Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 5   //    «    8    » 
Kiss Lajos András
Slavoj Žižek a multikulturalizmus paradoxonjairól (2)
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Hogyan éljünk az apokalipszis idején? címmel nemrégiben napvilágot látott Slavoj Žižek könyve. Így kezdődik: „A berlini fal ledöntésének huszadik évfordulóján el kell gondolkodnunk.”  Ugyan miért? Mert a harmadik évezred küszöbéhez érve minden jel arra mutat, hogy a globális kapitalista rendszer belépett utolsó fázisába. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén, a kártyavárként összeomló kelet-európai totalitárius rezsimek romjain újjáépülő liberális demokráciák polgárai közel egy évtizedig reménykedtek az „eudaimonisztikus kapitalizmus” gyors eljövetelében, amelyben - ahogyan mondani szokás - a „kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad”. Csakhogy az évek előrehaladtával világossá vált, hogy a korábbi rendszer által fenntartott és legalább két nemzedék számára természetesnek számító viszonylagos értékű „vívmányok” – mint a szociális biztonság, a garantált munkahelyek, a mérsékelt társadalmi különbségek – és az újonnan megszerzett liberális szabadságjogok harmonikus együttélése a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Szinte egyetlen pillanat alatt kettészakadtak a „jól biztosított szegénység” langymelegét élvező kelet- és közép-európai társadalmak, mégpedig anélkül, hogy a nyertesek képesek lettek volna a hirtelen gigantikus méretűvé duzzadt szociális különbségeket valódi teljesítménytöbblettel és racionális érvekkel alátámasztani. S ami az eredetileg remélt „pozitív vízió” helyett bekövetkezett, azt leginkább a csalódás, a harag és az elkeseredés különös amalgámjának nevezhetjük.  Lengyelországban az egykori legendás szakszervezeti vezér (Lech Wałesa) alig több mint egy évtized alatt népszerűtlenebb lett, mint Jaruzelski tábornok, aki tizenöt évvel korábban brutálisan betiltotta a Solidarność-ot. Hova tűntek mára az illúziók, amelyek a berlini fal leomlása után százmilliókban a jólét és a szabadság együttes lehetőségét keltették?

 

A zavarodottság, a kiábrándultság és a harag érzületkombinációja persze nemcsak a kelet-európai polgárokat sújtotta. 2001, majd 2005 (és még inkább 2008)  ősze óta az általános elkeseredés és az ezt kísérő erőszakkitörések az euro-atlanti világ szinte minden régiójában megszokott jelenségek. A tapasztalatlanabbak és a szegényebbek egyúttal mindig védtelenebbek is. A nyugati világ polgárait is megrázta a válság, de még tragikusabb fejleményként élik meg azok a kelet-európai és harmadik világbeli embertársaink, akiknek nem volt módjuk elsajátítani a konfliktuskezelés békés technikáit, illetve nem rendelkeznek sem anyagi, sem mentális, sem szimbolikus erőforrásokkal a menedzselésére. Mindezekből fakadóan az egykori keleti blokk polgárainak csalódottsága nagyon is érthető, mondja Žižek, mert „mint azt némely nyugati megfigyelő szarkasztikusan megjegyezte, a szabadságért és az igazságosságért folytatott nemes küzdelem gyorsan átalakult a banán és a pornográfia rohadt keverékévé.”  Žižek az új káosz megértéséhez érdekes fogalmi keretet javasol, és a határszituációk kérdését tanulmányozó pszichológiától kölcsönöz. Elisabeth Kübler-Ross, svájci pszichológusnő ugyanis kidolgozott egy sematikus fogalmi keretet, amelyben öt stációra bomlik a halálos betegséggel szembesülők reakciója. Az első szakasz a tagadás („Lehetetlen, hogy ez velem megessen. Biztosan tévednek az orvosok.”) A második a harag („Miért éppen velem történt ez meg? Mivel szolgáltam rá?”) A harmadik a piacosítás („Mennyi van még hátra? Hogyan tudnám a legracionálisabban kihasználni a hátralévő néhány évet [hónapot?]?” „Legalább addig élnék, amíg a gyerekek lediplomáznak!”). A negyedik a depresszió („Meg fogok halni. Mit érdekel engem ez az egész!”) Az ötödik pedig az elfogadás („Itt az idő, ideje készülnöm az útra.”)

