Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 1   //    «    10    » 
Nacsinák Gergely András
Llull mester álma [1]
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Csak a valóság pojácái kérdezik folyton, hogy mi az, ami tényleg megesett.

A szellem emberét a lehetőségek varázsa vonzza.”

(Eörsi István)

 

 

A durva vászonból összefércelt, bő csuha redői közt egy alak mozdul; az asztal fölé görnyed, keze sebesen jár, nagy műgonddal reszeli-simítja a korongok szélét. Időnként a szeméhez emeli, hunyorogva nézi, elég simák-e már, eléggé szépen illeszkednek-e. Ha egymásra helyezi a darabokat, alig hallhatóan súrlódnak. A szférák zenéje – gondolja elégedetten. Az asztallapon, a gyertyák fénykörében kisebb-nagyobb tárcsák, három- négy- és hatszögek hevernek szerteszét, mellettük kupacokban táblázatok, jegyzetek, egy hevenyészett szótárra emlékeztető vaskos füzet, és a faggyú kesernyés szaga mindenen. Későre jár. A szerszámot leteszi, keze fejével megdörgöli fáradt és káprázó szemét. Sorban kioltja a vibráló mécslángokat, és a cella túlfelében aludni tér. Keresztet vet előbb, térdet hajt az ébenszín feszületnél, és végignyújtózik a priccsen, ahogy van, ruhástól, lábbelistől. Egy perc sem telik bele, már mélyen alszik. A táblázatok még elkísérik az öntudat határán túlra, aztán fellazulnak és összefolynak bennük a betű- és számkombinációk. Akár a kaleidoszkóp szemcséi: új meg új, káprázatos mintázatokba állnak össze, pillanatonként szétrebbenve, majd ismét határozott alakot öltve. Llull mester álmodik.

 

B

bonitas

 

Ugyan ki törné magát, hogy akár egy vékonyka kötettel is hozzájáruljon a Bábeli Könyvtárhoz, és ki akarná akár csak egyetlenegy tétellel is gazdagítani annak roppant gyűjteményét? Miért vesződöm hónapok óta ezzel a néhány oldallal, és miért nem vagyok képes zöldágra vergődni vele? Az asztalon, a lámpa fénykörében jegyzetek hevernek szanaszét, nyomtatott cikkek kötegei egymás hegyén-hátán.

 

