Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 3   //    «    34    » 
Takács Ferenc
Az emberek dolgának árja van...
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



 

Tisztelt Egybegyűltek!

 

Most, hogy ünnepélyesen útjára bocsátjuk Kállay Géza kollégám és régi kedves barátom könyvét, a nyelvfilozófiával, drámával és elbeszéléssel foglalkozó, egyben – és ez az „egyben” nagyon is fontos, amikor a könyvről beszélünk – nyelvfilozófiát, drámát és elbeszélést tartalmazó kötetet, a címben foglalt felszólítás – az „És most: beszélj!” adhortációnak engedelmeskedve, nyilván először is a könyv alanyáról, tárgyáról, főhőséről, mélyszerkezetéről, s minden egyebéről: William Shakespeare-ről ejtenék szót. Persze a másik főhőst, Ludwig Wittgensteint sem hanyagolnám el – Kállay könyve ugyanis kettős főhősű munka, akár Joyce Ulyssese. Ahogy ott is van egy idősebb és egy fiatalabb hős – Leopold Bloom és Stephen Dedalus –, s ezeknek a hősöknek, akik a regény elején még csak hallomásból sem ismerik egymást, a regény cselekményének végére igen szoros közük lesz egymáshoz, itt is ez a helyzet: az elején az idősebb William Shakespeare és az ifjabb Ludwig Wittgenstein még alig ismerik egymást, a könyv végére érve viszont az olvasó avval a meggyőződéssel teszi le az És most: beszélj!-t, hogy Shakespeare-nek és Wittgensteinnek bizony igen szoros közük van egymáshoz.

 

Ez persze az ismerkedésnek vagy az összeismertetésnek afféle repríze, ugyanis Kállay Géza már korábban is (ahogy mondani szokás) „összehozta egymással” a reneszánsz drámaírót és a modern nyelvfilozófust, például a Nem puszta szó című könyvében, melyet 2002-ben jelentetett meg a Liget. De hát ismerős a képlet: gyakran van, hogy két ember újra meg újra bemutatkozik egymásnak, aztán vagy lesz valami az ismeretségből vagy nem. Az És most: beszélj! is ilyesféle újra-bemutatkozás – és az az érzésünk, hogy lassan tényleg lesz ebből az ismeretségből valami, hogy – immár egy kicsit komolyabban és szakszerűbben fogalmazva – biztató körvonalakat ölt Kállay Géza kezén az a bizonyos „ontológiai esztétika”, amelynek irodalmi fundamentuma a jelek szerint elsősorban Shakespeare életműve, elméleti fegyvertára viszont a wittgensteini gondolkodás és módszer.

 

Hogy Shakespeare erre is alkalmas, hogy évszázadok múltán is (jövőre lesz születése négyszázötvenedik évfordulója) egy huszonegyedik századi magyar szakember segítségére lehet olyasmiben, amelynek még a nevét, az „ontológia” és az „esztétika” szavakat sem tartalmazta az ő egyébként igen bő aktív szókincsében, újabb példája annak, amit Frank Kermode, a nagyszerű angol irodalomtudós 1964-ben, Shakespeare születésének négyszázadik évfordulóján a Columbia Egyetemen tartott előadásának címében the patience of Shakespeare-nek, „Shakespeare türelmének” nevezett. Igen, a jelek szerint Shakespeare mindent elvisel, mindenre alkalmas és mindenhez készséggel szolgál hivatkozási alappal, bizonyítékkal és támogatással. Afféle master key lett belőle az évszázadok folyamán, olyasféle „főkulcs”, amellyel a lehető legkülönfélébb zárak nyithatók, ha már végképp nem tudjuk kinyitni azokat, mert a zárhoz tartozó kulcs elveszett vagy megsemmisült – szállodákban, irodaépületekben használnak ilyen kulcsot, innen vettük metaforánkat.

 

Ezek között a zárak között akadnak igen különös és bizarr példányok is. Shakespeare-t ott is „bevetik” magyarázatként, és alkalmazzák a cselekvés vezérfonalaként, amiről ép ésszel senki sem gondolja, hogy ő illetékes lehetne a dologban. Egy ilyen példánnyal és példával ajándékoznám most meg a könyv szerzőjét.

 

Egy idézettel, a Shakespeare-rel kapcsolatos gondolatmenet lenyomatával kezdem. Igaz, amiből idézek, első hallásra nemigen tűnik a Shakespeare-rel foglalkozó szakirodalom részének – amint ez az idézet forrásának bibliográfiai adataiból is kitetszik. Címe: „Rákosi Mátyás előadói beszéde”. Lelőhelye: A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága rendkívüli ülésének jegyzőkönyve. 1951. április 21. Maga az idézet – irodalmi formáját tekintve – monológ. Rákosi Mátyás szavait tolmácsolom:

 

