Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 6   //    «    3    » 
„EGYETLEN TELJESSÉGBEN“
Losonczi Ágnes
A Fa
próza
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Ligetbeli barátaimnak

 

Ami személyes

 

Úgy négy évvel ezelőtt új munkához kezdtem. Buber könyve, az Én és Te gondolataiból indultam ki, és folytattam: „Mi, Ti, Ők”. No és azok? – kérdeztem.

 

Az érdekelt, miért nem tudunk együtt élni, hiányzik-e ehhez a képességünk, és mi a képtelenségünk forrása? Gondolkoztam az „együtt vagy egymás ellen” különféle formációin. Anyagot gyűjtöttem, amelyekben ötvöztem (volna) nyolcvanegy évem élettapasztalatát, támasztékként pedig ötven kutatói évem ismereteit. Írni kezdtem, de párom, András halála után belém dermedt a gondolat, íráskészségem megbénult, közléskedvem kimúlt. Nem is írtam azóta semmit a nyilvánosságnak.

 

Ligetbeli barátaim megszólítása Buber gondolataival ért el. Hívásukra kedvem lett, hogy elmeséljem találkozásomat a Fával. És elmondjam saját előtörténetemet, viszonyomat a fákkal.

 

 

Előzmény

 

– Hé! Kisjány! Te! Igen, ott fent a fán! Gyüssz le azonnal?! Teee, anyaszomorító! Aztán lepotyogsz, oszt mi lesz veled?! – Nagyanyám udvarában voltunk, Ozsgyán bácsi kiabált rám, az egyik lakó, mozdonyvezető volt a Vasútnál, aki öreg és kövér Mira kutyáját hozta ki a napra.

 

Én az udvar elején, a kapunál nőtt nagy ecetfán tanyáztam, elég magasan, az egyik kényelmes elágazáson. Öt-hatéves koromtól ez volt a vigaszhelyem, menedékem, védelmezőm. „Ni, úgy mászik, mint egy kismajom!” – mondták nénéim, akik nem másztak fára. Odamentem, ha a békét kerestem, ha messzire akartam látni. Szerettem a fa fogását, a tapintását, az ágak kényelmét, szerettem a leveleket, amikor átlátszóak voltak, és akkor különösen, ha kibomolva engem is elfedtek sűrűségükkel. Most éppen nem fedtek el. Jó volt látni a világot onnan fentről. Jobb, mint lentről. Az udvarban én voltam a legkisebb, nővéreim, unokanővéreim mind sokkal nagyobbak voltak. Ebből a magasságból kicsinek láthattam őket. Jó volt az is, hogy átláthattam a kapu felett az utcára, ki jön, ki megy. Azok meg semmit nem láttak belőlem. Rejtett a fa. Később Zsuzsi barátnőmmel ez lett a titkos helyünk, a fa ágas-bogas biztonságában szőttük érdekesnél érdekesebb terveinket.

 

Ő volt az első igazi fa-barátom, tőle származtatom „örök barátságom” a fákkal. Azután sok-sok barátom lett. Ember is, fa is. Máig.

 

Ott volt nekem a debreceni Nagyerdő. Sokszor látogattam meg jó ismerőseimet, a nagy Tölgyet a kis dombon, a magasan elágazó, széles derekú Bükköt, a kört álló platánokat. Mindegyikkel mást tudtam megbeszélni, másról meséltem az egyiknek, mint a másiknak, és ők is másképp szóltak hozzám. Sokat változtatták magukat, mégis ugyanazok maradtak: mást mutattak esőben, napsütésben, amikor indultak a rügyek, amikor ősszel a levelek nélkül látni lehetett gyönyörű törzsüket, elágazó karjaikat. Mást mutattak, amikor már elfedték lombkoronájukkal az ágaikat. Más lett a fogásuk, ha ősszel felmásztam rájuk, hullani kezdtek a levelek és rám zörögtek, lepotyogtak, ahogy ágról-ágra másztam. Mást tudtam megbeszélni velük, más titkot bíztam rájuk és azt hiszem, ők is rám.

