Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 6   //    «    4    » 
„EGYETLEN TELJESSÉGBEN“
Telléry Márton
Délelőtt
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


– A Máté régen az Ádi mellett ült, de Zsuzsa néni elültette, mert mindig verekedtek – világosít fel az első padbeli copfos kislány, hullámzó hanglejtéssel, fontoskodóan bólogatva.

Néhány hónapja egy általános iskola felső tagozatán tanítok, de az elsős tanítónő betegsége miatt ma beosztottak helyettesíteni. Ismerkedem a gyerekekkel.

 

– Tényleg? Nem szép verekedni – jegyzem meg nagy bölcsen. – Na de azt tudjátok, hogy mi volt itt nagyon régen? – kérdezem körbemutató kézmozdulattal.

 

– Igen! Zsuzsa néni mondta, hogy ebben a házban régen apácák laktak, és soha… vagyis csak néha mehettek ki. És apukám mondta, hogy az apácák soha nem csókolózhatnak, és nem lehet gyerekük – hadarja egyetlen légvétellel egy másik lány, majd kapkodja a levegőt, mintha futott volna.

 

– Igen, ez igaz. De azt tudtátok-e, hogy sokkal régebben, amikor nem éltek emberek, sőt, még dinoszauruszok sem, itt, ahol most az iskola áll, óriási tenger terült el? Lehet, hogy sok-sok millió évvel ezelőtt, éppen ott, ahol ültök, egy hatalmas hal úszkált, olyan furcsa hal, amilyen már nincsen, és amilyet talán el sem tudtok képzelni.

 

Szavaimat néhány pillanatnyi csend követi, amit egy tüsi hajú, kerek arcú fiú tör meg gurgulázó nevetéssel.

 

– Az nem lehet, Marci bácsi! Ha itt víz lenne, megfulladnánk!

 

– Ebben igazad van, de az régen volt, rengeteg idővel azelőtt, hogy bármelyikünk megszületett.

 

Eltűnődöm, van-e rá esély, hogy ezt elképzeli, és arra jutok: nem valószínű. Igaz, ha fel is fogom, elképzelni valójában én sem tudom, hogy a világ előttem is volt, és utánam is lesz. Mennyire furcsa, hogy így, huszonhét évesen bácsinak szólítanak! – jut eszembe aztán, vagy talán az előző gondolattal egy időben; nem is olyan régen ezt sem tudtam volna elképzelni…

 

– De Zsuzsa néni azt mondta, hogy régen itt apácák laktak! – bizonygatja az előbbi kislány ellentmondást nem tűrő vehemenciával, s ezúttal nem bírom ki nevetés nélkül.

 

– Lehet rajzolni? – teszi fel közben a kezét egy göndör hajú, vékony, szemüveges gyerek, és amikor igenlő választ adok, sorba állnak az asztal előtt, hogy mindenki elvegyen egy rajzlapot. Milyen rend van még az elsősöknél! A tanítónő azt mondta, hogy a rajzlapok helye a tanári asztalon van, tehát ott tartják. Megmondta, hogy egyszerre csak egyet szabad elvenni, úgyhogy így tesznek. Zsuzsa néni szava egyelőre megkérdőjelezhetetlenül közvetíti a világ rendjét.

 

Amíg a gyerekek rajzolnak, én sétálgatok a padok között, és nézelődöm a tanteremben. Mulatságos, ahogy az egyik fiú annyira elmerül a rajzában, hogy arca szinte súrolja a lapot. Komolyan összehúzza szemöldökét, kerek kis orrát pedig le-föl mozgatja, akár egy nyuszi. Elképzelhetőnek tartom, hogy lélekben valóban abban a világban jár, amiből én csupán néhány, erősen marokra fogott ceruzája által húzott girbegurba vonalat látok. Kaján késztetést érzek, hogy nyakát csikizve kizökkentsem munkájából, de nem teszem. Aztán észreveszem, hogy az egyik túlsó padsorban ülő gyerek rajzolás helyett szótlanul nyújtja fel kezét.

 

– Mit szeretnél?

