, hogy eddig „a filozófusok a világot csak különféleképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassuk” . Marx csak összefoglalta az akkor már évszázada létező hagyomány egyik központi és széles körben elfogadott tézisét. A világ eszmékre alapozott átalakításának programját először az önmagukat „ideológusokként” meghatározó filozófuscsoport tagjai dolgozták ki, szisztematikusan. A fogalom feltalálása a francia Antoine Louis Claude Destutt de Tracy (1775–1836) nevéhez fűződik. Destutt de Tracy az eszmék új tudományát akarta létrehozni, s az új diszciplínát alaptudománynak tekintette, amely hite szerint majd lehetővé teszi minden tudattartalom kibontását, illetve a megismerés fejlődéstörvényeinek teljes feltárását. Destutt de Tracy mellett Condillac-ot, Cabanis-t, Helvetius-t tekintették filozófusnak – és ideológusnak. Az ideológusok nézeteiben közös volt az antikarteziánus beállítódás és az erőteljes szenzualista elkötelezettség. A gondolkodást az érzéki tevékenységre vezették vissza, s az eszmék világát a társadalmi biológia egyik ágaként fogták fel. A történelmi gyökerekre utalás azért nem tűnik feleslegesnek, mert így válik világossá a tény, hogy az ideológia-fogalomban rejlő paradoxonok már a fogalom megszületése pillanatában is jelen voltak. Noha az ideológusok elkötelezték magukat a felvilágosodás és a demokratikus szabadságjogok értékei mellett – többek között ezért kerültek szembe az egyre inkább autokrataként megnyilvánuló és a katolikus reakcióra támaszkodó Napóleonnal – mégis: többnek látták az emberi cselekvéseket mozgató eszméket egyszerű racionális tevékenységnél, mert szerintük az érzelmek és az affektusok is részei az emberek politikai, társadalmi meggyőződésének.  Sőt, az emberi tudás ősformái voltaképpen az érzéseken és a megérzéseken nyugszanak.  Mindezek alapján a racionalista/autokrata Napóleon a maga szempontjából joggal vádolhatta az ideológusokat, hogy a „hamis tudat” apostolaiként ténykednek. Az olyan ember, aki az ideológiák nevében érvel és cselekszik, elsősorban nem a racionális érvek erejére hagyatkozik, hanem testestül-lelkestül kiáll meggyőződése mellett; az esetek többségében csak az észre hivatkozva nem lehet eltántorítani őket hitüktől. Bauman érvelése egybecseng ezzel: Napóleon – igaz, néhány évi óvatos barátkozás után – kezdett veszélyes riválisokat látni az ideológusokban, mert a csoport képviselői egyre gyakrabban hivatkoztak az „értelmiségi elit” kitüntetett szerepére, nemcsak a tudományos kérdések eldöntésében, hanem a társadalomirányítás gyakorlati területein is. Végül a császár 1812-ben összeesküvéssel vádolta az ideológusokat, mégpedig igen durva kifejezésekkel: „Ez a ködös metafizika a végső okok titkát kutatja (legalábbis képviselői ezt állítják) – magát a törvényhozást a népre, és nem az emberi szív törvényeire meg a történelem leckéire alapozná. Ez a metafizika a mi szép Franciaországunk legnagyobb szerencsétlensége. Az efféle tévedések csak egy véres rezsim kialakulásához vezethetnek, amiben már volt részünk. Ki hirdette meg a lázadás jogát, és tekintette azt egyúttal kötelességnek? Ki hízelgett a népnek, azt állítván, hogy a tőle elvitathatatlan szuverenitást eddig még gyakorolhatta? Ki rombolta le a törvények tiszteletét és szentségét azzal, hogy függővé tette, de nem ám az igazságosság szent elveitől, a dolgok természetétől és a polgári igazságosságtól, hanem kizárólag az olyan emberek gyülekezetétől, akik semmit sem tudnak a polgári és a büntetőjogról, nem ismerik sem a civil, sem az adminisztratív, sem pedig a katonai igazgatás szabályait?”  