Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 6   //    «    16    » 
Kovács Gábor
Politika, civilizáció, természet – Bibó István és az ökológia
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


I. A probléma

 

Bibó nem sorolható a zöld gondolkodók egyébként igencsak heterogén táborába. És mégis: írásait forgatva nem tudtam szabadulni egyfajta déjà vu érzéstől: van valami, ami az ökológiához köti. Amikor 2011-ben, a százéves évforduló miatt is újraolvastam, sejtésem még erősebb lett. Ám amikor megpróbáltam módszeresebben foglalkozni a témával, kételkedni kezdtem: egyáltalán van ilyesféle vonzalma Bibónak?

 

Olyan megközelítést kerestem, hogy egyértelmű legyen a hipotézis bizonyítása vagy elvetése. Mindenekelőtt a bibói gondolkodás kontextualizálása látszott szükségesnek. Bibó István magyar politikai gondolkodó volt: a kínálkozó kontextus tehát a magyar (politikai) eszmetörténet. De vonatkoztatási keretnek ez így túlságosan tág: bizonyos időbeli koordináták megadásával igyekeztem szűkíteni. Bibó élete a magyar történelem három korszakán ívelt át: 1911-ben, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, fiatalkorát a Horthy-időszakban élte, s minthogy 1979-ben halt meg, jócskán szerzett tapasztalatokat a létező szocializmusról. Intellektuális szocializációja a két világháború közötti időszakban történt. Vitatkoznak, milyen mértékben változott gondolatvilága, de abban konszenzus mutatkozik, hogy a második világháború végére tartalmában és fő irányaiban kikristályosodott. (Nem sugallnám, hogy Bibó ezután érdemben nem reagált az intellektuális kihívásokra: azt viszont igen, hogy válaszait a két háború között kiformálódott eszméi határozták meg.)

 

Gondolatmenetem keretéül tehát a húszas-harmincas évek magyar eszmetörténetét választom. Csakhogy ez még mindig túlságosan tág. A korszak magyar áramlatai közül Bibó a népi mozgalomban találta meg szellemi otthonát, s élete végéig ragaszkodott hozzá. Erről tanúskodik a hetvenes években felvett életútinterjú-sorozat, illetve az ugyancsak ekkor született kismonográfia terjedelmű Borbándi-levél.

 

Persze a magyar népi mozgalom is rendkívül heterogén volt, így bajosan töltheti be a szükséges keret funkcióját. Segíthet néhány név – például Erdei Ferencé, a fiatalkori baráté, aki nemcsak „bevitte” Bibót a népi mozgalomba, hanem akinek műveit a fiatal Bibót ért meghatározó jellegű impulzusok között kell számon tartanunk. A másik név Németh Lászlóé, akinek Tanúja – Bibó egykori leveleinek tanúsága szerint – szellemi tájékozódásának fontos forrása volt. A harmadik Hajnal István, akinek történelemszociológiája meghatározta a bibói politikai gondolkodást. Hajnal nem volt a népi mozgalom tagja, de a történelemszociológiájáról írott nagy ívű és alapos Erdei-tanulmány – kétségkívül a legértőbb kortárs elemzés –, és Németh László méltatása is bizonyítja, hogy Hajnal koncepciója szorosan kapcsolódott a népi mozgalomhoz.

 

Tehát: Bibó István, Erdei Ferenc, Németh László, Hajnal István. Vajon Bibó életműve felől nézve van-e bennük közös nevező, ami az ökológiai gondolkodás-módhoz köti őket? Körvonalazható-e a magyar eszmetörténetben olyan ökológiai (meta)narratíva, amely a két világháború közötti periódusba nyúlik?

 

 

II.  Az ökológiai dobozok

 

Különbséget kell tenni az ökológia fogalmának leíró-természettudományos és normatív jelentése között. A két szint már Haeckelnél, az ökológia egyik alapítójánál is keveredett. Természettudósként úgy vélte, az ökológia feladata az élő szervezetek és környezetük közötti kapcsolatrendszer törvényszerűségeinek vizsgálata.