 

– Mit kell rajzolni? – kérdezi, és halkan, ütemesen fújtat, akár egy apró, pufók gőzmozdony.

 

– Amit csak akarsz – felelem, de látom az arcán, hogy válaszomat nem találta kielégítőnek, sőt, talán értelmezhetőnek sem, úgyhogy hozzáteszem: – Rajzolj például… – nem is olyan könnyű útmutatást adni. Én mit rajzolnék? Nem is tudom… már nagyon régen nem rajzoltam semmit. Ő közben türelmesen, bizalommal néz a szemembe: majd jó tanácsot adok, hiszen felnőttként és tanárként nem is tehetnék másképp. Vajon hány éves korban alakul ki, hogy az ember zavarba jön a hosszú ideig tartó szemkontaktustól? Nála ez még nincs meg…

 

– Lerajzolhatnád, mondjuk, az iskolát, előtte az udvarral, úgy, hogy ti is éppen kint vagytok és játszotok.

 

– Jó! – kiáltja lelkesen, mintha a világ legnagyszerűbb ötletét hallotta volna, és villám-gyorsan ceruzája után nyúl, hogy ne vesztegessen most már egy másodpercet sem.

 

Tovább sétálok, felveszek egy radírt. A kislány, aki előbb a könyökével leverte, kidugott nyelvvel hevesen satíroz valamit. Mielőtt a padra teszem a radírt, egy pillanatra megtorpanok – vajon ez az aprócska mozzanat milyen szerepet foglal el a dolgok egyetemes rendjében, ha van ilyen egyáltalán. Emberek születnek és meghalnak, egy szitakötőlárva elkap egy apró halat, egy nő megsértődik, mert férje undok hangon szólt hozzá, egy tévés műsorvezető hajbeültetést kap, háború tör ki, mert valaki gúnyverssel gyalázta egy próféta szakállát, egy fiú elcsúszik egy izzadságcseppen az ifi kézilabdameccsen, és mellélövi a hétméterest, csillagászok addig ismeretlen bolygót fedeznek fel, egy macska kiborítja tálkáját, mert nem tonhalas, hanem csirkés eledelt kapott, egy miniszterről kiderül, hogy valakiről másolta a szakdolgozatát, egy idős andorrai úr minden délben hajókürt hangját hallja, amit rajta kívül nem hall más, a kétezer-tízes évek elején egy májusi délelőttön felemelem egy kislány radírját a padlóról egy ferencvárosi általános iskola földszinti tantermében… Mi fontos? Minek van jelentősége? És minek nem? Van bármiféle értelme ezeknek a szavaknak? Időnként önkéntelenül végigvezetek magamban efféle gondolatsorokat, pedig törekszem, hogy ne tegyem, mert úgy érzem, az őrületbe kerget. A kislány annyira elmerült munkájában, hogy észre sem vette, leesett a radír, azt sem, hogy felvettem. Úgy látom, az ég az. Az eget satírozza kékre.

 