Itt is, ott is felvillan egy-egy furcsa sokszög-ábra, mintha tengerészeti iránytű vagy középkori szélrózsa-rajz volna; kódexekből kimásolt rubrikák, melyek titkosíráshoz készült kódfejtő-táblázatokra emlékeztetnek; aztán számmal és betűjelekkel ellátott tárcsák és korongok, megtévesztésig olyanok, akár egy ismeretlen gépezet alkatrészei. Csakhogy ezek az elme gépezetének fogaskerekei, és eligazodni segítenek az emberi gondolkodás útvesztőiben, cizellált kompaszok. Nem tudom, él-e ma olyan tapasztalt navigátor, aki tájékozódni tudna segítségükkel; azt sem tudom, működtek-e valaha egyáltalán. Már több mint egy éve, hogy újra meg újra visszatérek ezekhez anélkül, hogy remélhetném: egy szép napon majd pontosan átlátom és megértem, mire szolgáltak. Abban már régóta biztos vagyok, hogy ha meg akarnám ítélni e művet a maga teljességében, ahhoz összehasonlíthatatlanul több és változatosabb tudásra volna szükségem: behatóan ismernem kellene Arisztotelész dialektikáját, biztonsággal eligazodni a skolasztika útvesztőiben, konyítanom kéne az arabhoz, a katalánhoz és a latinhoz, beleásni magam a kabbalista és muszlim misztikus értekezésekbe, ezen felül illene jártasnak lennem az alkímiában, a reneszánsz filozófiában, a retorika és a logika történetében, érteni kellene az automatákhoz, a mágiához és az európai felvilágosodáshoz: mert ez mind benne foglaltatik a Gép történetében – mindez összekapcsolódik Lull masinériájában, vagy éppenséggel abból indul ki. Bevallom, talán nem is annyira a mechanizmus érdekel, sokkal inkább, hogy mit akart vele, aki elgondolta: milyen belső glóbuszt szándékozott feltérképezni, és miféle ismeretlen tájakon eligazítani? A gépezet, ezt mindjárt átláttam, nekem túl bonyolult; ám a szándék, amely létrehozta, alighanem egyszerű volt, és könnyen megfejthető. Az egész nagyon is hasonlít az alkimisták jelképes ábráihoz, és a kabbalisták végtelen táblázataihoz: márpedig ott is a szándék egyszerűsége hozta magával a metódus bonyolultságát. Órákon át olvastam róla esténként; róla, aki már vagy hétszáz éve porlad megadóan valami gótikus templomhajóba falazva egy mediterrán szigeten, és aki olyannak látta az emberi elmét, mint előtte talán soha senki. Modellezhetőnek: szétszerelhetőnek és összerakhatónak. A gondolkodás szubtilis folyamatait egzakt módon ábrázolhatónak és szabályokkal leírhatónak. Mint egy órásmester, aki eszméket szerel: a szellem műszerésze, Isten mérnöke. De mire megyek mindezzel? Parturiunt montes... Mintha ezeknek a jegyzeteknek és diagramoknak, a tárcsák forgatásából születő betűkombinációknak és az egymás mögé írt szavak sorrendjének bármilyen jelentősége lehetne ebben a Bábeli Könyvtárban, amelynek apró sarokasztalánál üldögélek a millió közül, az olvasólámpa gyönge fénye mellett. Mit számít, leírom-e? Sem a világ nem lesz több ezáltal, sem a könyvtár gazdagabb. Minekutána gazdagításról eleve szó sem lehet, hiszen a beláthatatlanhoz képest minden épp egyformán elenyésző, és semmiféle különbség nincsen az Odüsszeia több száz hexametere és egy alig néhány sorból álló antik töredék között. Ugyan ki kérne magának részt e gigászi adatbázis felállításában, miközben tudván tudja, hogy alighanem mindent elmondtak már, amit érdemes, amire szűkös biológiai és szellemi kereteinkből telik, mint ahogy mindennek az ellenkezőjét is: mi pedig már régóta a variációk és kommentárok nemzedékei vagyunk. Az épülő Bábeli Könyvtárban pedig egyedül a csarnokok gigászi méretei miatt nem találtuk a költeményeket, amelyek mindenben, vagy majdnem mindenben megegyeznek a sajátunkénak vallottal. Akad-e írástudó, akit nem keserít el a gondolat, hogy miközben sorokat vet papírra, máshol, másvalaki alighanem pontosan ugyanezt teszi? Hiszen minél több és több homo sapiens születik, cseperedik föl és sajátítja el az olvasás és betűvetés tudományát, annál több fejben állnak össze többé-kevésbé hasonló mintázatokká a gondolatok, melyeket a közösen forgatott könyvek, a hasonló élettapasztalatok vagy a mindenütt egyforma élettani késztetések sugallnak. A létezéshez fűzött kommentárok sora, ha egyre hosszabb is, bizonyára nem végtelen: ami kimeríthetetlen, az csak a közlés és rögzítés szándéka. Hogyan lehetséges tovább írni és olvasni úgy, hogy közben mindenfelől írott szavak füzérei fonódnak ránk? Az információ mintha egyre növekvő sebességgel, és már-már automatikusan hozná létre önmaga újabb és újabb kombinációit, hibrideket ellő hibrideket, míg valami távoli, hipotetikus csillagidőben, ha már sor került minden egyes alakzatra és variánsra, majd kiegyenlítődik és elsimul. Addig viszont valami leküzdhetetlen kényszertől hajtva egyre habzik és dagad: parttalanul bonyolítja és egyszersmind ki is oltja minden állítását, mintha egyedül a megfogalmazás puszta ténye számítana; mintha a tudás egyre inkább elvonatkoztatna az embertől, és önmagát mintázná meg újra és újra a lehető legbizarrabb változatokban, szenvtelenül alkotva tragédiát és komédiát egy és ugyanazon matériából.

