Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 3   //    «    32    » 
Tallár Ferenc
Első személyben
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Színházban vagyunk. Itt és most jelesül a Vígszínházban . De hol vagyunk akkor, ha kilépünk a kapun, és a lépcsőn leballagva a Nagykörútra érünk? A színházból az Életbe érkeztünk? Ha így volna, és ha mi – mint ez általában lenni szokott – az Életre vagyunk kíváncsiak és az Életet akarjuk élni, akkor miért léptünk be a színházba? Vagy a kapun áthaladva nem is léptünk volna át semmilyen tényleges határt? Hiszen – idézhetjük – „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő”. Életünkben mindnyájunkra „sok szerep vár”, és ezeket a szerepeket eljátsszuk a forgatókönyv, a dramaturgia szabályai szerint. Rám például itt most az a szerep lett kiosztva (azt a szerepet vállaltam magamra), hogy bemutatom Kállay Géza könyvét. Nagy meglepetés tehát nem vár Önökre. Ahogy egy közértbe lépve és ismerve az élet játékszabályait, már tudjuk, mi várható el a pénztárostól; ahogy a tanár tudja, milyen dramaturgiai keretek között jelenítheti meg magát a diák, és a diák is tudja ugyanezt a tanárról, úgy Önök is egy implicit tudással érkeztek ide. Ez a tudás olyannyira magától értődő, hogy nem is kell megfogalmazódnia. Csak akkor kapnák fel a fejüket, ha megsérteném várakozásaikat. Például ha még sokáig így folytatnám, ha még sokáig fecsegnék az élet egészét átszövő, mindnyájunkat kötelező dramaturgia szabályairól, amelyek természetesen érvényesek egy könyvbemutató szereplőjére is. Sok más mellett az egyik alapszabály minden bizonnyal az, hogy a bemutatandó könyv helyett ne valami másról beszéljek. Ha mégis ezt tenném, egy idő után felkapnák a fejüket és feltennék maguknak a kérdést: „Mit is akar, mit is csinál ez az ember tulajdonképpen?”. Mintha például, a közértben a pénztárosnő a nyakukba omolna és elzokogná az életét, vagy ha a hallgatók a szemináriumon indián harci díszben, csataüvöltéssel fogadnák a meghökkent oktatót. Ilyenkor mondjuk, hogy „megáll az ember esze”. Mintha átrendezték volna a teret, mintha kicserélték volna a szemüvegünket. Milyen szabályt is követnek ezek itt? Röviden: szerepzavarra, az élet nagy színházának megsértésére gyanakszunk.

 

És ezzel meg is érkeztünk Kállay könyvéhez. Pontosabban szólva, már mindig is ott voltunk. A kötet címe – És most: beszélj! – szokatlan, már-már meghökkentő. Felszólít: beszélj, Te beszélj. Azaz én beszéljek. Hogy mondjam fel a szerepem? Éppen hogy nem. Arra szólít fel, hogy valóban Én beszéljek, hogy valóban Én lépjek be a szerepbe, vagy éppenséggel lépjek ki mögüle, és ezáltal a szerepet mozdítsam ki bárkire ráillő, a Bárkire mért személytelenségéből. A világunk tényeit alkotó szabályokat megismerni és leírni képes, de a világunk egészéről már csak hallgatni tudó metafizikai szubjektum, valamint az ezeket a bárkire érvényes szabályokat követő köz-én vagy publikus én mellett Kállay egy a személyes felelősség vállalására kész, személyes én megerősítésére buzdít. Ez a személyes én – ha szabad így fogalmaznom – felborítja az élet színházát: autenticitása erejénél fogva érvényteleníti a személytelen, bárkire érvényes szabályokat leíró tudást. A harmadik személy helyére lépj most Te – mondja – az első személy.

 

Kállay kötetének tematikai értelemben két fókuszpontja van. Egyrészt Wittgenstein, és tágabb értelemben a (nyelv)filozófia, azaz a tudás, a Bárkire érvényes, közös szabályok által konstruált jelentések és tények világa: az „élet színháza”. Amikor a tudásnak ezen a „közös ablakán” át tekintek önmagamra, egy engem és a másikat átfogó, közös értelmezési keretben találom magam. Életem eseményei, s vele az első személy perspektívája mint puszta adottságok, mint a világ tényei szövődnek bele a magamat és a másikat átfogó, közös dramaturgiai keretbe. A közös tudás ablakából úgy tekintek önmagamra, ahogy egy másik tekint rám. Saját, első személyű perspektívám, a szem, amivel én, és csakis én látok, leírható, tárgyias elemként tűnik fel a közös látómezőben. A kötet másik fókuszpontja Shakespeare, és tágabban a művészet új perspektívákat, új jelentéseket felkínáló, állandó forrongásban, keletkezésben lévő szférája: a művészet színháza, mely nem akarván az átfogó tudás egyetlen látómezejébe vonni és tárgyiasítani a különböző nézőpontokat, úgy viszi színre az élet színjátékait, hogy megmutatkoznak a dramaturgia fogásai. A kötet tétje ezek szerint világos és komoly. Kállay minden egyes írása végső soron ugyanarra irányul: rést találni a közös, személytelen tudáson, rést találni a nyelvben, a szimbolikus uralomban, a jelentők láncolatában.

