Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 11   //    «    30    » 
TESTET ÖLT
Varga Zoltán Zsolt
Róma, Párizs
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„…minden ember portréját dicsősége és gyalázata dialektikus egysége alkotja”

(B. Hrabal)

 

Ifjú koromban, amikor jövőmről még hiú ábrándjaim voltak, vakon bíztam tehetségemben és úgy hittem, már a Parnasszust ostromlom írásaimmal, évente látogattam el két szeretett városomba, Rómába és Párizsba, az „Örök városba” mindig tavasszal, húsvét táján, a „Fény városába” vénasszonyok nyarán.

 

Rómában lenyűgözött az ég felfoghatatlanul intenzív kéksége, mintha fejemet hátra vetve egyenesen Isten íriszébe, a mennyországba pillantanék, a pokol pupillája nélkül.

 

Párizsban a bágyadt őszi napfény méze csorgott az utcákon, szemem szomjasan itta a látványt, hogy a frankfurti telek ízetlen napjait emlékcseppjeivel édesítsem.

 

Rómában sohasem mulasztottam el az „orbi et urbi” áldást, az oszloperdőtől övezett síkon ott szorongtam a hívek sűrűjében. A távoli ablakban fehér galambnak látszó pápa szavai madarakként röppentek fölénk, majd a vállainkra ereszkedtek, és kinek-kinek a maga anyanyelvén, nekem németül mondták az isteni szózatot.

 

Róma a megtisztulást hozta évről évre. Míg író barátaim Prága kocsmáiba szerveztek körutakat, hogy mesterünk titkát, mint alkimisták, kinyerjék az aranyló sörből, én a húsvéti időszakban a templomokat jártam. Napjában többször is áldoztam, előfordult, hogy megfeledkeztem az étkezésekről, és bensőm űrjeit csak az ostyák töltötték ki. Különösen abban az apró, kívülről jelentéktelennek tűnő templomocskában töltöttem sok időt, amelyben Bernini „Szent Teréz látomása” a kápolna oltára. A rejtett ablakból kelmeként aláomló fényben az ezernyi forma úgy csillant meg vagy maradt árnyékban, hogy mindegyik külön hangon szólt, és én letaglózva hallgattam az éteri szimfóniát.

 

Párizsban viszont cél nélkül lődörögtem, a magány ragadós pókfonalait szövögettem az Eiffel-torony origójától indulva. Engedtem minden kísértésnek, hosszan alkudozva haszontalan, de drága holmikat vásároltam az arab negyed ócska piacán, olajosan sűrű, szívet dobogtató kávékat szürcsöltem árnyas teraszokon, könnyű vörösborokat kortyolgattam halszagú söntésekben, és elmentem minden kokottal, aki beédesgetett áporodott levegőjű szobájába. Frankfurti bűneimet, a plágiumot, gonosz kritikákat és férjes asszonyok elcsábítását a kapzsiság, a falánkság és a paráznaság bűneivel tetéztem. A tél viszontagságait mindig is úgy éltem meg, mint méltó büntetést. Mondanom sem kell, mennyire vártam a tavaszt, a feloldozást.

 

A kezdetektől érzékeltem, hogy más és más térélményt nyújt Róma és Párizs.

 

Ha elindultam Rómában egy épület, például a Colosseum felé, már rég oda kellett volna érnem, amikor még mindig tartott az út. Abban a sávban, ami a két hely között húzódott, ahol lennie kellett volna és ahol ténylegesen állt az amfiteátrum, az emlékmű ki nem teljesedett lehetőségeit, az alternatív lét állapotait ízlelhettem meg. Feltárult előttem történelmének teljes anatómiája, életre keltek a gladiátorok füstként lebegő álmai. Az érzetek, víziók, sugallatok és álmok labirintusában kóvályogva olykor napokra eltévedtem.

 

A Trevi kútnál nemegyszer az „Édes élet” jelenetei elevenedtek meg előttem, fekete-fehérben. A snitten, amelyben Anita Ekberg Mastroianni fejére hinti a kút vizét, áttűnt egy másik film részlete, Keresztelő Szent János szórta a vizet Jézus fejére. Ha eleget várakoztam, maga Fellini is felbukkant mackós járásával, fején kalappal, nyakán vastag sállal, vállán ült a filmben szereplő fehér cica. Felesége, az apró termetű Giulietta Masina árnyékként követte.

 

Mivel magam is szobrászkodom, a máslét labirintusaiban tett utazásaim közül a legnagyobb élményt jelentette, amikor a Santa Maria della Vittoria templom aurájában feltárult előttem Bernini műhelye. Láthattam, hogyan bontja ki a mester a formákat a márványból, a vésőkkel hogyan hoz létre tapintható harmóniákat, majd a segédek hogyan fényezik fel a felületeket egyre finomabb habkövekkel, miközben a fel-fellebbenő porfelhőcskéket elhessegetik vagy elfújják.

 

Párizsban éppen ellenkezőleg, túlságosan kicsik a távolságok, az épületek szorongva tornyosultak fölém. Amikor közeledtem a Notre-Dame-hoz, azt hittem, még két-három lépés hátravan, és már beleütköztem falába. Párizsból gyakran tértem haza sebekkel, zúzódásokkal a fejemen, kezemen. A „Fény városa” nem hogy kitöltené, még túl is csordul azon a téren, ami rendelkezésére áll, romlottsága éppen véglegességéből, alternatíváinak, a párhuzamos lét lehetőségeinek teljes hiányából táplálkozik.

 

Múltak az évek, de még mindig az ismeretlenség homályában vergődtem. A világ ellen fordultam, a meg nem értett zseni pózaival próbálkoztam, aztán be kellett látnom, középszerű tehetségem nem predesztinál remekművekre. Depressziós időszak következett, felhagytam az alkotással, utazási kedvem is alábbhagyott. Előfordult, hogy egy évben csak Rómába, vagy csak Párizsba jutottam el, hogy egész évben ártatlan maradtam, vagy a bűn mocskában fetrengtem, de az is megesett, hogy felcserélődtek a szerepek, egy római templomban kárhoztam el, és Párizsban egy prostituált karjaiban tisztultam meg.

 

Vénségemre már egyáltalán nem utazom, frankfurti lakásomat is alig hagyom el, esélyt sem adok magamnak, hogy újabb bűnöket kövessek el. Sokszor napokra elfeledkezem az étkezésekről, testem űrjeit ilyenkor a nihil tölti ki. A magány pókhálói szobám sarkaiban lógnak.

 

Rá kellett ébrednem, utazásaim tudat alatti célja nem az volt, hogy valami felé közeledjek, hanem hogy saját magamtól távol kerüljek. De bárhová is mentem, megunt, gyűlölt egóm mindenüvé makacsul követett, módszeresen üldözött. Feladtam hát a hiábavaló próbálkozást.

 

Meglehet, csupán a nosztalgia vezérel, manapság a Google-maps-en keresztül járom Róma és Párizs utcáit, az emlékek plakátjait ragasztgatom a falakra. Olyan részleteket veszek észre virtuális sétáim során, amelyek mellett százszor elmentem a valóságban, mégis elkerülték a figyelmem. Olyan gyorsan váltogathatom a látószöget, olyan ráközelítéseim és rálátásaim lehetnek, ahogy a régi korokban csak Isten láthatta a világot.

 

Az a titokzatos sáv, amire Rómában bukkantam, a cyber-térben nem létezik, de azért olykor-olykor felcsillan a remény, hogy magamat a karosszékben felejtve örökre eltűnök Róma vagy Párizs digitális kulisszái között.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 11   »   Róma, Párizs
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911