Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 12   //    «    14    » 
L. Ritók Nóra
Személyre szóló üzenet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Nekem nagyon jókor jött ez az antológia.

 

Azt hiszem, épp abban a korban és helyzetben vagyok, mikor a kötet legtöbb verséhez, festményéhez, gondolatához tudok kapcsolódni, talán most érnek el és érintenek legmélyebben. Mindenki találhat persze a saját életéhez, személyiségéhez, munkájához kötődő gondolatokat – próbálom kiválasztani a számomra legközvetlenebbet.

 

Ötvenhárom évesen már sok minden megadatott ahhoz, hogy értsem, mi fontos és mi nem. Megadatott a szerelem, a társ, az anyaság. Szülhettem, és ezzel kötöttem magam igazán az Élethez, hiszen a saját születéskor még tudattalanul, passzívan veszünk részt a legdöntőbb természeti folyamatban.

 

Szültem gyereket, temettem szülőt. A koromból adódik. Ilyen az élet rendje, ritmusa, bár nehéz elfogadni. A végét meg egyáltalán nem tudom befogni. Olvasom itt is, a költők közelítéseit, szoktatom magam a gondolathoz, de megtapasztalva a test változásait, elrémülök az idő múlásától. Szorongva figyelem, ahogy a vége felé gyorsul. Most értem a fontosságokat, amikor vészesen kevés idő marad rá.

 

Képzőművészként olyan menedéket is kaptam az élettől, amit csak a művészet adhat. Amivel könnyebb és nehezebb is. Hiszen bezárkózhatom a magamnak épített világba, ahol úgy érezhetem, védett vagyok, ugyanakkor látom, hogy a magam állította korlátok között sokszor csak tovább kínlódok, küzdve önmagammal.

 

A képek a művészek lelkének, testének, életének lenyomatai. A jó kép személyesen zárt és mások felé nyitott egyszerre. Pillanatot ragad meg és az időtlenség síkjába emel. Az antológia páratlan képválogatása is ilyen: a versek mellett a festmények párbeszédre késztetnek, segítve, hogy újabb és újabb rétegeket fejthessünk fel mindegyikből. Hogy egyre jobban megértsük személyre szóló üzenetüket. Hagyjuk, hogy átszűrődjön rajtunk, megindítson, és egyetemessé váljon bennünk egy-egy természetes emberi érzés. Hogy megnyugtatóan jelezze, a magunk sebezhetőségével, kétségbeeséseivel, átélt keserveivel, mind összetartozunk.

 

Ki ne látná ezeket például Anna Margit festményein?

 

Nekem a munkámban is segít a kötet, s ez a munka életem fontos rétege.

 

A művészeti tevékenységekből kiindulva próbálok utat mutatni azoknak, akiket a nyomorúság magába zárt és generációk óta egyre jobban belegabalyodnak a szegénység és kivetettség hálójába. Ezeket maguk is szövik, mert nincs átörökített tudásuk másra, de egyre erősebben szorítja őket a politikával vezérelt többségi társadalom. Értük dolgozom és velük. A szegregátumokban élőkért és élőkkel, akiknek teste ugyanolyan, mint az enyém – ugyanúgy szeretnek, szülnek és temetnek, mint én, vagy bármelyikünk. Akiknek lelke néha különlegesen tiszta, máskor érthetetlenül sötét. Mint mindannyiunké.

 

Velük élem a mindennapok eseményeit, örülök az újszülöttnek, temettem már velük gyereket és szülőt, átérzem a gondjaikat, és szeretném, hogy esélyt kapjanak. Tőlünk. És azt is szeretném, hogy képesek legyenek élni vele. Velük lenni, megérteni a miérteket az életükben, megtartani és megváltoztatni őket ebben a megbolondult, zavaros világban: keserűen nehéz. Megtartani őket cigányként, de megváltoztatni a többségi társadalom befogadásáért. Miközben a befogadás képessége a többségnél is hibádzik.

 

Az antológia történelmi terheket idéző, borzongató versei, mint Dsida Jenő Drótok között, vagy Pilinszky Francia fogoly című verse és a rá rezdülő képek, például Mednyánszky festményei, mind megerősítenek, hogy tenni kell tovább önként vállalt dolgomat. Mert ami ott történelem volt, az a napjainkat is megtöltheti. A szegénység, kirekesztettség, a gyűlölet ma is lappang, és a bűnbak-keresésben mi mindig nagyok voltunk. Számomra sokáig csak a történelemkönyv lapjain létezett mindez. Aztán úgy adódott, hogy megérintsen a történet továbbélése, és megértsem az emberi viszonylatokban a gyűlölet lehetőségét, és dolgozzak azon, hogy a keserű párhuzam soha ne lehessen levonható.

 

Biztosan tudom, ezt nem lehet elégszer elmondani. Az emberiség újra és újra elköveti azokat a bűnöket, amelyek alól feloldozást soha nem kaphat senki. Megérti, majd újra kezdi. Mindig újra.

 

És nem keresünk egyetemes érzéseket, értékeket egymásban. Nem keresünk azonosságokat, csak elhatárolódásokat. Személyes felelősségként tüntetjük fel a kirekesztettek szegénységét. Pedig az ő életük is ugyanúgy szerveződik, mint a miénk. A magukkal hozott tudás, szokás öröklődik tovább. Éppúgy, mint nálunk.

 

Az ő gyerekeik teste éppolyan, mint a mieinké. Csak egy kicsit barnább a bőrük.

 

És hamarabb lesoványodnak. Hamarabb felnőnek. És hamarabb meghalnak.

 

Lám, most én is így beszélek: ők és mi. Hová lesz az általam jól értett egyéni és közös? A test, amely a természet törvényeinek egyformán engedelmeskedik? Miért nem tudok én sem egyetemesen gondolkodni ebben az összefüggésben?

 

Talán, mert a kor, amiben élek, megosztó. Néha úgy érzem, kettészakad a világ, és én, miközben testem az egyik felén áll, karom kétségbeesetten kapaszkodik a leszakadó másikba, hogy tartsam, hogy el ne engedjem. Nem tartozhatok oda, hiszen nem vagyok cigány, de a helyünk egy a világban, amit egységben kell tartanunk. Mióta velük dolgozom, megértettem, hogy így, ebben a közegben, melyet ők maguk és a többségi társadalom rak össze, és nevez élettérnek, nem lehetnek mások. Sem ők, sem a gyerekeik.

 

Meg kellett értenem, hogy a kezemet, amely segítőn feléjük nyúl, gyakran ellökik, néha meg is ütik. De nekem mégis újra nyújtanom kell, mert az ő reakcióik zsigerileg beépültek már, nehezen szétosztható gyanakvásokkal, a nyomor szervezte taktikákkal, más élettapasztalattal, mint ami nekem, nekünk van.

 

Hiába minden kikiáltott másság, van, amiben nem különbözünk. A születésben és a halálban ugyanúgy veszünk részt. Tehetetlenül, engedelmeskedve a természet törvényeinek. Közben az Élet másképp, ám mégis egyformán töri meg a testet és a lelket.

 

Az pedig, hogy ezekről a dolgokról mennyit elmélkedünk, hogy olvasunk-e verseket, festünk-e képeket, a kulturális közegtől függ. A szerencséseknek kezébe akad ez a csodálatos könyv, másoknak elérhetetlen. Fizikailag és tartalmában is. Rossz látnom, hogy mekkora a szakadék. Talán egyszer megszűnik majd. Ezért dolgozom.

 

Köszönöm a Ligetnek, hogy ezzel az antológiával erőt adnak nekem.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 12   »   Személyre szóló üzenet
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911