Bauman szerint kulcsfontosságúak a császár mondatai, amelyekből nem hiányoznak a tudatos ferdítések és a rosszindulatú feltételezések. A lényeg mégiscsak az, hogy ekkor jött el a pillanat, amikor a törvényhozó értelmiségiek végleg búcsút vettek rövid ideig tartó, kitüntetett szerepüktől. A lehetőségtől, hogy esetleg ők mondhatják meg az állam vezetőinek, miként kell megszervezni a társadalom életét. Eztán a társadalom törvényeinek és együttélési szabályainak megalkotása és működtetése a politikusokra, továbbá a katonai és civil bürokráciára hárult, amíg az értelmiségiek legjobb esetben is csak „tanácsadói” és „szakértői” szerepre tarthattak igényt, jórészt a kulisszák mögött tevékenykedve. Ez természetesen nem jelenti, hogy a hatalom gyakorlati birtokosainak és működtetőinek ne lett volna szükségük a hatalmukat legitimáló ideológiákra. Ha redukált szerepre kényszerítve is, de kisebb-nagyobb mértékben az ideológusok továbbra is részesei voltak a modern politikai rendszereket igazoló elméletek kimunkálásának. Bauman szerint – Max Weber modernitáselméletére hivatkozva – a következő évszázad során egyfajta patthelyzet alakult ki a két tábor között, amelyet a modernitás fokozatos kiteljesedése mégiscsak eldöntött – az ún. „gyakorlat emberei”, tehát a bürokraták javára. Pontosabban a két társadalmi csoport közötti ellentét fokozatosan elveszítette jelentőségét, mert a modern állam olyan hatalmasra nőtt, hogy a lakosság rendőri és egészségügyi felügyelete, a közoktatás megszervezése, a társadalmi csoportok kategorizálása, a modern tömeghadsereg megteremtése és más hasonló gigászi feladatok megoldása egyértelműen az állami bürokrácia technikai megoldó-képességét feltételezte, a filozófusok pedig meghúzódtak az egyetemek előadótermeiben és a könyvtárak félhomályában.

 

Érdekes fejleménynek tekinthetjük Marx ideológia-értelmezését, amely sok tekintetben rokona a napóleoninak. A francia elődeik nyomában járó német ideológusokkal (Bauer, Stirner) polemizálva Marx az eszmék megszállottjainak, valóságtól elrugaszkodott fantasztáknak nevezi őket. Közismert az is, hogy hamis tudatnak nevezte az ideológiát, ami bizarr módon a huszadik századi létező szocializmus hivatalos ideológiáját nem zavarta, tudományosnak tekintette önmagát, s a hamis tudat megnevezést az úgynevezett polgári eszmékre, politikai és filozófiai álláspontokra vonatkoztatta. (Bauman nem említi, mi lehetett az oka, hogy a kelet-európai volt szocialista országok állami és pártbürokratái nem tekintették magukat értelmiségieknek. Szemükben az értelmiségi lét szükségszerűen összekapcsolódott a „gyanús eszmék által befolyásolt” létezéssel. Persze bürokratának, menedzsernek vagy szakértőnek sem nevezték magukat.  Az egykori kelet-európai szocialista országok nómenklatúrájának tagjai, amikor a látszatválasztások alkalmával az utcai plakátokon mégiscsak előálltak valamiféle öndefinícióval, leginkább munkásként határozták meg magukat, s ezt a legjobb esetben is elnéző mosollyal vette tudomásul a „választópolgárok” nagyobbik hányada. Tény, hogy az állami és a pártvezetés tagjai nem tekintették magukat értelmiséginek, s ez önmagában is jelzi: kifizetődőbbnek látszott elmenekülni az ellentmondásos szemantikai tartalmakat ötvöző fogalomtól, s egy „primitívebb”, de problémátlanabbnak tetsző megnevezés mögé bújni.)