 

A biológiából indult ki, de új etikai világképet formált.

 

Az ökológiai témák iránti érzékenység igen erős volt a századvégi német kultúrában. Németországban a fin de siecle modernitásválsága egybeesett a bismarcki Második Birodalom gyors modernizációja által kiváltott krízissel; a kettő összekapcsolódott. A korszak német közgondolkodása a német romantika nézeteire támaszkodva, azokat továbbgondolva, a természet fogalmát – a kultúráéval szemben – középpontba helyezte. Az oppozícióból számos egyéb ellentétpár levezethető: organikus–mechanikus, kultúra–civilizáció, közösség (Gemeinschaft)–társadalom (Gesellschaft) stb.

 

A természetet etikai értékek forrásának tekintő szemlélet kezdettől paradox. Minden azon múlik, milyen természetképet konstruálunk magunknak.

 

A szociáldarwinizmus és Haeckel egyaránt a természetből kiemelt értékeket tette etikai kiindulópontnak. A szociáldarwinisták „természetében” azonban állandó élethalálharc folyik, a tépőfogak és karmok véres küzdelme az evolúció legfőbb hajtómotorja; a legrátermettebbnek bizonyuló faj képviseli a magasabb evolúciós szintet. Vagyis a szociáldarwinisták a struggle for life-ban, a túlélésért folytatott élethalálharcban vélték megtalálni az etikai normákat is. A másik megközelítés az együttműködő természet képéből legfőbb etikai elvként a kooperációt vezeti le.

 

A kétféle etikára különböző politikai ideológiák épültek.

 

Az ökológiai gondolat első virágkora a két világháború közötti időszak volt. Ekkor alakult ki az első – Anna Bramwell némileg átalakított kifejezését kölcsönvéve – ökológiai doboz, amibe rengeteg minden belefért. A doboz felirata: ’ökológia’, de sokfélét tartalmaz: kultúrkritika, hanyatlástörténeti narratíva, organicista társadalomkép, holisztikus szemlélet, technológiakritika, természetvédelem, a felvilágosodás elvetése, biogazdálkodás, a paraszti életforma regenerációja, nagyváros-ellenesség stb. Ezek a dobozban különböző arányban lehetnek: egyikből több van, másikból kevesebb, egyik-másik hiányozhat is. Kérdés: milyen elemeknek kell feltétlenül benne lenniük a dobozban ahhoz, hogy ráragaszthassuk az ’ökológia’-címkét? És az említett magyar gondolkodók betehetők-e?

 

A doboz-metaforából további lényeges kérdés következik: különböznek-e országonként az ökológiai dobozok? A válasz egyértelműen: igen. A két világháború közötti ökológiai doboz esetében különösen. Németországban volt a leggazdagabb a tartalma, és máshová jócskán kerültek innen tételek. Ami nem jelenti, hogy másutt csupán a német mintát adaptálták. Például Amerikának volt saját, a 19. századra visszanyúló ökológiai hagyománya. Gondoljunk az amerikai transzcendentalizmusra, amelynek Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau a legnevesebb képviselői. A 20. századi amerikai ökológiai gondolkodás megalapozójának, Lewis Mumfordnak a munkássága a két világháború közötti korszakban bontakozott ki. Ekkor jelentek meg a környezet és technológia viszonyával, illetve a városnak a történelemben játszott szerepével foglalkozó első nagy munkái, jóllehet pályafutása az egész 20. századon átívelt. Mumford – aki anyja révén német származású – ismerte az első világháború utáni német ökológiai gondolkodást. Ám a teória, amit részben erre a német tradícióra támaszkodva munkált ki, jellegzetesen amerikai. A német ökológiai kultúrkritika autoriter vagy éppen náci felhangjai nála teljesen hiányoznak; a Jeffersonig visszanyúló amerikai demokratikus populizmus örököse ő, no meg a republikánus és pragmatista tradícióé.

