Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 9   //    «    11    » 
TESTET ÖLT (3)
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Jékely Zoltán – ÉJFÉL

 

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban

emlékestül, mint egy keleti város,

amelyről már Isten se tudja, hol van.

- Amivel úgy csudáltad a világot:


a szemeddel mi történik a földben?

A te szemed sosem pusztulhat el.

Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden

arra, ki egykor ott reája lel.


S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,

melyből gügyögés jött és kicsi ének,

melyet ajkak csókoltak s jó borok

s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?


Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?

Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.

Talán végső szívdobbanásra, loppal

kiszáll hűlt testedből s illa berek


mint lila füst, lebeg a parkon át,

városon át s künn egy domb hajlatán

lelkem csak utána veti magát,

akár a nagy lepkék egymás után...

 

 

Mind elképzeltük, mit tesz testünkkel a halál, habár nem gondolunk rá – néha úgy, mint a fehér elefántra. Jékely Zoltán 1935-ben az Éjfél és a Csontjaimhoz megírásakor mindössze 22 éves. Elég kíváncsi és bátor már (vagy még) ahhoz, hogy részletesen végigpásztázza a legkegyetlenebb-bizarrabb képeket is: mi marad a csontokból, koponyából, végtagokból a föld alatt – akár a nála kevésbé ifjú Hamlet a híres sírásó-jelenetben. Ereje azonban, ahogy szembenéz saját enyészetével (Csontjaimhoz) semmivé foszlik az imádott nőről szólva: nem pusztán szentségtörés, hanem valóban hihetetlen, hogy az élet – az itt és most gyönyöre – megsemmisül, sőt, elbomlik majd. Saját fizikai valónk nyűgét gyakorta átéljük. A másik teste (s ami évezredek óta megénekelhető belőle: vágykeltő szeme, szája, illata) azonban csak örömünk forrása, idealizált tárgya; főleg amíg önzően fiatalok vagyunk. Az Éjfél nem egy pótolhatatlan ember elvesztésével dacol, hanem valami személytelen és éteri elmúlásával. Amikor társunk testestől-lelkestől összenő velünk, halálának éppoly fájdalmas realitása lesz, mint a sajátunknak. De addig a szerelem sok-sok illékony szépségét át lehet menteni az öröklétbe, úgy, ahogy Jékely teszi ebben az elégiában.

POLGÁR TERÉZ ESZTER

 

 

 

Dsida Jenő – HELYET KERESTEK

 

 

Karonfogva bandukoltak, rogyadozó

inakkal a napsütéses temetőben.

Utánuk mentem:

az asszony kicsi fonnyadt szája

mosolygott, hajuk kopott

ezüstje összefolyt a fényben.

Keresték a helyet, ahol legjobb

lesz feküdni, a legszebb,

legnaposabb helyet keresték.

Örökké tartó, visszatérő,

boldog nászéjszakáról beszéltek.

 

 

Dsidánál általában így van: kicsit kapkodó, kicsit mohó, sok soráthajlással magát ölelő, magába hajló, rímtelen, egyre fokozó, cifrázatlan, pontos szöveg; itt és most: rövid történet, novella, gyönyörű: idős pár, önfeledtek, csak egymásra figyelők, egymásba feledkezők, mint kamaszok első szerelemben; mit nekik halál: a halál mámoros egyesülés, egymásban elveszés; a sírhely a szépen vetett, tiszta nászi ágy; hajuk kopott / ezüstje összeér, eggyé lényegül, mint a lombkoronák, amikor Philemon és Baucis már tölgyekké változtak, és kezüket-szájukat, egész testüket bevonták a levelek; a sír mélysötétjét hiába keressük: csak fény van, napsütés, legnaposabb hely, arany meleg, ezüstcsillogás; a legjobb, a legszebb; mosoly; csupán a komisz test, a rogyadozó ín, a kopás, a fonnyadás múlik el; ennyi föld, ennyi hely elég az embernek, ha szerelmes, tehát él, együtt, vele, örökre, sőt: az idő nem áll, az idő visszatérő, lendülő, egymáshoz, egymásba: így hol a halál? Neki már nem maradt hely. Sehol.