 

Mindez engem a boldog emlékű Raimundus Llullus agyafúrt masinájára emékeztet, erre a forgatható tárcsákból álló „teomechanikai” gépezetre, amelynek segítségével a korongokat elmozdítva lehetett egyetemes érvényű teológiai állításokat produkálni, válaszokat minden lehetséges kérdésre. Csakhogy a gép mellé akkoriban még egy tudós teológus is szükségeltetett, hogy az így nyert állítások közül az érvényeseket biztos kézzel ki lehessen válogatni: különben semmi sem gátolta volna a filozófus-gépet, hogy torzszülött isteneket produkáljon, akik hihetetlen teológiák alapján uralkodnak nemlétező univerzumokban. A tudós katalán alighanem el sem tudta képzelni tárcsái elszabadulását: hogy elkövetkezhet az idő, midőn ne ember tartaná kezében a gépezetet, valamely tiszteletreméltó és komoly magiszter, aki higgadt fejjel elemzi a szeme láttára kibontakozó kombinációkat. Pedig Llull gépe mintha ma is működne, méghozzá automatikusan és globális léptékben – és azzal a különbséggel, hogy nincs többé magiszter, aki a masinéria mellett áll, hogy szortírozza annak igaz és hamis állításait. Épp ellenkezőleg: ez az önmagát-variáló tudásmozaik látszik elsődlegesnek, míg a tudós koponyák legfeljebb egy-egy rugó vagy csavar lehetnek e roppant llulli gépezetben.

 

Amíg e lulliánus malom forgása lassabb volt, minthogy kevesebb tárcsa és korong állt rendelkezésre a mű bevégzéséhez, a kombinatorikus gondolat jobbára egy-egy arcot, sorsot használt az adott szegmens kibontásához. Úgy tetszett, mintha tudás és személyiség koherenciája számítana, mintha fennállna valamiféle összefüggés a kettő közt: most azonban az információs nyersanyag mennyiségétől ösztökélve nyughatatlan szemek, agyak és tétlen kezek tömkelege pörgeti elő mind őrültebb tempóban a lehető legegyformább variánsokat, a szél által féktelen iramban hajtott ördögszekérhez hasonlóan. Már arra sincs idő, hogy az úgynevezett kultúra nagy szintézisekben, összefüggő művekben vagy akár kerek mondatokban nyilatkozzék meg: ezért az uralkodó műforma előbb a tanulmány, az esszé, majd az aforizma, a töredék, végül a blogbejegyzés lett: ezek többségét kinyomtatni sem érdemes, mert megjelenésük másnapján jórészt elavulnak. A jó Raimundus Lullus kései utódja azon kapja magát, hogy fragmentumokban létezik, mert a gép működése követhetetlenül gyors iramot diktál, hiszen csaknem valamennyi kortársa használja. És mostanság döbbentünk csak rá, hogy a kombinatorikus szerkentyű voltaképp malom: mindenki egy halom világnézet-törmeléket tart a markában, egy végtelennek tetsző enciklopédia foszlányait, amelyek még tovább aprózódhatnak ugyan az évek múltával, de arra vajmi kevés az esély, hogy egységesnek titulálható egésszé álljanak össze.

 

Furcsa, kevert lények születnek így, középkori bestiáriumok lapjaira valók: életképtelen gondolatszörnyek, elragadó mutánsok, sem az angyali, sem a démoni rendekbe nem besorolhatók: az ember és a gondolat közti futó kalandok, szenvedélyes szerelmi viszonyok, öncélú kielégülések, vagy hosszú, unalmas kényszerházasságok ivadékai. Alighanem a személy is, az információ is koherenciára törekedne, de a mennyiség kizárja a szükséges szelekciót, minduntalan szétzilálva az organikusan bővülő tudást, s az áttekinthetőség kedvéért részekre szabdalva azt. Marad a reménytelen versenyfutás ember és ismeret között: alighanem ez a látomás volt ihletője újabban a kultúra elhíresült járványtani metaforikájának is, amely a kulturális jelenségeket vírusok és fertőzések mintájára írta le. Csakugyan: mintha egyidejűleg számtalan ismeret-csíra igyekeznék befészkelni magát az elmébe – hírek, felhívások, szlogenek, elméletek, koncepciók, magyarázatok és ellen-magyarázatok tömkelege, míg végül mindkettő: az elme is, az ismeret is óhatatlanul egymástól elkülönült tartalmakra hull szét, minthogy egy komplexitási szinten túl már csak több alrendszer képes ellátni a nagyra nőtt „egész” működtetésének feladatát. A személyiség rész-funkciókra bomlik, amelyek helyzettől vagy környezettől függően aktiválódnak; ám az egyes részek közt mind reménytelenebb az összhang látszatát fenntartani. Az ember szerepekre esik szét, amelyek rendszerint egy-egy adott szituációhoz vagy feladathoz kapcsolódnak, azt betöltve pedig értelmüket vesztik. A tudás szakterületekben működik tovább, amelyek nem, vagy csak nehezen kommunikálnak egymással. A világ osztódik és megsokszorozódik körülöttünk, minket pedig kényelmetlen lelkifurdalás és hiányérzet tölt el, hogy nem vagyunk képesek minden párhuzamos szeletében egyszerre jelen lenni.