 

És nem kétséges, hogy ezt a rést Kállay a személyes énben látja meg.

 

Wittgenstein, pontosabban a Tractatus radikális interpretációja mentén átgondolt Wittgenstein felől indul Kállay: a szem nem része a látómezőnek. A szem, amivel én látok, nem tárgyiasítható, mert a látómezőmben feltűnő bármely tárgyiasított alakját is én látom. Nem tárgyiasítható általam sem. A szememet láthatom ugyan egy portrén, egy fotón vagy – a klasszikus példa – a tükörben, de az a szem ott, a tükörben, nem lát. Ahogy testérzetem sem a tükörben van, hanem a tükör előtt, látó szemem is a tükör előtt marad – továbbra is láthatatlanul. A szem és a látómező viszonya természetesen a személyes én és a világ viszonyának metaforája.

 

A személyes én rés a világon, mert nem leírható: minden leírás az objektum, a dramaturgiák szabályrendszerébe már beágyazott harmadik személy pozíciójába hozza azt az első személyt, aki lényegét illetően nyitott, még meghatározatlan, a jövőre irányuló folyamatos tevékenység, keletkezés – felelős tett.

 

Szépen és izgalmasan elemzi a szemnek, a látásnak, az énnek és a világnak ezt a bonyolult szövevényét Kállay a hoffmanni Homokember, a szemeket gyűjtő Copolla története kapcsán, és amikor ezt az önmagában is bonyolult problematikát még beágyazza Hoffmann és Kant, a művészet és a tudás viszonyába is, hát mit is mondjak, egy igencsak komplex gondolatsort állít fel és visz végig következetesen. De aki végigolvassa a kötet írásait, látni fogja, ez a komplex problematika munkál valamennyiben. A tét, mint már mondtam, komoly. Kállay – a nietzschei értelemben – „korszerűtlen elmélkedésre” vállalkozik. A „szubjektum halálát” bejelentő, posztstrukturalista, posztmodern korunkban valami olyan nem dekonstruálható, nem kontextualizálható „magot” keres az énben, mely az új jelentéseket létrehozó esztétikai kreativitásnak és – nem lényegtelen – az etikai felelősségnek a tények világán kívüli, a résben feltáruló alapja lehet.

 

Más kérdés, Kripke névelméletére ráépíthető-e – mint Kállay reméli – egy „lételmélet”, ráépíthető-e a személyes én nem „hajlítható”, „szét nem magyarázható” magja. Vajon a megnevezésben megmutatkozó, minden leírható tartalomtól távol tartott identitás, a puszta „van” megfelel-e annak az identitásfogalomnak, melynek értelmében „elveszíthetem” identitásomat vagy „megtagadhatom önmagamat”, ami mégiscsak leírható tulajdonságok együtteseként tételezi az önazonosságot? Ezen a ponton vitatkoznék Kállayval, és kitartanék Žižek interpretációja mellett, aki a kripkei név mögött a lacani Valóst fedezi fel. Egyszerűbben fogalmazva: kitartanék az identitás társadalmi eredete mellett, ahogy ez egyébként – most már nem Kripkére, hanem Ricoeurre hivatkozva – Kállaynál is felmerül: „az út a személyes én-hez a harmadik személyű ő-n át vezet”. Valaki „akkor tudja meg, valójában mit érez és ki ő, ha látta önmagát kívülről mint ábrázolt valóságot ’a világban’, más dolgok és személyek összefüggésrendszerében”. Izgalmas ez a lehetőség, hiszen a személyes én a harmadik személyen, az „én magam mint egy másik” etikai stádiumán keresztül haladva elveszíti közvetlenségét, de újra fel is építi önmagát, amennyiben „magamat mint egy másikat” mégiscsak Én látom: a rés helyreállt.

 

A rés, amit az Én mellett, az Én támaszaként a művészet, a művészet dionüszoszi színháza (többek között tehát a Vígszínház) tart fenn, ahogy azt Kállay Platón és Arisztotelész esztétikájának elemzésével, Platón művészetellenességének igen izgalmas és tanulságos értelmezésével demonstrálja. Folytathatnánk a könyv témáinak sorát, hiszen Kállay nem kevés eltökéltséggel és lendülettel hatalmas fába vágta a fejszéjét. Csak hát a könyvbemutatóknak van még egy alapszabálya: ne húzódjanak el, mint a rétestészta, mert a hallgatóság kezdetben tán még készséges füle óhatatlanul bezárul – a közönség egyszerűen unatkozni kezd. Úgyhogy nekem is már csak az maradt hátra, hogy szíves figyelmükbe ajánljam Kállay könyvét, mely – és ezt igen őszintén mondom – sokkalta világosabb és sokkalta olvashatóbb, mint az én imént elővezetett bonyodalmaim.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 3   »   Első személyben
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911