 

Az ideológusok bukása egyúttal alapvető fordulat kezdetét jelezte az értelmiségiek történetében: lassan, de biztosan a tolmácsok léptek a törvényhozók helyébe. A folyamat elméleti reflexiója Mannheim Károly nevéhez fűződik. Ideológia és utópia című könyvében részben elfogadja az ideológia és az ideológusok Napóleon-féle értékelését. Úgy látja, a 19. század elejétől lett világos az értelmiségiek számára, hogy a politikai hatalom megfosztja őket a lehetőségtől, hogy univerzális álláspontot alakítsanak ki a társadalom, a kultúra és a politika kérdéseiben. A partikuláris érdekekhez csatlakozás roncsolja és deformálja a „kognitív univerzalizmus” minden valódi értelmiségire kötelezően érvényes parancsát, és lehetetlenné teszi az igazsághoz (és az igazságossághoz) jutást. Mannheim úgy fogalmazza újra az értelmiségi szerepet, hogy abban nincs többé helye a „felvilágosult despotáknak”. A Mannheim-féle szabadon lebegő értelmiségi azon az áron tudja megteremteni és megőrizni az univerzális értékek iránti elkötelezettségét, hogy praktikusan visszautasítja minden különös társadalmi osztály és réteg partikuláris érdek- és értékképviseletét. Ez a társadalmi gyökértelenség, amely gyakran súlyos lelki terheket ró az értelmiségiekre, mégis rendkívüli előnyökkel jár: lehetővé teszi, hogy az intellektuelek szabadon és mindenféle politikai rendszerrel szemben kritikusan lépjenek fel. „A független értelmiségiek specifikus éleslátása biztosítja számukra a világosság, az őszinteség és az ítélőerő tekintélyét, amelyet a ’meggyökeresedett’ osztályoknak mindig nélkülözniük kell. Mannheim szerint éppen a szabadság teszi lehetővé a tudással rendelkező osztály tagjainak, hogy könnyedén váltsanak egyik osztály nézőpontjáról a másikéra.”  Bármennyire szabadon lebegőnek tekintette magát ez az újfajta (tudást birtokló) osztály, sajátos öndefiníciója mégiscsak kijelölt egy különös ellen-helyet (atoposz), ahonnan kiindulva reflektálni lehetett a többi társadalmi osztály vagy réteg pozíciójára. Mannheim értelmiségije a politikusok fölött helyezkedik el, mert velük ellentétben képes univerzális értékszempontok alapján megítélni a világ folyamatait és eseményeit, és ha a hatalom nem emelkedik fel a tudáshoz, mégiscsak a tudásnak kell felemelkednie a hatalom magasságaiba. Bauman a Mannheim-féle értelmiségiekben a törvényhozók utolsó mohikánjait látja. E végtelenül kifinomult, szűk elitcsoport tagjai talán még reménykednek abban, hogy legalább egy részét megvalósíthatják a modernitás univerzális eszményeinek. A valóság viszont az, mondja Bauman, hogy ekkorra már kezdtek szertefoszlani a társadalmi feltételek, amelyek közepette még hitelesen lehetett képviselni bármilyen „nagy elbeszélést”, ha mégoly kifinomult, artisztikus ügyességgel fogalmazták is. A modern művészet első manifesztumaitól (Baudelaire) egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az európai kultúrában vége a megfellebbezhetetlen és tartósan érvényes igazságok korszakának. A hajdani nagy (értelmiségi) igazságokból kiveszett minden szépség és előkelőség, s a varázstalanított világ professzionálisan működtetett rendszerei rutinszerű és prózai technikákká fokozták le a legnemesebb eszméket is, vagy egyszerűen piacon megvásárolható fogyasztási cikkek lettek.  A második világháborút követő évtizedeket már a posztmodern kor eljöveteleként és általános térnyeréseként szokás meghatározni. Bauman közel két évtizeddel ezelőtt, magyarul éppen a Ligetben megjelent tanulmányában írja: „A posztmodern elmeállapot legfőbb jellegzetessége a mindent nevetségessé tevő, mindent kikezdő, mindent elemeire szétfeszítő destruktivitás. Időnként úgy tűnik, mintha a posztmodern gondolkodó egy, a végső diadal állapotába ért kritikus lenne: olyan kritikus, aki egyre nagyobb nehézségek közepette folytatja tevékenységét, mivel lesújtó kritikája már mindent megsemmisített, amit valaha kritikára érdemesnek tartott, s ettől kritikusi képessége is alábbhagyott. Nincs már semmi, amivel szemben érdemes lenne fellépni.”  