 

Žižek vaskos könyve is öt fejezetben mutatja be az apokalipszishez vezető, hanyatló kapitalizmust. Ezek a stációk nem az egyes ember halálfélelmének fenomenológiáját vázolják; a különös metaforával az immár Földgolyó-méreteket öltött kapitalizmus agóniáját teszi szemléletessé. Persze a kapitalizmus pusztulását (önpusztítását) azért nem kell szó szerint venni, mivel az individuális véggel szemben a kapitalista rendszer halálának nem feltétlenül kell együtt járnia az emberi nem pusztulásával. De hogyan lehet túlélni az apokalipszist? Žižek szerint igenis túl lehet élni a rendszer pusztulását, noha a túlélők nem remélhetik, hogy a túlélésért folytatott harc közben megőrizhetik ártatlanságukat, és mint afféle ügyes akrobaták, egyszerűen csak átugranak egy új, paradicsomi üdvtörténelembe. Az apokalipszissel csak erőszakos eszközök igénybe vételével lehet sikeresen szembeszállni, s ez áldozatokat követel.

 

Žižek másik könyvének bevezetőjében, amely Erőszak címmel látott napvilágot, az erőszak négy lehetséges fajtáját vagy változatát különíti el: a szubjektív, az objektív, a szimbolikus, illetve az isteni erőszakot.  A határok megvonása nem tartozik a könnyen elvégezhető feladatok közé, de nem teljesen reménytelen vállalkozás.

 

A szimbolikus erőszak látszólag a legszelídebb, mert a nyelv és a beszéd fizikailag szinte értékelhetetlen, absztrakt világában jelenik meg, veszélyességét mégis hiba volna lebecsülni. Noha Žižek csak nagyon ritkán hivatkozik szociológiai munkákra (ezt egyébként semmiképpen sem lehet a javára írni, sőt!), de az a kevés, amit erről mond, arról árulkodik, hogy valamelyest ismeri Pierre Bourdieu nyelvszociológiai írásait. A szimbolikus erőszak azon alapul, hogy a nyelvi és a kulturális tőkével jól felszerelt társadalmi csoportok tagjai (akiknek volt gyerekszobájuk, nyelveket beszélnek, elit egyetemet végeztek) a maguk kifinomult verbális eszközrendszereivel könnyedén sarokba szoríthatják, illetve alávetett helyzetbe kényszeríthetik azokat, akikhez a sors nem volt ilyen kegyes, s inkább csak „artikulálatlan” panaszkodásra képesek. A nyelvszociológiai munkák idézése helyett Žižek kifizetődőbbnek találja Heidegger elhíresült metaforájára utalni, hogy a nyelvben a „lét házát” kell látnunk. Az emberi nyelv ilyenformán otthont ad jónak és rossznak, noha a történelem eddigi tanúsága szerint a gonosz a szívesebben látott vendég. Talán mert a nyelvi, szimbolikus erőszak nemcsak az úgynevezett gyűlöletbeszédekben jelenik meg, hanem mintegy beleszőtt a nyelv működésébe.

 

Mégis, általában – és kiváltképp napjainkban – a szubjektív erőszak különböző formáira figyelünk fel a legkönnyebben, mivel azok a maguk egyszerű és brutális megnyilvánulásaikban „érzékszervileg” is könnyen megtapasztalhatók.

 

