Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 3   //    «    35  
BELSŐ RUHATÁR
Nacsinák Gergely András
Zongoralecke
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Csáth Géza egyik novelláját olvasva – az „érdekes arcú” leányról, bizonyos Ernáról – megakadt a szemem egy félmondaton, a közönség felé tett bizalmas „kikacsintáson”: „...De hiszen tudják, hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni”.

 

Erna ugyanis a novellában épp zongoraleckét vesz, a tanárként fellépő kifinomult ízlésű úriember pedig épp készül beleszeretni a tenyeres-talpas leányzóba.

 

A könyvet történetesen vonaton olvastam, Sopronból hazafelé jövet; mindjárt éreztem, hogy itt muszáj elidőzni, és percekig csak bámultam kifelé a foltos, összekaristolt ablakon. A kocsi hideg volt, huzatos: a fűtés nem működött, az ajtókat sem lehetett rendesen becsukni, és az embernek az volt az érzése, mintha a lassan döcögő vagonokba valahogy belopakodtak volna az őszi ködök, fázós potyautasokként telepedve az üresen maradt ülésekre, nyirkos leheletet árasztva maguk körül. Kapuvár és Csorna között a sivár tájon zötykölődve arra kellett gondolnom, hogy százegynéhány éve, a novella születésének idején sem lehetett olyan nagyon más egy vonatút errefelé – bár ha nem tévedek, a vasúti kocsikban akkor még vaskályha is helyet kapott, amelyet az utasok saját kezűleg megrakva melegen tarthatták magukat. A huzat száz éve is huzat volt, és az út Győrig akkor sem tarthatott sokkal tovább a mai másfél óránál. Amiről viszont már sehogyan sem lehet biztosat tudni, hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról igyekeznek tanúságot tenni. Csáth számára ez olyasvalami, aminek leírására nemigen érdemes szót vesztegetni, ezért a baráti kiszólás; nekünk viszont olyan elérhetetlen lett a száz év előtti művelt hajadonok zongorajátéka, mint mondjuk a pikt nyelv vagy az alexandriai könyvtár nagykatalógusa.

 

Néhány támpontot azért ki lehet olvasni a sorok közül: az Erna nevű nőszemély túlontúl kiemeli a fontosabb futamokat a többi rovására, lelkiismeretlenül kezeli a pedált, és fölöslegesen sűrű tempót diktál – ez azonban mind csak szó, szó, szó, és semmit sem segít azon, hogy nem lehet igazából tudni, egy tűrhetően művelt fiatalembernek mit kellett keresni vagy kihallani a kiszemelt leány zongorajátékából, és hogy ez utóbbinak mit illett vagy nem illett tenni az iskolás darabokkal, a pedállal meg a billentyűkkel. Pedig Csáth még elő is sorolja, mi tartozott egy rendesnek számító ifjú hölgy repertoárjába: Czerny etüdjei, gyakorlatok Bertinitől, és a 40 tägliche Übungen, amelyek egyikéről sem tudtam kapásból, hogy micsoda: aztán hazaérve meghallgattam, és egyik bonyolultabbnak hangzott, mint a másik, és máig is nehezemre esik beleélni magam a zongoratanár helyzetébe, aki a túlfűtött Übungentől és Erna nyakszirtjének csodás illatától hajtva a kurzus végén haladéktalanul megkérte a nő kezét.

 

Milyen lehetett – ábrándoztam a kegyetlen légvonatban – érteni ezeknek a finom jeleknek a nem-kodifikált rendszerét? Tudni, milyen, amikor egy hajadon úgy zongorázik, hogy férjhez akar menni, vagy úgy, hogy nem akar? Hogy az etüdben benne legyen az elutasítás vagy a felkínálkozás? Milyen, amikor egy szép nő utálatosan játssza Bertinit, hogy csúnyának lássék, vagy amikor egy csúnya lány úgy zongorázza le a penzumot, hogy abban minden lehető szépség ott van, mert azt reméli, hogy valamiképp ő is megszépülhet általa? Vagy mint a nevezett Erna, aki látszólag azért játszik intelligensen, mert szeretné, hogy megkérjék, s végül ő mondhasson nemet?

 

Ha már megszólított, kedves Brenner úr, szabadjon válaszolnom: dehogyis tudjuk, „hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni” – amikor még azt sem tudtam, hogy létezett ez a Bertini, akinek darabjain a kisasszonyok végiggyakorolták az egész tizenkilencedik századot, elfogadható kérőkre és eltitkolható szeretőkre várva. És ezért hiába hallgatom most, alig száz év múlva Czernyt ugyanazon a Budapesten, sehogysem hallom ki belőle a megerőszakolt futamot, amit az érdekes arcú lány vitt bele, hogy végre megkérjék a kezét. De sok más, szintúgy magától értetődő dolgot nem tudunk már: azt sem, milyen végigsétálni a Tabánban, vagy meghúzni magunk egy éjszakára a petróleumszagú szobákban; nem tudjuk, milyen rettegni a torokgyíktól vagy esténként elgémberedett kézzel szenet cipelni fel a bérházak pincéiből; nem tudjuk, milyen volt rikkancsként éhbérért ordibálni az utcákon vagy tisztes zongoratanárként legálisan kisasszonyokhoz járni. Apróságok ezek, ki számol velük. És mégis elérhetetlenek, mint a másfélezer éve kihalt pikt nyelv vagy a hamuvá lett könyvekben felhalmozott többi értékes és semmitmondó tudás.

 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Nagy Cecília mondta: 2013. március 22., 14:37
Meseszép gondolatok :)
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 3   »   Zongoralecke
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911