Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 5   //    «    11    » 
Ács József
Kardél és koponya – Tandori Dezső verséről
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A collateral damage angol kifejezés, legtöbbször háborús híradásokban használják, jelentése: járulékos veszteség. Ők a Szent Cél érdekében s az aktuális Gonosz elleni harcban igazságtalanul meghurcoltak, őket osztja a balsors hol stratégiai, hol csak taktikai okokból felmorzsolódni hagyott alakulatokba, ők a sorozott tömeghadseregek élőerőnek, gépalkatrésznek tekintett, s a harcban odaveszett katonái, a házukból-lakásukból kibombázottak, a tisztes szegénységből csendben nincstelenségbe süllyedők, ők azok, akiket a fűnyíróelv következetes alkalmazásával – mondhatni, a terep óhatatlan egyenetlenségeinek következtében – életszükségleteiktől vágnak el, ők azok, akik a marhavagon legmélyén már nem jutnak elegendő levegőhöz, vízhez, élelemhez, ők a mindenkori favágásnál hulló mindenkori forgács, ők a megszorítások satupofái között halálra préseltek, akik már nem a fölöslegükből adnak, hanem fokozatosan önmagukat számolják fel. Ők a collateral damage. A mellékes, névtelen áldozatok, akikről nem hogy nem emlékeznek meg, de létezésük tényét is elhallgatják. Ezért nemcsak névtelenek, de arctalanok is.

 

Tandori Dezső Hommage-a őket is elénk idézi.

 

Ki szedi össze váltott lovait,

ha elhulltak, ki veszi a nyakába?

ki teszi meg mégegyszer az utat

értük, visszafelé, hiába?

 

Kardél-nyargalásod két oldalán

még kettészelve is ez állatok

hozzád lassult múlásukkal bevárják,

amig kidől utolsó hátasod:

 

most még, nem deszka-földes-álruhásan,

visszanézhetnél e hűlő vetésre –

hogy zokogás kockázzon koponyádban,

kopogjon tört szemük dióverése.

 

Ady Endre Új s új lovat című 1914 novemberében publikált versében a feltartóz-tathatatlan haladásra hivatkozva kér új s új lovat Istentől, hogy túlléphessen a még csak kezdődő világégésen, s ellovagolhasson a másféle, szebbnek, jobbnak sejtett jövendőbe, ahol az embert „piros, tartós öröm” várja. A jövő csakugyan másmilyen lett, mint amilyennek a századelő embere a világháború előtt elképzelte, de Ady, ha belepillantott volna, onnan is bizonyára szélsebes tovanyargalásra buzdítja magát. Nietzschei heroizmusát nála kisebb és érzéketlenebb lelkek is felpróbálgatták: a haladás élcsapatai szellemi magaslatokig nem jutottak, csak az erőszakig.

 

A 20. század tombolása után kinek a gyomra nem rándul össze a második versszak olvastán?

 

Az Irgalmatlant küldd társamnak,

A rohanó, büszke hevet

S az emberségem ezután már

Legyen kegyetlenebb.

 

A tizedik versszakban meg azt találjuk, hogy

 

Riadó, szennyes, kerge nyájak

Ne állítsák meg új lovát

Emberednek, hogy hadd nyargaljon

Előbbre és tovább.

 

Ezt olvasva nehezen hessegetjük el a gyanút, miszerint a szennyes, kerge nyájakat részben épp a jövőbe józanul és patyolattisztán robogó élcsapat zavarta fel, s terelgette parancsszavával erre-arra. Nemcsak a tömeghadsereg a modern társadalom terméke, de a tömegember is.

 

Ráadásul, még ha értjük is Ady minden kataklizmán túlmutató hitét az emberi haladásban, s értjük a nietzschei önmeghaladás nagyszerűségét is, itt, az önlevében fővő késő kapitalizmusban, a társadalom lassú és kínos szétesése idején ezekhez aligha társítanánk a vágtatás, az előre rohanás képzetét.

 

Nézzük a Tandori-verset!

 

Ki szedi össze váltott lovait?

 

Kinek vannak váltott lovai? Aki a lehető leggyorsabb tempóban igyekszik célja felé. Törtet. A végsőkig hajszolja a combjai közé kapott állatot, aztán átül a következőre. Azt kell hinnünk, a tempó csakugyan fokozhatatlan, s a lovak valóban a végkimerülésig futhattak, mert a második sor azt kérdezi, mi lesz az elhullt állatokkal.

 

Járulékos veszteség.

 

Ki teszi meg mégegyszer az utat / értük, visszafelé, hiába? A kérdés szinte sugallja a választ: senki. Ahol az idő ennyire fontos, ahol a sietségért nem nagy ár az állatok élete, ott elképzelhetetlen bármiféle késlekedés. Az ilyen lovas számára a céltól távolodni a lehető legsúlyosabb bűn. Márpedig a maga mögött hagyott elhullt állatokat összeszedni csak úgy tudná, ha visszafordulna. Épp azt kellene tehát föladnia, amiért a hűségesen szolgáló lovakat föláldozta. Ha visszafordulna értük, azzal beismerné, hogy a halálba hajszolásuk értelmetlen volt. A negyedik sor három szava, mint három ostorcsapás csattan: értük – ezekért a semmit érő, veszteségként leírható állatokért; visszafelé – a tilos irányba; hiába – hiszen az életüket már úgysem lehet megmenteni.