 

Efféle párhuzamos valóságokat és világképeket láthatott maga körül a 13–14. század fordulóján a követői által Doctor Illuminatusként, Megvilágosodott Tanítóként tisztelt Raamon Llull is; igaz, csupán hármat, nem pedig számtalant.  Szűkebb pátriájában, Mallorcán és a Földközi-tenger nyugati medencéjében egymás mellett élt a zsidó, a muszlim és a keresztény hagyomány, egyik a másikat éppenséggel megtűrve, ám általában reménytelenül elbeszélve egymás mellett. Az arab asztronómia, építészet, irodalom, ha sokszor párhuzamos utakon haladt is, de néhány ritka és jelentős kivételtől eltekintve nemigen hatott a szefárd zsidóság tudományos és misztikus spekulációira, még kevésbé a keresztény bölcseletre. Ellenpéldákat persze lehet találni, ám ez nem változtat azon, hogy a kultúrák közti kommunikáció egy maroknyi csodabogár mániája volt, akikre a hivatalos többség nem is mindig nézett jó szemmel. Ezek ugyanis szóba álltak akármilyen gyanús vagabunddal: hispán kabbalistákkal, görög platonistákkal, kolduló khiliasztákkal; arab logikusokat olvastak és kíváncsian hallgatták a mullahok okfejtéseit Allah misztikus neveiről. Akkoriban mindennemű párbeszéd alapjának és letéteményesének a tág értelemben vett teológia számított, amely egyszersmind a világkép alapvonalait, az egyáltalán megfogalmazható állítások lehetséges spektrumát is kijelölte. Ezért agyalt ki Llullus egy teológiai állításokat modelláló szerkezetet: olyan eljárást, amely mechanikussá teszi az érvelést, és világosan demonstrálja a gondolkodás törvényeit; olyan módszert, amely a metafizika fogalmi káoszában is képes rendet vágni, és kulturális sallangoktól mentesen a pőre lényeget kifejezni. Missziós buzgalmában sorra járta a befolyásos európai hatalmasságokat és intézményeket, igyekezvén megnyerni őket nagyívű tervének támogatására; fordítóiskolát alapított, keresztesmozgalmat sürgetett, előadásokat tartott a frissen megalakult Sorbonne-on, bejárta a tatárok országait, Egyiptomot, Etiópiát és a Szentföldet, prédikált, érvelt, vitatkozott, mindenütt bizarr táblázataival, kerekeivel és elméleteivel fölszerelkezve.

 

Nyolcvanesztendős korában, utolsó reménytelen térítőútja előtt, amely Szicíliából Tuniszba vezetett, Llull mester áhítattal állt meg a monreale-i székesegyház hatalmas aranymozaikjai alatt, amelyek a Megváltás isteni művének egységét demonstrálták a teremtéstől a végidőkig, a korszakok egymásba folyó áradását szikrázó, színpompás jelenetekre bontva szét. Arról ábrándozott, hogy egyszer az emberi tudás is ilyen szépséges és összefüggő lesz, egyetlen áttekinthető rendbe foglalva, ahol a határok egyértelműek és tisztán kivehetők, s a földi és égi világ összefüggései mindenki számára világosan fölismerhetők. Llullus kései utódai ma ugyanígy állnak a roppant tudásmozaik előtt, egy fölmérhetetlen csarnok homályba vesző boltozatai alatt, de inkább csak sejtve, mintsem átlátva annak absztrakt szépségét. A határok elmosódottnak tűnnek, s a tűnődő arcok bonyolult mintázatokká kuszálódtak. Meg kell hagyni, az egyes mozaik-darabkák lenyűgözőek önmagukban is, ám egyre ritkábban állnak össze fölismerhető alakzatokká. Pedig mindössze arról van szó, hogy túl sok agy termel – újabban digitális protézisekkel is megtámogatva – túlságosan sok, és ráadásul eltérő természetű információt. Mindeközben pedig egyre késik, ha ugyan nem vált máris lehetetlenné e Bábeli Könyvtár katalógusának vagy a Bábeli Katedrális nagy és átfogó tervrajzának megalkotása.