Az utolsó előtti padban ülő lányka éppen felnéz, amikor elé érek, kivesz egy ceruzát a tolltartójából, majd rajzol tovább. Elképesztően érdekes színe van a szemének, soha nem láttam ilyet azelőtt, legfeljebb fantasztikus filmek különös, képzelet szülte teremtményeinél. Rendkívül világos, talán szürkéskéknek mondható, de olyan hatást kelt, mintha színtelen volna, akár a levegő. Megállok kicsit, várva, hogy talán ismét felnéz, és közben észreveszek rajta még valamit: a bal karja csonkban végződik, és ujjak helyett néhány nagyon apró, gömbszerű dudor látszik. Nem azért van ez így, hogy sajnáljuk, és nem is azért, hogy a mai délelőtt élményei alapján esetleg megszülető irományom patetikus fordulatot vegyen, hanem… hanem természetesen nem tudom, miért, csak feltételezem, hogy anyukája méhében növekedve történhetett valami, ami megakadályozta, hogy az egyik keze megfelelően kifejlődjön. Akkor még távol volt a döbbent, magukról megfeledkezve bámuló, vagy zavartan elforduló tekintetektől, a szemébe mondott, vagy fél füllel elkapott sajnálkozó megjegyzésektől, az esetleges csúfolódásoktól, a „fogjatok egy félkilós súlyzót mindkét kezetekbe” kezdetű feladatoktól testnevelésórán, egy gimnáziumi osztálytársnő jó szándékú felajánlásától, hogy kifesti a körmét… Most csak hét vagy nyolc éves, a nagyja még hátra van számára. Az első reakcióm, miközben megkerülöm a padsort, és elindulok vissza a tanári asztal felé, ha akarom, ha nem, a sajnálat, aztán pedig a düh, hogy ennek a kislánynak mi mindenen kell keresztülmennie. Sem istenben, sem sorsban nem hiszek, úgyhogy nincs kire dühösnek lenni, és ez csak fokozza dühömet. Majd elképzelem, hogy asztal mellett ülök valamilyen összejövetelen egy huszonéves lánnyal, akit akkor ismertem meg. Különlegesen szimpatikusnak találom, nagyon jól elbeszélgetünk, igencsak tetszik nekem. Javasolni fogom, találkozzunk még, de akkor felemeli addig az asztal takarásában tartott karját, és észreveszem, olyan a keze, mint ennek az elsősnek. Mit teszek? Elhívom a randevúra? Mondhatnám, hogy „igen, természetesen, miért ne?”, ahogy egy általam emberinek tartott, vagy magáról jó benyomást kelteni igyekvő hazug tenné. Én viszont, ha más nem is, legalább őszinte vagyok, és bevallom, nem hívnám el, akárhogy is gyűlölöm magam, hogy nem tudok felülemelkedni ezen a testi adottságán. Bár… tulajdonképpen mégsem voltam teljesen őszinte magamhoz, mert nemcsak, hogy nem tudnék felülemelkedni, meg sem próbálnám, hogy képes legyek rá – ettől még keserűbb, még intenzívebb gyűlöletet érzek önmagam iránt. De egyébként, ha jobban belegondolok, elképzelhető, hogy ez az öngyűlölet sem valódi, talán hivalkodó ál-érzés…

 

– Megnézed? – szakítja félbe tűnődésemet egy nagyon vékony hangú, kócos fiú, és elém teszi rajzát a tanári asztalra. (Tetszik, hogy nálunk az iskolában a kicsik néninek meg bácsinak szólítják, mégis tegezik a tanárokat.)

 

– Persze – felelem –, nagyon szép! Ez te vagy? – és egy óriás fejű alakra mutatok.

 

– Igen – mondja. – Vagyis nem! – javítja ki magát. – Az az apukám. Én itt vagyok bent a kocsiban, és várom, hogy beszálljon.

 

– És te vezeted a kocsit?

 

– Neeeem, dehogy – rázza a fejét –, vagyis… igen. Kicsit már tudok vezetni, apukám tanított. Vagyis jól tudok.

 

Milyen érdekes lenne tudni, vagy inkább átérezni, mennyire gondolja komolyan, amit mond. Még egyszer megdicsérem a rajzát, aztán a következő, időközben szintén az asztalhoz járult gyerekhez fordulok, hogy az ő művét is szemügyre vegyem. Közben látom, mások is felemelkednek és elindulnak felém. Magamat is meglepve komolyan meghatódom, mennyire igénylik a dicséretemet, méltató szavaimat, s bár most találkoznak velem először, milyen bizalommal jönnek mindannyian. Ráadásul látom, javaslatom hatására sokan iskolát rajzoltak, vagy azt is, a lap másik oldalára. Feltűnik, hogy míg a valóságban négy fa áll az iskola előtti udvaron, többen hármat rajzoltak, van, aki kettőt, de olyan is akad, aki szinte egy egész erdőt.

 

– Tudjátok, én is ide jártam iskolába, és ezek a fák – mutatok ki a tanterem ablakán –, amiket sokan lerajzoltatok, már akkor is nagyon magasak voltak, amikor annyi idős voltam, mint most ti. Biztos sokat nőttek azóta.

 

– Ilyen öregek? – kérdezi álmélkodva egy dundi, szőke kislány.