A bántalmazott nők és gyerekek, a munkanélküli (elsősorban a bevándorolt) fiatalok „passzióvandalizmusa”  a nyugati nagyvárosok peremkerületeiben, az iszlám (és persze „keresztény”) fundamentalisták terrorista akciói mind az erőszak olyan megnyilvánulásai, amelyeket lehetetlen nem észrevenni. Reinhard Heil, Žižek monográfusa írja: „A szubjektív erőszakban a fennálló rendet veszélyeztető zavart szoktuk látni. Hamis módon persze, de ezt a rendet olyan erőszakmentes háttérnek tekintjük, amely előtt a szubjektív erőszak láthatóvá válik.”  Valójában a szubjektív erőszak több annál, mint ami belőle közvetlenül érzékelhető. Van egy – nyilván szándéktalan – másodlagos funkciója is: hogy elleplezze a mögötte meghúzódó objektív erőszakot, amely szinte láthatatlanul beleszövődik a dolgok normális menetébe. Különös jelenségnek tűnik, de tagadhatatlanul gyakran megesik az életben, hogy éppen a látható, horrorisztikus és brutális erőszak miatti felháborodás gátolja meg, hogy az ember racionális és hideg fejjel tárja fel az erőszak valódi, objektív alapjait. Persze a szenvedélymentes elemzés is veszélyes, mondja Žižek. Olykor éppen a szenvtelen tárgyilagosság idézi elő az erőszakot, amit kritizál. Mintha éppen ezt a felismerést erősítené meg az emberi nyelv működésének sajátossága is, amely sokszor lehetetlenné vagy legalábbis nehézkessé teszi a szubjektív erőszak hitelt érdemlő elmesélését azok számára, akik nem tapasztalták meg szélsőséges formáit. A traumatizált áldozatok minden elbeszélése – egy szenvtelen, objektív nézőpontból – hiteltelennek és zavarosnak tűnik. „De éppen a szavahihetőség hiánya (legalábbis a tények szintjén) jelzi a megélt élmény őszinteségét.  A tényszerűség elégtelensége és hézagossága garantálja a megélt élmény egyedi, a nyelv segítségével szinte közölhetetlen borzalmait. Az igazán traumatikus élményeket sohasem lehet maradéktalanul átfordítani a szimbolikus rendbe, amelyről egyébként a holocaust-irodalom legismertebb munkái is tanúskodnak.

 

Mindez azért érdekes, mondja Žižek, mert a „balliberális humanista diskurzus” erőszak-ellenességében az erőszak bemutatása során mindig keveredik egymással az absztrakció és az (ál)konkrétság. A nők, a feketék, a hajléktalanok és a homoszexuálisok elleni agresszió bemutatása általában ilyen mondatokban ölt testet: „ebben az országban minden hat percben megerőszakolnak egy nőt”, vagy „miközben ezt a tanulmányt olvasod, tíz gyermek hal éhen”.  Az efféle kijelentésekből hiányzik a valódi és őszinte erkölcsi felháborodás: a hangzatos mondatok mögött inkább csak a nyárspolgári szenteskedés rejtőzik. Ezek a direkt (és reflektálatlan) cselekvésre való felhívások arra jók, hogy a „felháborodók” megkerüljék a valóban tragikus helyzetek komoly elemzését, a mögöttes okok feltárását, végső soron azt, hogy eljussanak az objektív és rendszerszerűen működő erőszak elleni hatékony fellépés lehetőségéig. Žižek teljes őszinteséggel állítja, ha valaki komolyan azt kérdezné tőle: „Ön valóban úgy gondolja, hogy nem tehetünk semmit?”, akkor azt válaszolná: „Igen, pontosan azt gondolom.”  Ugyanis, mielőtt cselekszünk, meg kell tanulnunk gondolkodni és analizálni. Persze, miként azt Reinhard Heil helyesen mondja, Žižek nem a semmittevés mellett érvel, csak időt kér a helyzet alapos elemzéséhez, hogy megteremtse egy valóban korszerű és hatékony antikapitalista stratégia elméleti kereteit. Ennek a szenteskedő álaltruizmusnak az ideáltípusát szerinte Bill Gates testesíti meg, aki mostanában ilyeneket mond: „Ugyan milyen szerepe lehet abban a világban a számítógépeknek, ahol milliónyi gyermek hal meg vérhasban!”  Žižek az efféle perverz sürgetéssel szemben a megfontolt elemzésre szavaz, s nem hagy kétséget afelől, hogy ennek az analízisnek a feladatát éppen ő maga szeretné elvégezni. Sokak szemében mindez azt jelenti, hogy végképp a megalothümia (azaz a mértéktelen elismerésre törekvés) bűnébe esett. S valóban, könyve következő oldalain Marx és Lenin példáját idézi fel, s nem is nagyon titkolja, hogy saját magát a nagy forradalmi elődök egyenes folytatójának tekinti.

