Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 3   //    «    14    » 
TITOK LEGYEN!
Novák Gábor
Átokföld(j)e
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

MINDEN MIGLIOR FABBRÓNAK

 

Charón, a révész, hatnapos halott – a kagylók hosszú szálakkal szőtték tele lábujjai közét, mikor még idáig ért az ár – arcán a hús vigyorba foszlott – szíve-lelke halott, elfelejtett már hullámverést és sirályvijjogást, szeme kiürült gödre, melyben csápjukkal integető csigák vertek tanyát, halott közönnyel bámulja a nyílt ajtón át elé táruló látványt – a révészkunyhó alatt hullámzó folyót, a gyér fényben irizáló olajfoltokat, az elvetélt tehenek placentáját, a cédán szétvetett lábbal sodródó, meg nem született borjakat.

 

Charón bámul, de nem lát, pedig a parton girhes alakok óvakodnak kunyhója felé – rongyba öltözött nők, bőrbe bújt férfiak, éhesek és szomjasak, szemükben láz visszfénye lobban – a pocsolyák színén a buborékok, mint kétéltű- és hüllőszemek figyelik, ahogy ketten kiválnak a hordából, és görnyedt tartással, melyben fáradtság és félelem vegyül, felsomfordálnak a halomra, a révészkunyhó elé, beszimatolnak a homályba, majd mikor látják, nem mozdul semmi, belépnek.

 

Több hete már, hogy a horda útnak indult a folyam sodrása mentén – a vízből áradó bűztől rosszul lettek, talpukat kagylóhéjak hasították fel, sirályok, halak tetemein tiportak keresztül – egy idea vezette őket – maguk sem tudták, melyikük fejéből indázott elő a gondolat, mely aztán gyökeret vert a horda minden tagjának agyában – egy biztos csupán, maguk mögött hagyták a várost, és nekivágtak a bizonytalan útnak, hogy átjussanak a túlpartra.

 

A mese, amit magukban nevelgettek, a túlpartról szólt – ott, a barna ködfüggöny mögött egy valószerűtlen város áll – zöldellnek a fák, virágoznak a bokrok, fehér falú házak sorakoznak a patakok partján – a részletek változóak voltak, akár az ólomszínű égen gomolygó felhők alakjai.

 

A horda hosszú napokon át menetelt, az emberek lába kisebesedett, arcukról és combjukról elfogyott a hús – néhányan el is maradtak, összeestek vagy leültek, és a folyót nézték rezzenetlen – de ez nem számított, csak az, hogy ők, a többiek: vannak! – és a horda tovább dülöngélt.

 

Ritkán ettek útjuk során – nagy néha friss haltetemet találtak, máskor felhorgadt bennük a vadászösztön, és kézzel-lábbal-husángokkal agyonvertek egyet a pocsolyákban tanyázó, lomha kétéltűek közül – így jutottak el a révházig.

 

Most a domb lábánál állnak bűzös, vad csomókban, fejük felett szél fú, azt a kettőt lesik, a legbátrabbakat, akik bemerészkedtek Charón kunyhójába.

 

A révész hatnapos halott – azok ketten meg topognak a kátrány- és olajbűzben, gyulladt szemmel pislognak, de hiába, a kép nem változik – a Vízbefúlt Tengerészt dobta a tarot-kártya, vele pusztult a horda minden reménye.

 

Mert mondják csak el a többinek, hogy Charón nincs többé – lesz, aki nekigyalogol a folyamnak, be a pakurafoltok és a zátonyokon rothadó uszályok közé, hogy foga közt szorítva a maga igazát, átérjen a túlsó partra – néhányan összeomlanak – ahogy a gyík dobja le farkát, hogy szabaduljon üldözőitől, úgy válnak meg az értelemtől, és vele a kínzó kérdéstől: mi lesz tovább? – a többség pedig szedelőzködik, és rossz kedvvel, szó nélkül elindul vissza, a város felé.

 

Keserves út lesz ez, annál is inkább, mert ide még cél vonzotta őket – vissza már csak a jobb-híján vákuuma. A horda tagjai, csupa luftballon, leeresztenek, ahogy kiszáll belőlük a tündérmese – nem jön már feléjük hang a víz felől, mandolin nem nyávog, halászokat sem látnak már a folyón megülő ködkupacokban.

 

És majd újra a város, a neonfények, a tömeg tolongva jár – a horda maradéka az utcákon bolyong, és senki nem tudja, a halál mily sokat tiport el közülük – kurta sóhajokat nyögnek  a levegőbe, és örülnek majd, ha összejön a napi betevő – mindezt a hatnapos halott, a Vízbefúlt Hajós miatt.

 

Összevillan véreres szemük, érzik a bajt mind a ketten – de ki áll mellettük harmadiknak? – ha fölfele néznek, látják, ott suhog csuklyásan-köpenyesen – férfi vagy nő, nem tudják, csak azt, hogy beszél, hozzájuk beszél – és amit súg, maga a megoldás.

 

Azok ketten megfogadják a szót – egyikük az evezőt rúgja odébb, ne tűnjék szembe onnan, ahol állnak – másik a holttestről vonja le a tengerészsapkát, és dobja a sarokba, pókhálók közé – ne lássa senki. Titok legyen! – Madame Sosostris se mondhatná meg, ki vagy mi volt Charón, míg élt.

 

A két legbátrabb lefelé botladoz, ültéből veri fel a horda tagjait – kézzel-lábbal magyaráznak, tévedés, itt nincs és nem is volt soha révész – odébb lesz az, jóval lejjebb – a lapos láthatár mögött.

 

Szedelőzködik a horda, morognak, szidják azt a kettőt, de már állnak is be a sorba, végtelen síkokon, repedt földön botolva irány a horizont felé – ott a rév, a túlpart, ott a tündérmese.

 

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 3   »   Átokföld(j)e
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911