 

– Bizony. És képzeljétek: reggel, amikor iskolába jöttem, majdnem mindig megpaskoltam az egyik fát, és köszöntem neki. Így, hogy: Szia!

 

Erre általános derültség támad, majd az iskola helyén elterülő ősóceán létében kételkedő fiú szólal meg, ismét nevetve.

 

– De hát a fa nem is érti, amit mondunk!

 

– Az lehet, de ő is élőlény, és talán jólesik neki, ha üdvözöljük.

 

Talán ezt mégsem kellett volna elmesélnem, a végén még megkapom valakitől, hogy hülyeségre tanítom a gyerekeket. Azt már nem osztom meg velük, hogy mostanában is szoktam köszönni a fáknak, sőt, néha beszélek is hozzájuk, különösen az ilyen régi ismerősökhöz, mint ezek itt az udvaron. Időnként meg is ijedek magamtól, mert rendkívüli módon vonz a fák tapintása; imádom odaszorítani kezemet a kérgükhöz, simogatom őket, sőt, enyhe szégyenérzet kíséretében ugyan, de ha senki nem látja, át is ölelem, és azt kívánom, bárcsak nagyon sokáig úgy maradhatnék.

 

– És téged is a Zsuzsa néni tanított, amikor ide jártál? – az érdeklődő fiúnak maszatos a szája széle a szünetben elfogyasztott kakaós csigától.

 

Gondoltam, szólni kellene neki, hogy törölje meg, de aztán nem tettem…

 

– Jajj, de buta vaaagy! – válaszol helyettem egy kislány, a tőle telhető legmaróbb gúnnyal. – Hogy tanította volna? Zsuzsa néni nem olyan öreg…

 

– Ne mondd ezt, egyáltalán nem buta azért – felelem, de közben somolygok magamban a feltételezésen, hogy a nálam legfeljebb két-három évvel idősebb kolléganőm lehetett volna a tanítónőm.

 

Ebben a pillanatban kicsöngetnek, mire meglepetésemre mindenki vigyázzba áll. Örömmel fogadják, hogy a szünetben is én leszek velük, és kiviszem őket az udvarra.

 

– Nem rohanunk a folyosón! – figyelmeztetem őket, ahogy a tanítónőktől hallottam, miután párosával felsorakoztak a tanterem előtt.

 

Az udvaron szaladgálnak, labdát kergetnek, játékaikról gyanítom, hogy csak látszólag kaotikusak, a fejükben talán mindennek változó, de tiszta értelme és célja van.

 

Miközben a kapuhoz legközelebb álló fa felé sétálok, megpróbálok emlékezni, milyen volt hétévesnek lenni, min gondolkodtam, hogyan éreztem akkoriban, de szinte semmit nem tudok felidézni.

 

– Szia! Hogy vagy? – üdvözlöm a számat épphogy mozgatva a fát, és a törzsének támaszkodva figyelem tovább a gyerekeket. – Aranyos gyerekek, nem? – kérdezem. – Érdekes belegondolni, hogy te már engem is láttál itt futkározni ennyi idősen… Tudod, sokszor eszembe jut, milyen különös élőlények vagytok, a legtöbb ember talán el sem gondolkodik ezen. Ha látnak egy fát, esetleg megjegyzik magukban: „itt egy fa”, bár valószínűleg ezt sem teszik. Máris továbblépnek gondolatban. Egyébként, még ha néha beszélek is hozzád, nem vagyok teljesen bolond, tudom, hogy növény vagy, és nem érted, amit mondok. Remélem, nem találod sértőnek, de most az jutott eszembe, hogy némiképp olyanok vagytok, mint a Föld bőréből kinövő, hosszú, kemény mitesszerek. Bizarr hasonlat, de ha belegondolunk, ti is elég bizarr képződmények vagytok, a legmagasabb élőlényként mindig egy helyben állva, keményen, mégis élve, növekedve… Úgy tűnhet nekünk, halhatatlanok vagytok, te például biztosan itt álltál, mielőtt megszülettem, és talán halálom után is itt állsz még, persze nem vagytok halhatatlanok, te is elpusztulsz, mint bárki vagy bármi más, és amikor elkorhadsz és kivágnak, nem gyászolnak majd, egy könnycseppet sem ejtenek hosszú életed emlékére…

 

– Kiesett a fülbevalóm... – jön egy göndör, vörösesbarna hajú, hatalmas sötétkék szemű, nagyon pici lány. Egyik tenyerén a fülbevaló.