 

A brit autochton ökológiai hagyomány részint a romantikus angol költészetbe – William Wordworth, Samuel Coleridge –, részint a viktoriánus romantikus antikapitalista gondolkodásba – Thomas Carlyle, William Morris, John Ruskin– eresztette gyökereit. Érdemes megjegyezni, hogy Carlyle felfogásának kialakulásában döntő szerepe volt a német hatásoknak, mindenekelőtt a schellingi transzcendentális filozófiának. Az első világháború után a brit ökológiai gondolkodás számos ponton támaszkodott a kortárs német koncepciókra: sok esetben ezt személyes kapcsolat is segítette vagy kiegészítette.

 

Az ökológiai gondolkodás második nagy, máig tartó korszaka – a második ökológiai doboz periódusa – az 1960-as években kezdődött.

 

Mivel Bibó István – s az őt inspiráló Erdei Ferenc, Németh László és Hajnal István – intellektuális szocializációja a két világháború közötti időszakban történt, bennünket mindenekelőtt az első doboz tartalma érdekel. A húszas és harmincas években az ökológiai gondolkodást meghatározta a sajátos szituáció, amely a 19. századi gazdasági–társadalmi–intellektuális kereteket összetörő világháború következménye volt. Németországban a háború utáni válság nagyítólencseként erősítette fel a századvégi modernitáskritikát; ami keveseket érdeklő elitista gondolati játéknak vagy ifjúsági szubkultúrának tűnt, most Zeitgeist-ként, általános korhangulatként jelent meg. Legismertebb és legnépszerűbb megfogalmazását a kultúra–civilizáció ellentétpárra épülő spengleri filozófiában nyerte el. A Nyugat alkonyának első kötete 1920-ban bestseller lett: a német olvasók úgy érezték, valami alapvetőről szól a könyv; közérthető és szuggesztív szintézisét adja a német kultúrkritikai gondolkodásból kinövő és a konzervatív forradalom eszmekörében maradó gondolatoknak. Jóllehet Spenglernél nincs kifejtett ökológiai koncepció, könyvének legfontosabb motívuma a kultúra és civilizáció kettőssége, a természeti és a mesterséges világ, organikus és mechanikus létszféra, lélek és szellem szembeállítása. A gondolat nem volt új: Hans Driesch, Haeckel egykori tanítványa, később heidelbergi, majd aberdeeni filozófiaprofesszor már 1909-ben megjelentetett egy könyvet az organikus élet filozófiájáról, Hans Klages pedig 1913-ban egy ifjúsági találkozón közreadta Der Mensch und das Leben című későbbi esszéjének ökológiai eszmefuttatásait.

 

A két háború közötti német ökológiai gondolkodás számos forrásból táplálkozott: sajátos egyvelege volt vitalizmusnak, biológiai ökológiának, életfilozófiának, kultúr- és technológiakritikának. Közös vonatkoztatási pontot jelentett a romantikus hagyományból táplálkozó felvilágosodás-kritika, amely az általánossal szemben az egyedit, a racionálissal szemben az irracionálist, a diszkurzív gondolkodással szemben az intuitív megragadást preferálta. Filozófiában mindenekelőtt az alany és tárgy szembenállásából kiinduló descartesi filozófiát bírálták. Az ember nem elszigetelt gondolkodó szubjektum – fejtegette Heidegger –, hanem világával együtt adott; mindig egy világban lakozó lény, akinek autentikus a viszonya a környezetéhez, s nem racionális-instrumentalista; csak az újkor századaiban, a létfelejtés következményeként változott mindez.