 

Álláspontja védelmében egy helyütt megemlíti az esetet, amikor Engels 1870-ben levélben arról érdeklődött Marxtól, hogy véleménye szerint milyen kilátása van egy összeurópai forradalom kitörésének, Marx szinte pánikba esve válaszolt: „Nem tudnának még egy pár évet várni a forradalmárok? A Tőke még nincs befejezve.”  A Žižeket ért kritikák egy része nem teljesen alaptalan. Nem szabad valamiféle orákulumnak tekinteni, aki előre látja a történelmet, és minden égető világproblémára azonnal tudja a helyes választ. Žižek gyakran tudatosan provokál, rendkívül asszociatív elme, aki az egymástól látszólag teljesen független tudásterületek között is képes kapcsolatokat felfedezni. Ő maga olykor parallaktikus eljárásnak nevezi módszerét. A parallaxis a fizikából kölcsönzött műszó, amely azt jelenti, hogy egy adott tárgy a megfigyelő elmozdulása következtében hirtelen megváltozik, mintegy másik tárggyá alakul. A pszichológia is ismeri a jelenséget. Egy bizonyos távolságon kívül úgy látjuk, hogy ami a látóterünkbe került, egy nyúl. Majd néhányat előrelépünk, s kiderül, mégis inkább kacsa van előttünk. Žižek is valami hasonlót művel, folyamatosan arra készteti az olvasót, hogy változtassa meg az addig megszokott és természetesnek tekintett pozícióját, s próbálja új nézőpontból értelmezni a dolgokat. Ez termékeny eljárás, ezért sokszor bármennyire meghökkentő és zavarba ejtő, amit mond, van benne valami. Abban például tökéletesen igaza van Žižeknek, hogy a látványos performanszok, például amikor egy stadionban tízezer fehér galambot szabadon bocsátanak, demonstrálva ezzel a béke melletti kiállást, vagy amikor százmilliók táncolnak a nőkkel szembeni erőszak ellen, nem túlzottan hatékony eszközök, mivel a gyakorlatban nem lehet velük elérni semmiféle érdemleges változást. A következő nap minden ugyanúgy folyatódik. Sőt, sok esetben éppenséggel a szubjektív, azaz a felszínen megjelenő erőszakra fixáltság válik akadállyá, hogy az ember megértse a strukturális vagy objektív erőszak immanens logikáját és működését.

 