KÁLLAY GÉZA

 

Parancs János – NEGYVEN FELÉ

 


Negyven felé

már csikorognak a csontok,

meglazulnak az izmok,

egyre hallhatóbb

a dörömbölés odabentről


Mint puha agyagot,

energikus szobrászként

átformázza az arcot,

a vonásokat átgyúrja

az árnyéknál hívebb kísérő,

a barbár idő

 

 

Parancs János eszköztelen költő. Már kamasz koromban fölfedeztem, milyen sivár világokat ismer. A Sivatagi följegyzések élmény volt. Talán először eszméltetett rá, hogy nem az eszközöktől lesz vers a vers. Azok csak sejtetik a vers jelenlétét. Létezik tartózkodóbb líra is. Nem teszi ki a metaforák cégérét, nem harsog a ritmus reklámfényeivel. Parancs János hétköznapi világot mutat be, de sivatagnak látja.

 

A sivatag a vers lírai felülete. Nála nincs semmi emelkedett, zsenialitással kérkedő, de aki közepesnek nézi szövegeit, az téved. Következetes látleletek valaminek a lehetetlenségéről, ami mégis éppen a hang által akar megvalósulni. Az eredetiség ilyen csökönyös elutasítása bátor tett. Ezért egyre hallhatóbb / a dörömbölés odabentről.

 

Ki kopog? A test, az öregedés? Van egyáltalán odabent valaki? Ugyanezt a kérdést a vers is fölteheti szerzőjének vagy épp olvasójának. Elszakadoznak / a szálak, melyek a testet önmagával, és a gyökerek, melyek a külvilággal kötik össze. Negyven felé közeledni még nem az öregség, hiába tesz úgy a költő, és barbározza le az időt. A líra fölfedezése egy lazuló testben, a minden költőiségétől megfosztott versszövegben.

VÖRÖS ISTVÁN

 

 

Szabó Lőrinc – TESTÜNK TITKAIBÓL

 

 

Amivé ingovány anyagokból az élet

gyurta, barátaim, be kár,

hogy olyan tisztátalan és csupasz, mint a férgek,

testünk, e rózsaszínü sár.


Bizony megundorít nemcsak egy pillanatra,

bármilyen szép és komplikált,

hisz a lét szennyeit szemérmetlen mutatja

s még szennyesebben a halált.


Kagylót és bogarat páncél véd; csöndben épűl

a kristály s anyagok örök cseréje nélkűl

érik fénnyé a föld alatt.


De születik-e majd, barátaim, a testünk

mocskos titkaiból, születhet-e mibennünk

egyetlen tiszta gondolat?


 

A cím két szava szerelmes verset sejtet: a szövegben azonban közéjük kerül a mocskos jelző. Már az első versszak rózsaszínű sárként jeleníti meg és a férgekhez hasonlítja az emberi testet. A kétszeri megszólítás: barátaim, mintha prédikációt, halotti beszédet idézne, és azt siratná, milyen undorító a bomlásra ítélt emberanyag. Úgy tűnik, a versben nincs valódi titok: a szavak kiteregetik a szennyest. A kérdés a tiszta, testetlen gondolatra vonatkozik: lehetséges-e, hogy mint valami ásványi kincset, magunk után hagyjunk időtálló szellemi értékeket? Persze az ige – születhet – megint csak a szerves létre, a testre utal – és aki valaha szült vagy tanúja volt szülésnek, tudja, talán ebben van a legnagyobb titok: az új élet, noha mocskosan jön a világra, sohasem tisztátalan. A retorikai fordulatok azt sugallják: a vers még nincs lezárva, bibliai értelemben is egy igére vár, mert nem tudunk különbséget tenni „a szent és a közönséges között, a tiszta és a tisztátalan között” (3Móz.10:10). Vajon a művészet elég erős-e ahhoz, hogy ezt a sok romlandóságot romolhatatlanságba öltöztesse?

KÁLLAY G. KATALIN


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 9   »   TESTET ÖLT (3)
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911