 

A modernitás-kritika nem maradt meg a filozófiai ismeretelmélet szintjén, kiterjedt a modern parlamentáris demokrácia elméletére és gyakorlatára is. A konzervatív forradalom élesen elutasította a szerződésekkel legitimáló, az individuumok összességeként felfogott liberális társadalomképet, amiből logikusan következett a parlamentáris demokrácia gyakorlatának elutasítása; ennek legismertebb képviselője Carl Schmitt volt.

 

A húszas-harmincas évek német gondolkodásában központi szerepet kapott a technológia problémája: a modern ember legfőbb jellemzője az általa teremtett technológiai apparátus, amelynek segítségével leigázza, tönkreteszi a természetet. Az egyébként is roppant heterogén német konzervatív forradalom képviselői – Spengler és Heidegger is ide sorolható – nagyon különbözőképpen vélekedtek. Voltak – például Ernst Niekisch –, akik a német romantika 19. századi hagyományát folytatva technofób nézeteket vallottak. Niekisch apokaliptikus víziójában a technológia erőszakot követ el a természeten, lépésről lépésre lebontja a természeti határokat, végül megsemmisíti az életet. A technológiai gépezet fűtőanyagát emberi testek adják, kenőolaja az emberi vér. A technológia démoni mivolta a háborúban mutatkozik meg a maga teljességében: a technológiai háború totálisan, gépies precizitással pusztít el mindent, ami organikus.

 

A tipikus választ Jeffrey Herf reakciós modernizmusként jellemezte. Az ide tartozó gondolkodók egyfelől elutasították a társadalmi és politikai modernitást, vagyis a racionális viszonylatokra épülő osztálytársadalmat és az egalitarizmus elvén nyugvó parlamentáris demokráciát, ugyanakkor igenelték azt a technológiai modernitást, amelyben a háborúvesztés következtében megingott német nagyhatalmi státusz visszanyerésének zálogát látták. A paradox gondolati pozícióban sajátosan keveredtek archaikus és modern elemek. Archaikus volt a társadalomkép: a rideg, kalkulatív és személytelen racionalizmuson nyugvó társadalmi viszonylatok helyett valamiféle modernizált kaszt- vagy hűbéri rendszert tartottak kívánatosnak, amelyben az elitet és a vezetetteket személyes viszonylatok kötnék össze. Úgy gondolták, a pénzarisztokráciát a személyes kiválóság alapján rekrutálódó új elitnek kell felváltania. Spengler szerint az új cézárizmus korában a pénz hatalmasságai lelépnek a színről, s helyükbe a föld és a vér hatalmát képviselő, a társadalomból organikusan kinövő új vezetőréteg lép. Az organicista társadalomkép ezekben a koncepciókban nem szükségképpen járt együtt antiindividualista kollektivizmussal: a leendő új elit legfontosabb erényeként – a romantika hősmítoszát felelevenítve – a heroizmus jelent meg.

 

A racionalizmus elutasítása és a modern technológia igenlése közötti ellentmondást úgy oldották fel, hogy a gépet nem a mechanikus ráció működéséből, hanem a feltaláló organikus-intuitív jellegű teremtő aktusából eredeztették. Ahogy Spengler írta: a gép a nyugati kultúra fausti lelkületének terméke, s mint ilyen a kultúra legfőbb jellemzőjének, a hatalom akarásának megtestesülése. A technológia a ragadozó állat biológiai sajátosságaként felfogott technika emberi megfelelője: a ragadozó zsákmánynak tekinti környezetét, s a technika (s persze a technológia) a zsákmány megszerzésének sajátos metódusa. A feltaláló-konstruktőr a fausti mágia örököse, aki nem a ráció, hanem mágikus formulák segítségével kényszeríti szolgálatra a föld szellemeit. Nem nehéz felismerni a szándékot, hogy a Weber által varázstalanítottként leírt modern világot újból megtöltsék varázslattal.