 

– Visszategyem? – kérdezem, amire csak egy bólintással felel.

 

Ettől, ma már másodszor, mély meghatottság tölt el, egyúttal különös borzongás fut végig rajtam, ahogy a pillangót formázó bizsu hegyes végét átdugom a kislány bőrén és puha fülcimpája húsán ütött lyukon, majd a másik oldalon rátekerem az illesztéket. Mire gondol ő közben? Vannak egyáltalán szavakkal leírható gondolatai? Egyszer csak az jut eszembe, milyen érzés volna megérinteni az agyát. Olyannak képzelem, mint egy fiatal, lehántott kérgű fűzfa puha, nedves, zöld szárának tapintását, s még ha tudom is, hogy ez valószínűleg nincs így, az illatát is hasonlóan kellemesnek gondolom. Fogalmam sincs, miért ötlött fel ez bennem, és próbálom gyorsan elhessegetni a morbid gondolatokat. Az ember nem ura saját agyműködésének… A művelet befejeztével a kislány szó nélkül, derűs mosollyal fut el.

 

– Kettőháromnégyöthat – kiáltja egy fiú hadarva.

 

Vastag, erős ágba csimpaszkodik, amelyik a talajtól vagy másfél méterre válik el a szomszéd fa törzsétől. Miután lehuppan, újabb gyerekek következnek. Úgy tűnik, versenyeznek, melyikük tud a leghosszabb ideig a faágba kapaszkodva lógni. Aztán vitatkoznak, kinek sikerült legjobban. Észreveszem az ujjatlan balkezű lányt: szaladtában megáll mögöttük, de rögtön tovább is rohan, és nevetve rúg egy gumilabdát néhány társa felé. Nem tudom, átvillant-e az agyán, hogy ő is megpróbálkozzon a faágon kapaszkodással, rajtam mindenesetre egyik pillanatról a másikra mély, önző levertség lesz úrrá. A kislány láttán magamat sajnálom, hogy nem múló rögeszmém, miszerint író lesz belőlem, nem társul gazdag képzelőerővel, és nem találok egyetlen érdekes, eredeti témát sem, amit feldolgozhatnék. Maradnak tehát életem eseményei, de ezekkel az a baj, hogy tulajdonképpen soha nem történik velem semmi. A rajzoló, szaladgáló gyerekekkel töltött időről, és a fejemben kavargó kósza, nagyrészt összefüggéstelen gondolatokról kellene írnom, meg arról, hogy beszélgetek a fákkal? Kit érdekel? Vagy, ahogy már többen megtették, foglalkozzam ötlet nélküli írókkal, és írjak arról, hogy nem megy az írás? Ennél kevés szánalmasabb dolgot tudok elképzelni…

 

– Kár, hogy nem lehet rendesen felmászni erre a fára – sajnálkozik egy fiú. A függeszkedők társaságából sétált hozzám. Zömök gyerek, sötétbarna haja a homlokába lóg, borzas a szemöldöke, barna a nadrágja és a pulóvere: mókás kis medve. – Mamáméknál van a kertben egy fa, amire jól fel lehet mászni.

 

– Akkor szeretsz fára mászni, igaz? – teszem fel az elmés kérdést.

 

– Igen! – kiáltja, és felfelé lendíti a karját, mintha máris be akarná mutatni tudományát. – Mamáméknál nyáron mindig felmászok, majdnem a tetejére! Kiskoromban még nem mertem, de most már egyáltalán nem félek.

 

– Kiskorodban?

 

– Igen, régen, kiskoromban még féltem kicsit – feleli lesajnálkozva.

 

Muszáj megsimogatnom a fejét.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 6   »   Délelőtt
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911