 

Későbbi és mai fa-barátaimról hosszan írhatnék – ha tudnék írni. A leányfalusi nagy fűzfa történetéből regény is lehetne: hatalmas fűzfa volt házunk kertjében, egyre magasabbra nőtt, gyönyörű ágai egyre jobban terjeszkedtek. Róla lehetett a házat megismerni. „Gyertek az úton – mondtuk a látogatóknak –, és ahol a világ egyik legszebb fűzfája kihajol fölétek, ott megtaláltok minket”. És mindig megtaláltak. A fa attól lett ilyen szép nagy, mert elszívta az öreg kutat tápláló forrás vizét. Megitta az egészet. Tegnap volt – alig ötven éve –, hogy abból a kútból pumpáltuk fel, igaz, egyre nehezebben, a friss forrásvizet az ebédhez. Majomfejben végződött a kút szája, egyre nehezebb volt húzni (vigyorgott is a majompofa), aztán egyszer megállt, és nem adott több vizet.

 

A kút ma is ott van, él. Az öreg fűz már nem. Elérte a kor, gyökereit eltömhette a betonút, ágait letörték a nagy viharok. Koronája elvesztése után sokáig őriztük a törzset, több ember tudta csak átfogni, de még körbeugrálták az unokák, déd-unokák, és elevenné tette a ráfutó repkény zöldje. Sokáig nem tudtunk megválni tőle.

 

Aztán kidőlt, és a kút mellé ültettünk egy fiatal fűzfát, András fiam kapta születésnapjára. A fiatal fa ma már emelet magas, szellőre táncoló, lehajló ágaival körbeveszi a családi kerek nádasztalt, egyre nagyobb árnyékot vet, védi a naptól a gyerekek játék- és rajzasztalát, este a csillagok átszólnak rajta. Ők is beszélgetnek egymással.

 

Lehetne még mesélni a nagy hársfákról a kertben, a fűzfa társairól. Arról, amelyiknek a teherautók törték le ágait, sebezték meg a törzsét. Bántotta a sebzett fát a vihar, favágók jöttek, hogy megmentsék, legalább az ép oldalát. Nagy létrákkal, hatalmas fűrészekkel érkeztek. Féltettem a fát. De a fiúk, akik annyira bunkónak tűntek kívülről, olyan gyöngéden kezelték a hársfát, mint egy kisbabát, és amikor egy mókusfészket fedeztek fel rajta, hatalmas mancsaikkal oly finoman szedték le a fűrészelés idejére, majd tették vissza a megvédett mókusfészket, hogy nincs az a gyengéd mókusanya, aki finomabban bánhatott volna velük.

 

A fákról szóló meséimet még folytathatnám, sokáig. Nem teszem.

 

 

A Fa története

 

Andrással, párommal, utolsó barangolásunk során találkoztunk ezzel a Fával. Megláttuk, megálltunk, elállt a lélegzetünk. Néztük a Fát. A csodát. Körbejártuk. Tenyeremmel megérintettem a törzsét. Átjött az áramlása. Felnéztem az ágaira, követtem, ahogy az ég felé emelkedik és beleszédültem. Nem tudtuk otthagyni. Megörökítettük. A képét hazahoztuk. Elküldtük a családnak, a barátainknak.

 

Aztán kavargott a világ. Az életünk is. Szépen és szomorúan. Új élet született és a halál is jött. Boldogság és gyász, gyász és boldogság. Élet, halál.

 

Nem tudtam, hová lett a Fa képe. Nem őriztem meg. El is felejtettem.

András halála után – talán évekkel –, egy sötét, fény nélküli napon, amikor nem sugároztak jelenlétükkel a gyerekek, unokák, dédek, nem szűnő hiányát különösen éreztem. Hogyan lehet, hogy mindenütt itt van, csak éppen nincs sehol. Kinyitottam a számítógépem – reggeli rutin –, s az egyik kevésbé használt postafiókomban, ott volt az első üzenet. A tárgy: A FA. Feladó: András. (Pedig a gépét rég kikapcsoltuk, használaton kívül állt, legfontosabb írásait elmentettük.) Rákattintottam a levélre és megjelent minden fák csodája. Ezt küldtem tovább, nektek, Buber írására válaszként, Ligetbeli barátaim kérésére. Lássátok.

 

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 6   »   A Fa
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911