 

A technológia-koncepció azért figyelemreméltó, mert Spengler – miközben filozófiáját az organikus kultúra és a mechanikus civilizáció szembenállására alapozza – a technológia naturalizálásával fel is oldja természetes és mesterséges dichotómiáját. Spengler a maga korában korántsem állt egyedül ezzel a koncepcióval. Ernst Jünger – a 20-as évek német közgondolkodásának másik sztárfigurája a háborús generáció frontélményét szuggesztíven-expresszíven ellenállhatatlan természeti erőként ábrázolja. Jünger szerint a háború utáni világ átmeneti időszakban van: a polgár Gestaltját a munkás Gestaltja váltja fel. A pszichológiából ismert „Gestalt” szótári jelentése alak vagy alakzat; Jüngernél totalitás és egy korszaknak alakot adó forma. Történetfilozófiai értelemben minden korszaknak megvan a maga Gestaltja vagy formája, amely rányomja bélyegét az adott történelmi periódusra. A kialakulóban levő modern korszaknak sajátos formát a munkás Gestalt-ja ad, amely a munkást történelmi típusként jeleníti meg. A munkás a polgári individuumot váltja fel. A típus meghaladja a kollektívum–individuum ellentétet. Az egyes immár nem individuum, hanem típus. A típus maszkot visel, ennek pedig számos változata lehetséges, a gázmaszktól a nők sminkjéig. Az új korszak vezéreszméje nem a polgári korszak kiüresedett szabadságfogalma, hanem a háborús lövészárkokból ismert hősies realizmus. Aki ennek jegyében cselekszik, nem az egyéni biztonságot, hanem a veszély keresését tartja szem előtt. A halál, a vér és a föld közelségében a szellem keményebb vonásokat ölt, sötétebb formába öltözik; az egyéni élet leértékelődik. A technika a polgár számára kényelmet szolgáló eszköz, segítségével el is szigetelte magát az ősi elemektől. Az új világkorszakban lelepleződik az organikus és mechanikus szféra egysége; a technikai eszköz emberi szervként működik, természetes és mesterséges egybeolvad. Beköszönt a kiborgok ideje, a technológia segítségével megvalósuló totális mozgósítás korszaka.

 

A két világháború közötti német (ökológiai) kultúrkritikát az tette igazán problematikussá, ami utána következett: a weimari korszakot felváltó náci éra természetkultusza. És nem kerülhető meg a kérdés – sem a konzervatív forradalommal, sem a reakciós modernizmussal összefüggésben –, mennyiben tekinthető a nácizmushoz vezető patologikus német fejlődés egyik kórtünetének. Peter Hay, a nyugati ökológiai tradíció fő áramlatait tárgyaló könyvében fontosnak tartja, hogy kitérjen a fasizmus és az ökológia viszonyára; Anna Bramwell ugyancsak élesen kérdezi, lehet-e sajátosan német betegségnek tekinteni az ökológiát (legalábbis a két háború közötti változatában). Egy tanulmánykötet címe ennél is provokatívabban fogalmaz: Mennyire voltak zöldek a nácik? (A kötet borítóján légi fotó látható: vörösfenyőkből kialakított, közel kétszáz láb átmérőjű horogkereszt, valahol Brandenburgban. A csemetéket az 1930-as években ültethette el egy erdész, így fejezte ki a náci rendszer iránti elkötelezettségét. Az alakzat túlélte a háborút és a kommunista időket; csak a magasból volt észrevehető, kizárólag az őszi és a téli hónapokban. 1992-ben fedezték fel, 2000-ben kivágták a fákat). Persze, óvakodni kell az elsietett általánosításoktól – erre figyelmeztet az ökológiai gondolatkört fenntartásokkal kezelő Luc Ferry is. Mindenesetre a két háború közötti heterogén természetű ökológiai doboz tartalma erős affinitást mutat a totalitárius koncepciók iránt.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 6   »   Politika, civilizáció, természet – Bibó István és az ökológia
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911