 

Ezen a ponton nem tudjuk, most is tart-e még a halálos vágta. Lehet, hogy a lovas már célba ért?

 

Kardél-nyargalásod… – kezdődik a második versszak, a költői kérdések sora után megszólítással, méghozzá a mitikus lovas megszólításával. Ki nyargal kardélként? Az élcsapat? Az előőrs (avantgárd)? Ady a történelem poklából előre menekülni vágyó, feltartóztathatatlan lovas? Egy biztos: az első versszak váltott lovak nyergében célja felé száguldó alakja ez. Aki olyan, mint a kardél: hűvös, absztrakt penge-sík. Érzéketlenül, puszta funkcióvá csupaszodva suhan. Mindegy neki, mi kerül elébe: vág. Kettészelt lovak szegélyezik az útját. Ám épp ők, az oldalt dőlő néma áldozatok jelzik: a vágtatás véget fog érni, mégpedig akkor, ha kidől az utolsó hátas is, azaz nem marad több feláldozható élet. A folyamat tehát nem akkor áll le, amikor a célt elérik, hanem a pusztítás teljessé válásakor. S ahogy az erő fogytával lassul a vágta, úgy maradoznak el kétoldalt egyre lassabban a tetemek is: ez az a bizonyos hozzád lassult múlás. Így lesz az egész, halálig tartó vágta az élet metaforájává.

 

A második versszakot olvashatjuk akár az időmúlás nagyívű allegóriájaként is: úgy bomlik ki minden pillanatból a következő, mint szétnyílt bábból a pillangó.

 

A könyörtelenül haladó idő éles pengeként újra meg újra kettészeli a most gubóját, hogy előhúzza belőle a következőt. Ami volt, elmúlt, az idő múlása nyomában a halál jár: ami most van, folyamatosan átkerül a nemlétezésbe. Kronosz felfalja fiait.

 

De ha azt mondjuk, az idő nyomában jár a pusztulás, hozzátehetjük, hogy előtte jár az állandó keletkezés is: Kronosz fiainak előbb meg kell születniük. A hozzád lassult múlás mindenesetre furcsa sorsközösséget teremt a gázoló és az elgázoltak között. A harmadik versszakból kiviláglik, hogy a következményeiben halálos vágta a halálig tart: a lovas haláláig. Aki egészen addig nem fordul hátra, nem szembesül a járulékos veszteségekkel, amíg kényszerűen vége nem szakad könyörtelen futásának.

 

Ezen a ponton felmerül a kérdés, nem önmegszólító verssel van-e dolgunk. Azt kell mondanunk: igen, az Hommage olvasható így is.

 

Hogy halál előtti visszapillantásról van szó, azt egy különös határozó érzékelteti: még nem deszka-földes-álruhásan. A deszka és a föld kézenfekvő utalás a sírba tett koporsóra – ami már egyfajta, teljes testet elfedő álruha. Az ember a halála előtt a legpőrébb, amikor szembesül a megtett életúttal. Borzongató képek következnek. A kardél úgy hányta az elhalt pillanatok véres, gőzölgő tetemeit kétfelé, ahogy az eke vasa fordítja napvilágra a föld zsíros rögeit. Innen a hűlő vetés képzete. Íme a visszahozhatatlan múlt mezeje. Az élet mint jóvátehetetlen pusztítás.

 

Mert mire vezet a visszatekintés az útra, amit, míg tart a rohanás, senki nem vesz a nyakába értük, visszafelé, hiába?

 

Visszatekinthetsz […] hogy zokogás kockázzon koponyádban. Zokogás: a kártétel torokszorító látványából következő megrendülés eredménye. Tandori 1976-ban kiadott kötetének, A mennyezet és a padlónak egyik ciklusnyitó verse, a Kockapohár koponya helyett ugyan már másféle anyagokból és merőben más esztétika jegyében építkezik, ám – mint azt a címadás jelzi – ugyanezt a megrendülést festi le. Ott egy dühroham hatása alatt partvisnyéllel vernek szét egy feldíszített karácsonyfát – szinte látjuk a dióverésnél használatos mozdulatokat. A járulékos veszteségek felmérése közben kerül elő a romok közül – épségben – egy ezüst medve alakú dísz. Gyufásdobozba teszik, azt pedig a – sajnos, gyakran kihúzott – íróasztalfiókba. „Tizenegy hónap múlva [...] kettétörve, illetve a kis ezüstkoponya alapjánál több apró szilánkra törve találtuk.”

 

A halál egyik ősi jelképe, a Hamletet is felidéző koponya az Hommage-ban a lovas (önmegszólító versben: a költői én) saját koponyája. Koponyát kockapohárnak használni azonban csak úgy lehet, ha már üres. Érthető a felszólítás afféle átokformulaként is, de egy bizonyos: síron túl is tartó zokogás ez. A verset záró kopogjon tört szemük dióverése éppilyen komplex kép: a koporsón doboló rögök hangja és az ütlegelés képzete mellett elénk idézi a lovak szemét, ami csakugyan jókora dió nagyságú. Megtört pillantásukat Huszárik Zoltán 1965-ben készült Elégiájának felejthetetlen képsorai menthetetlenül a retinánkba égetik.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 5   »   Kardél és koponya – Tandori Dezső verséről
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911