A művészet referenciavesztésén keresztül lehet a legjobban szemléltetni a posztmodern korral bekövetkezett változásokat. A művészet és a nem művészet határai elmosódtak, mivel maga a közeg vált művészi üzenetté (a festő számára az üres vászon, a zenész számára a csend, az író számára az üres papír). „(…) Walter der Maria egy mély gödröt ásott Kassel közelében, Yves Klein műértők egy kis csoportját a képtár csupasz falainak megtekintésére hívta meg, Robert Barry művészi elképzeléseit telepátia útján közölte (…).”  Ahhoz, hogy valaki leleplezhesse a hazugságot, szükséges előfeltétel az igazság és a hazugság megkülönböztethetősége. Ennek hiányában a próbálkozás is nevetséges vállalkozás. A modern kor egyértelmű és jól definiált szabályok mentén gyakorolt kontrollt a társadalom esztétikai ízlése fölött, a posztmodern viszont minden lehetőség előtt szélesre nyitná a kaput, s értékítéleteit az egyéni leleményesség és merészség (olykor egyenesen a felforgatás vagy a perverzió) mértékéhez köti, vagyis: minél provokatívabb vagy megdöbbentőbb egy műalkotás, annál nagyobb az értéke. A posztmodern gondolkodás nemcsak a művészetben, de a tudományokban – elsősorban a szellem- és társadalomtudományokban – is egyre nagyobb befolyásra tett szert az utóbbi évtizedekben. Ez a radikális fordulat vegyes fogadtatásra talált az esztéták és a társadalomtudósok körében. Különösen figyelemreméltó, hogy a posztmodern gondolkodás legelszántabb ellenfeleit nem a konzervatívok vagy a szociáldemokrácia ún. „szelíd” baloldali köreiben kell keresnünk, hanem a radikális, neomarxista és meglehetősen „vad” baloldali filozófusok között. Az egyik ilyen dühös baloldali, Slavoj Žižek, a világhírű szlovén filozófus, aki mély ellenszenvet érez a posztmodern gondolkodás és a belőle sarjadzó multikulturalizmus mindenféle változata iránt. Žižek azt mondja, hogy a multikulturalizmus, a cultural studies, a postcolonial studies, a radikális ökológiai irányzatok stb. – ilyen vagy olyan formában – a represszív tolerancia jegyeit viselik magukon. A multikulturalizmus hívei úgy érvelnek, hogy minden kultúra olyan önérték, amelyet nem lehet egyetlen mérce vagy szempontrendszer alapján értékelni és megítélni. Sőt, egészen radikális változataiban a multikulturalista azt állítja, hogy „egy fekete, leszbikus, munkanélküli értelmiségi nőt csak egy fekete, leszbikus, munkanélküli értelmiségi nő érthet meg”. Így az emberiség számtalan nézet- és hitközösségre esik szét, ahol persze respektálnom kell a másik másságát, de éppen a maga „abszolút másságában”, azaz a számomra teljesen hozzáférhetetlen minőségében kell őt elfogadnom. Ennek következtében az általam gyakorolt tolerancia a „mindent elfogadok, ami nem olyan, mint az én világom” szimpla gesztusával egyenértékű. A multikulturalista azonban nagy árat szab a gesztusért: önmaga pozícióját, az üres helyet, amelyet bármilyen identitással fel lehet tölteni, mégiscsak privilegizált helynek tekinti. Ezért a multikulturalista, mondja Žižek, voltaképpen olyan rasszista, aki saját álláspontját megfosztja annak mindenkori pozitív tartalmától (vagyis a multikulturalista indirekt rasszista, aki nem terheli magát saját kultúrája partikuláris értékeivel), ennek ellenére mégis megmarad számára az egyetemesség privilegizált helye, ahonnan kiindulva értékelheti (vagy leértékelheti) a többi partikuláris kultúrát.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 12   »   Az értelmiség romlásáról [3]
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911