Elővettem Kádárt… …mondtam neki, hogy … valószínűnek tartom, hogy valahol beszerveztek. Azt javaslom, mondd meg őszintén és igyekszünk rajtad segíteni. … Még mindig jobb, mint amit most látunk, rád nézünk és látjuk, hogy nem vagy rendben. Láttam, hogy nagy benyomást tett rá. Rajkkal is így csináltuk. Egyszer tréfásan azt mondtam neki, hogy olvassa el Shakespeare Julius Caesar-ját. Amikor Julius Caesar megy a fórumra, ahol megölik, azt mondja Brutusnak, nem szeretem ezt a Cassiust, az ilyen sovány ember gyötrődő ember, éjjel nem alszik és mindig rossz dolgokon töri a fejét, jobban szeretem a kövér, kopaszodó embereket, azok vidámak, jókedvűek. Veled is ez a helyzet. Itt vagy, győztünk, vezető ember vagy és sovány, látom, hogy valami fúr. Nem tudom, mit gondolt.

 

Kállay Géza barátom nyilván rögtön tudja, mely Shakespeare-szövegrész a tárgya az életműben a jelek szerint igen verzátus diktátor textuális explikációjának és performatív applikációjának, azaz – kevésbé szakszerűen – szövegértelmezésének és szövegjelentés-alkalmazásának: a Julius Caesar I. felvonásának 2. jelenetében vagyunk, Rákosi a híres sort – Yond Cassius has a lean and hungry look – idézi parafrazálva. Vörösmarty Mihály fordításában így szól a jelenet bennünket – és Rákosi Mátyást – érdeklő része:

 

CAESAR

Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül,

És síkfejű s kik éjjel alszanak.

E Cassius ott sovány, éhes szinű;

Sokat tűnődik s ily ember veszélyes.

 

ANTONIUS

Ne féljed, Caesar, nem veszélyes az.

Derék és jóérzelmű római.

 

CAESAR

Mért nem kövérebb? Bár nem félem őt,

S mégis, ha nevemhez érne félelem,

Nem ösmerek, kit inkáb kellene

Kerülnöm, mint e fonnyadt Cassiust,

Szünetlen olvas; nagy figyelmező;

Átlát az embereknek tettein.

Játéknak nem barátja, mint te vagy,

Antonius; nem hallgat muzsikát.

Ritkán mosolyg s mintegy magát csufolva

S eszét gyalázva akkor is, hogy azt

Akármi tárgy mosolyra bírhatá.

Ily embereknek nyugta nincs soha,

Amíg nagyobbat látnak, mint magok,

Azért is ők igen veszélyesek.

 

Rákosi mint shakespeare-ológus – ki hitte volna? S nem is akármilyen. Julius Caesar-olvasata a pszichológiai realizmus jegyében fogant, a jelek szerint ő is tudja, hogy Shakespeare – mint közhelyesen mondani szokás – mindent tudott az emberről, még testi és lelki tulajdonságok összefüggéseiről is, no meg arról, hogy a sovány és dús hajzatú emberek – immár a politikai hatalom megtartásának, illetve elvesztésének szempontjából – veszélyesek. S az is nagyon érdekes, ahogy a Shakespeare-től tanultakat operacionalizálja a diktátor. Julius Caesar nem hallgatott gyanújára, ő viszont igen: amikor Shakespeare-kommentárjával meglepi a Politikai Bizottság tagjait, Kádár János már letartóztatásban van, hogy egy évvel később majd koncepciós perben életfogytiglanra ítéljék. Rákosi számára a shakespeare-i szöveg performatív hatályú, pontosabban Rákosi közreműködése révén a shakespeare-i szöveg performatív hatályra tesz szert: a szót tett követte, az ige testté lőn.

 

Rajk esetében, mind tudjuk, holttestté lőn. Kádár sorsa másként alakult. Néhány évvel később „Cassius” kiszabadult „Caesar” börtönéből, majd megtörtént, amitől félve „Caesar” őt börtönbe vetette: „Caesar” megbukott, s „Cassius”, akiből maga csinálta meg engesztelhetetlen ellenlábasát, 1956 novemberében „Caesar” helyére lépett, hogy helyette uralkodjék, egyre kopaszabban, bár kövérre sohasem hízva, egy történelmi korszakon át Rómában; azaz Magyarországon, a Kádár-rezsim képében.

 

És itt talán Shakespeare türelme mellett Shakespeare hatalmáról is el kellene töprengenünk. Bár valószínűnek tartom, hogy Rákosi nem szorult Shakespeare segítségére, hogy börtönbe vettesse Kádárt, mégis, van valami borzongató és izgató abban a gondolatban, hogy Kádár Jánost és Magyarországát végső fokon Shakespeare-nek köszönhetjük, hogy Kádárból Rákosi végül is a Julius Caesar receptje alapján teremtette meg Kádárt. És ha hajlandóak vagyunk eljátszani evvel a gondolattal, tódítsunk rajta még egyet: Kádár-Magyarország ezek szerint nem több és nem kevesebb volt, mint egy Shakespeare-dráma – Rákosi számára balul elsült – performatív olvasata.