A kapitalizmus objektív vagy rendszerszerűen működő erőszaklogikájának feltárásához Žižek a parallaktikus szemléletet hívja segítségül. Azért van szükség erre a kerülőútra, mert az erőszakra vonatkozó, egyenes kérdéseinkre sohasem kapunk kielégítő választ. A kapitalizmus erőszaklogikájának feltárását korántsem tudjuk olyan könnyedén elvégezni, mint az úgynevezett kommunizmusban működőét. Ha azt kérdezzük, ki felelős a kommunista rendszerekben elkövetett bűnökért, egyszerű a válasz: maga a totalitárius rendszer, a párt és az állami apparátus irányítói és működtetői, illetve azok a természetes személyek, akik tevékenyen közreműködtek a rendszer fenntartásában. De ki a felelős a fokozatosan globálissá terebélyesedő kapitalista rendszer sok százmilliós áldozatáért?  Nincs olyan könyv, amelynek A kapitalista kiáltvány a címe. „Minden egy látszólag ’objektív’ folyamat eredményeként jött létre, amit senki sem tervezett előre (…).”  Ebből pedig az következik, hogy legkevésbé az antiglobalista mozgalmak és a Žižek által „liberális kommunistának” nevezett értelmiségi típushoz tartozó személyek képesek érdemleges segítséget nyújtani a kapitalizmus rendszerjellegű, azaz objektív erőszak-mechanizmusának feltárásához. Az a legkülönösebb az egészben, hogy napjainkban az antiglobalista küzdelmet olyan figurák szimbolizálják, mint Bill Gates, Soros György, a Google üzleti irányítói, az IBM és az ITEL vezetői, valamint a francia gazdasági újságíró, Guy Sorman, illetve Thomas Friedman. De még maga Toni Negri is, aki a posztmodern baloldal gurujának számít, az utóbbi évtizedben írott munkáiban üdvözli a digitális kapitalizmust, mert benne in nuce a kommunizmus embrionális formáit véli felfedezni, mivel szerinte az internet és a mobiltelefon segítségével valóban nemzetközivé tehető az osztályharc.  A liberál-kapitalizmus újfajta nyelvének egyik alapfogalma a „smart”. Az angol szó jelentése: mozgékony, rafinált, ügyes, dinamikus, az adott szituációhoz azonnal alkalmazkodni tudó stb. Csupa olyan képesség, amelyet a megcsontosodott, régi vágású és bürokratikus kapitalizmus ellen lehet fordítani. Flexibilitás rutin helyett, spontán interakciók és autopoiészisz a korábbi hierarchikus, agyonszabályozott kapitalizmus helyett.  Manapság, mondja Žižek, éppen „Bill Gates számít az úgynevezett ’súrlódásmentes kapitalizmus’ ideáltipikus szereplőjének. Ő a posztindusztriális társadalom ikonja, akiben mi mindannyian a ’munka végének’ tanúbizonyságát látjuk megjelenni. Azt az új a világot, amelyben a software triumfál a hardware fölött, és ahol egy fiatal, rámenős fickó könnyedén legyűri a régivágású, fekete öltönyös menedzsereket. Az új vállalkozások idegközpontjaiban csak keveset lehet érezni a külvilág fegyelmező nyomásából. A hajdani hackerek, akik manapság az igét hirdetik, és persze sok órát keményen végigdolgoznak azért, hogy aztán üzemeik parkjában elszopogathassák megérdemelt whiskyjüket. Gates ikonikusságának az is fontos ismertetőjegye, hogy benne a valamikori hackert látjuk, aki végül is mindent maga teremtett meg. Itt a hacker szó a ’szubverzív / marginalizált lény’ jelentésárnyalatait is magában foglalja, amely szerint a hacker ellenségesen áll szemben a ’normális’ establishmenttel. A hackerek zavarják a nagy és bürokratikus vállalatok jól elrendezett funkcióit. Más szinten: Gates olyan szubverzív, pimasz fickó, aki a társadalom pereméről jőve vette át a hatalmat, és önmagát inkább csak a látszat kedvéért mutatja kapitalista nagyfőnöknek.”

 

Voltaképpen a szuper-kapitalisták (akik egyúttal liberális kommunisták is) azt sugallják, hogy a piac és a felelősség nem zárja ki egymást. Žižek azt mondja, hogy ez a dogma csak egy új, posztmodern változata az Adam Smith-féle láthatatlan kéz koncepciójának. Amikor a liberális kommunisták fellépnek a szubjektív erőszak látványosan megjelenő formái ellen, csak elzárják az utat az erőszak lényegi, objektív és strukturális formája elleni hatékony küzdelem előtt. Sok igazságot látok ebben az érvelésben, noha, miként azt Heil joggal hangsúlyozza, Žižek maga is megvádolható következetlenséggel. Egyrészt jó marxistaként elutasítja, hogy a kapitalizmusban megjelenő erőszakért az egyes természetes személyeket lehetne felelőssé tenni, hiszen az erőszak és a kizsákmányolás strukturális természetű, másrészt a „liberális kommunistákat” személyükben teszi felelőssé, mert tévútra akarják vezetni a kizsákmányolás elleni harcot. Ezektől a „botlásoktól” függetlenül Žižek valóban szuggesztív gondolkodó, aki még a következetlenségeivel együtt is magával ragadja az embert. Abban mindenképpen igaza van, hogy a liberális kommunisták valódi zsonglőrök, akik nyilvános kommunikációikban nyílt, érzékeny és pragmatikus embereknek mutatkoznak. Legyen szó afrikai éhezőkről vagy az elnyomott muzulmán nőkről, rögtön kiállnak az egyetemes emberi jogok érvényesítésének érdekében: a liberális kommunisták nagyon szeretik a humanitárius katasztrófákat, mert „igazából azok biztosítanak lehetőséget számukra, hogy felelős emberekként jelenjenek meg a médiában. Krédójuk, hogy a kapitalizmus helyett az imperializmust kell kritizálni; dolgozzunk együtt a közös siker érdekében, s ne az állami segítségben reménykedjünk; a problémákat ideológiamentesen, kreatívan, és nem konvencionálisan közelítsük.