 

 

C

magnitudo

 

Raamon Llull legfőbb újítása több mai kutatója szerint abban áll, hogy Európában elsőként kísérelte meg automatizálni a gondolkodást. Legyen vége egyszer s mindenkorra a szüntelen csűrés-csavarásnak az isteni és emberi bölcsességet illetően, és helyezzük a diskurzust tiszta alapokra! Csak minden nyelvi esetlegességet kiküszöbölve lehet a megátalkodott szaracénokat és a makacs zsidókat is a közös igazságok felismerésére rábírni, nem pedig karddal vagy fennkölt érveléssel. Lull átlátta, hogy vallási téren a különbségek leginkább az eltérő nyelvi konvenciókból és a hozzájuk tapadó sajátos kulturális asszociációkból erednek. Amíg a disputákon ki-ki a maga istenélményére vagy az iskolája által respektált auktorokra hivatkozik, képtelenség egymással zöldágra vergődni: a kultúrák és hitek közt a hídverés feladata tehát nem az extázisban hadaró szenteké, hanem a higgadt bölcselőké. Ki kell dolgozni egy olyan rendszert, amely nincs kiszolgáltatva a tekintélyeknek. Az emberi tudás alapjáig kell leásni, feltárni annak elemi formáit, és onnan a lehető legegyszerűbb műveletekkel eljutni a közös igazságok felismeréséig, méghozzá úgy, hogy a folyamat ment legyen minden korlátolt ízléstől és gyarló véleménytől. Olyasvalamire volna szükség, ami a gondolkodáshoz hasonlóan működik, de nem osztozik annak gyöngeségeiben. Meg kell hát alkotni egy gépet, amely az emberi elmeműködés alapvető folyamatait leképezi, és amelynek segítségével végre mindenki számára egyértelmű – a mechanika tévedhetetlen bizonyító erejénél fogva –, belátható, kisszámú elvből levont következtetéshez lehet jutni. Csupán az axiómákat kell megtalálni, hozzájuk rendelni az alapvető logikai lépéseket, és máris megnyílik a lehetőség, hogy a bábeli átkot megkerülve ismét egyetemes szintre emeljük a kommunikációt. Llull a feladatot egymásra helyezett, elforgatható tárcsákkal és táblázatokkal oldotta meg: az ábrák latin betűi fogalmakat vagy állításokat kódolnak, s ezek lehetséges variációit állítják elő a korongok.

 

A betűk helyén állhatnak arisztotelészi kategóriák és az istenség univerzálisan – azaz mindhárom monoteista vallás által – elfogadható jellemzői is; ezek kombinálódnak a róluk tehető állításokkal, valamint a kozmoszt alkotó elemekkel.  A betűkkel jelölt fogalmak, minőségek vagy folyamatok közti relációkat tárja fel a bölcs masinéria. Ezzel az eljárással Lullus, reményei szerint, kijelölte az emberi tudás lehetséges mezejét: néhány egyszerű alapelvet követve pedig igyekezett kiszűrni ebből az aktuális, valós tartalmakat. Módszerét dicséretes mértéktartással egyszerűen Ars-nak nevezte, melynek demonstrációs eszközéül szolgált a kombinatorikus-tárcsás gépezet: s jóllehet a koncepció változatlan maradt, az Ars Magna eszméjét űzte, szűrte át meg át, toldotta-foldozta, bonyolította vagy egyszerűsítette, finomította tovább, és fejtette ki a legváltozatosabb nézőpontokból több mint negyven éven át.