 

S persze fordítva is áll – ha áll egyáltalán – tézisünk: a modern kori magyar történelem megírta – pontosabban előadta, performálta – a Julius Caesar újabb változatát. Érdekes lenne, ha az irodalmi képzelet nyomába szegődnék a történelemnek, és papíron is megszületnék ez a dráma-változat, mondjuk, Cassius cím alatt. Szerző-jelöltem is volna rá – a magam részéről nagyon örülnék, ha Kállay Géza tollán születne meg ez a – mi is? – „tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori, historico-pásztori, tragico-historiai, tragico-comico-historico-pásztori mű”, akár „helyegységgel”, akár „korlátlan színváltozással”, ahogy a Hamletben olvashatjuk.

 

Mert – és erről is meggyőz bennünket az És most: beszélj! – Kállay Géza eminensen alkalmas ennek a drámának a megírására. A kötetben olvasható elméleti tanulmányokból és műelemzésekből, amelyeket gondolati gazdagságát én ez alkalommal csupán konstatálni tudom, de részletekben menően érzékeltetni és értékelni nem, kiderül, hogy szerzőjük legalább annyira művész, mint amennyire tudós. Értekező prózáján minduntalan átüt a drámaiság, az eredendően monologikus beszédmód álcája mögül elővillan egy másik arc, amelynek lételeme valójában a dialógus, a párbeszéd. A Derridát kiválóan ismerő kritikus akaratlanul is anti-derridista. Az író igazából az írás és a távollét helyett a jelenléttel szavatolt élőszó embere: szónok, színész, performer a könyv lapjain is, rá is igaz, amit Dickenstől idéz a könyvben, aki Thackerayról szólván úgy nyilatkozott, hogy „[m]inden író, aki a képzelet számára alkot, valójában a színpadnak ír, még akkor is, ha nem drámai formákat használ”.

 

Igen, Kállay a képzelet számára alkot, felerészben legalábbis, még ott is, ahol a diszkurzív értelemnek címzi közlendőit. Ezért forrósodik fel hirtelen, s kap Vörösmarty romantikus nyelvi hevületének lángjára a shakespeare-i tragédiaforma hűvösen szakszerűnek induló leírása:

 

A shakespeare-i tragédiák felszíne alatt… a görög értelemben vett tragikumon túli, ószövetségű töltetű és lüktetésű, illetve a gigászok korából származó, félelmetes, fékevesztett, égetően fájdalmas érzelmek szabadulnak el: elmét rendítő féltékenység, tébolyult vérbosszú, vak düh, kisajátító, pusztító szerelem és szeretet, mindent felforgató lázadás, végzetes birtoklásvágy és ambíció, végletes hiúság, őrjöngő akarat, szörnyű átkok: csupa, önmaga intenzitása és súlya alatt beroskadó, eleve összeomlásra ítélt szenvedély és indulat; mintha az Özönvíz pusztítása után az egész Univerzum metafizikai újrateremtése és újrarendezése dübörögne, örvénylene a tragikus szöveg és cselekménybonyolítás alatti szövegben.

 

És persze ismerői régóta tudják Kállay Gézáról, hogy van olyan terepe is életének és működésének, ahol mindenestül „a képzelet számára alkot”: drámát is, prózát is ír, sőt, színészként is működik (Shakespeare-t is játszott már – ki gondolta volna?). Ez a terep, a szépirodalmi kreativítás – korábbi könyveihez, a Melyik Erasmus kávéházban?-hoz (2007) és a Semmi vérjel-hez (2008) hasonlóan – a jelen kötetben is megjelenik a maga tiszta formájában: „Szövegek hajósa” a gyűjtemény harmadik részének a címe, s a cím alatt két novella, egy kisregény-terjedelmű hosszabb (Tragikus atmoszféra) és egy rövidebb (Ernest Black) található. Kiváló munka mindkettő: önéletrajziság, filológia, filozófia, science fiction, drámai forma és ironikus-önironikus intellektualitás ötvözetei, ezúttal is Shakespeare-rel a középpontban, aki itt, az elbeszélések borgesi–burgessi fantasztikus dimenziójában akár személyesen is felkereshető – mint ahogy a főhős fel is keresi egy fontos alkalommal.

 

„Az emberek dolgának árja van…”, írtam címként. Ez is a Julius Caesarból van, Brutus biztatja Cassiust ezekkel a szavakkal:

 

Az emberek dolgának árja van,

Mely habdagállyal boldogságra visz,

De elmulasztva, teljes életök

Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.

Ily duzzadt tenger visz most minket is;

Használni kell, mig áradatja tart,

Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.

(IV. felvonás, 3. szín)

 

Kállay Géza könyvét olvasva mindenki láthatja, hogy ő már nemigen szorul erre a biztatásra: megragadta a lehetőséget, nem mulasztotta el a habdagályt, így hát viszi őt, filozófiai és szépirodalmi szövegek merész és tudós hajósát, az ár, új sikerek, új tudósi és művészi diadalok felé. Jó hajózást, jó szelet kívánunk neki tiszta szívből!

 

Hanem azért Philippinél majd nem árt kicsit vigyázni.


 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 3   »   Az emberek dolgának árja van...
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911