 

A liberális kommunisták törődnek a világ sorsával, ellenzik a politikai populizmust és a felelőtlen kapitalista kizsákmányolást.” Ahhoz, hogy a kapitalisták tartósan biztosítsák maguknak a profitszerzés lehetőségét, valamennyit mindig vissza kell adniuk a megszerzett haszonból azoknak, akik lehetővé tették a nyereséget. Jól példázza ezt a magatartást a mexikói milliárdos, Carlos Slim, aki 2009-ben a világ leggazdagabb embereinek listáját vezette. „Slim hatalmas méretekben adakozik, s mindenütt az emberiség jótevőjének szerepében jelenik meg. Kritikusainak, akik szemére vetik, hogy csak egy csekély részét adja a társadalomnak, amit korábban elvett, egy szentenciával válaszolt: „a gazdagság olyan, mint egy gyümölcsös kert. Elvehetsz belőle néhány gyümölcsöt, de nem az egész kertet.”  A liberális kommunisták (vagy kapitalisták) számára az adakozás és a jócselekedetek nem öncélként jelennek meg, hanem a további haszonszerzés legitimizálásának eszközei. A liberális kommunisták azt mondják, elvben ma már szinte mindnyájunknak a kommunizmusban kellene élnünk, amelyet különös módon éppen a globális kapitalizmus hozott lére. Persze vannak, akik ezt a tényt nem akarják, vagy nem tudják észrevenni. Ezért a végső célig már csak néhány lépést kell tennünk, s akkor az eddig kívül rekedtek is a Kánaánban érezhetik magukat – a továbbiakban az általános jólét evidenciáját senki sem kérdőjelezheti meg. Egy kis kurázsi és ügyesség, s már helyben is vagyunk. Az objektív erőszak gyakran a szimbolikus erőszak formáját ölti magára, amely voltaképpen a nyelvvel vagy a nyelv segítségével megvalósított erőszak. Žižeket elsősorban nem a direkt nyelvi sértegetések izgatják, tehát egyáltalában nincs szándékában az úgynevezett nyelvpolitikai korrektség szükségessége mellett érvelni, miként azt a liberális multikulturalisták esetében naponként tapasztaljuk. Žižek nem fogadja el Habermas álláspontját, hogy a nyelv az uralommentes kommunikáció eszköze, amelyet csak erőszakos célok érdekében lehet „nem rendeltetésszerűen” használni. Ezen a ponton álláspontja Pierre Bourdieu felfogására emlékeztet: minden emberi kommunikáció aszimmetrikus társadalmi helyzetben lévő szereplők (tanár/diák, főnök/beosztott, fővárosi/vidéki stb.) között zajlik, tehát a nyelv működése eleve „nem demokratikus”. Heil monográfiájából idézek: „Minden nyelvi megnevezés kiragadja tárgyát az éppen adott kontextusból, mivel a megnevezés csak egyvalamire fókuszál, és az adott dolgot annak egyes tulajdonságaira redukálja. Ezért minden beszédszituáció aszimmetrikus. Žižek itt egyértelműen Lacanhoz csatlakozik. Lacan nem tekinti a kommunikációt egyenrangú partnerek interszubjektív teljesítményének, szerinte minden diskurzusba beíródik valamilyen irracionális mozzanat... amely meghatározza a kimondhatóság mezejét, s amely minden racionális megalapozási kísérlet alól kivonja magát. Döntő, hogy ezt Lacan és Žižek is minden kommunikációs szituációra érvényesnek gondolja. Minden olyan esetben, amikor már elég mélyre ástunk, megjelenik valamilyen stoptábla, tehát eljutunk arra a pontra, ahol a diskurzus megszakad, vagyis ahol a ’Miért?’ kérdésre csak az ’Azért!’ a válasz. A másiknak meg kell elégednie ezzel. A nyelvben azt a ’valamit’ tapasztaljuk meg erőszakként, ami áthágja a diskurzus határait.

 

Az erőszak legmagasabb formája, ami a határok megvonására irányul, s láthatatlan, szinte semleges háttérként funkcionál, s csak az elhajlás során lesz látható.”


 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 5   »   Slavoj Žižek a multikulturalizmus paradoxonjairól (2)
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911