 

Hogy axiómái mennyiben univerzálisak, arról lehet vitatkozni: a korban mindenesetre elismertnek és elfogadottnak számítottak, s ő maga is szentül hitte, hogy – talán mennyei inspirációra – csakugyan az istenség örök ismérveit sikerült megragadnia a „Nagyság”, „Örökkévalóság” „Jóság”, „Dicsőség” stb. fogalmaival, amelyek egyúttal a kozmoszt átható erők is. Llull mintegy kivonatot készít a misztikus teológiákból: a Koránból Allah neveit, a zsidó vallásbölcseletből JHVH attribútumait emeli ki, a neoplatonikus bölcseletből az Egy ismérveit veszi sorra, és mindezt megfelelteti a Szentháromság jellemzőinek. Az így nyert alapfogalmakat „dignitásoknak” vagy, ritkábban, „princípiumoknak” nevezi (az előbbi a skolasztikában egyszersmind az axióma bevett fordítása is), de Llull dignitásai nem egyszerű „alapelvek”, hanem olyasféle aktív erők, mint az iszlám misztikában Allah nevei: isteni tulajdonságok, amelyeknek teremtő hatalmuk van. A dignitások az emberi gondolkodás számára azért mérhetetlenül fontosak, mert beléjük kapaszkodva válik befogadhatóvá az isteni teljesség: hiszen ezek a tulajdonságok, ha töredékesen is, de föllelhetők a világban, és segítségükkel a szellem fogalmat alkothat annak teremtőjéről. Úgy is mondhatnánk, Lullus felfogásában az értelem, akár egy prizma, az isteni fényt kilenc színre bontja – ezek a „dignitások” –, amelyek elvegyülnek a kozmosz négy elemével. Ebben a szellemi fénytörésben viszont szemlélhetővé válik a máskülönben vakító világosság: a relatív erények kaput nyitnak önnön abszolút formáik felé. Egyik, ma már korántsem magától értetődő előföltevése mindenesetre azonnal világos: Lullus számára a gondolkodás és a valóság szerkezete pontosan fedi egymást; a világegyetem – teremtett, értelmes és strukturált egészként – magán viseli a teremtő Értelem nyomát, és ez áll az emberi szellemre is. Ebben a hajdanvolt szellemi belle epoque-ban a létezés és a gondolkodás alapelvei még azonosak: „ordo et connexio idearum est ordo et connexio rerum” – a lét mindenütt, kozmikus szinten és az ember belvilágában is azonos törvényeket követ, ezért is lehetséges fogalmakkal leképezni és megragadni a világmindenség lényegét.  Ma alighanem azt mondanánk, hogy Lull szerint mentális reprezentációink pontosak, fogalmaink pedig nem önkényesek, hanem pontosan lekövetik a tapasztalat rendjét. Persze Lullusnál mindez megfordul és metafizikai szempontból nyer értelmet: a gondolkodás, eredendően szellemi folyamatként a teremtő Szellem ős-mintáit tükrözi: ugyanazokat az isteni ideákat, amelyek a külső valóságban is tárgyiasultak. És ahogy a fizikai világ a négy elem kombinációiból áll össze, a belső valóság pedig elemi ideák variációiból, úgy a világegyetem egésze is leginkább az isteni attribútumok kibomló, változatos mintázataként írható le, az abszolút dignitások és relatív predikátumok kapcsolatrendszereként. A világ, amelyben élünk, Llull szemében az isteni Gondolat megvalósult alakja: teremtett és teremtetlen erők szüntelenül újrarendeződő kombinatorikája. Megismerni ezt a szellemi valóságot úgy lehet, hogy kihasználjuk a „tükröt”, amely a fizikai világ képében adatott, és – előbb óvatosan tapogatózva, majd egyre magabiztosabban – attól az értelem segítségével mindinkább elvonatkoztatunk. Nekünk alighanem paradox, hogy Lullus a tudásnak épp azt az absztrakthoz közelítő fokát tekinti közvetlen ismeretnek, amikor az értelemnek már nincs szüksége eszközökre, közvetítőkre, hanem tisztán az ideák együttműködését és egymásra-hatását szemléli.

 

A gondolkodás tehát – Lull szóhasználatával élve – lényegében „vegyítés”: bizonyos mentális műveletek elvégzése meghatározott szabályok mentén. A természetfeletti belátáson alapuló bölcsesség fogalma elavult: helyét a kombinatorikus úton előállított predikátumokat értékelő elme és a gondolkodás mechanikus voltának belátása veszi át. Jellemző, hogy Llull mestert tartják a számítógépek atyjának: Nyugaton ő alkot első ízben egy formális, generatív rendszert, nála jelenik meg teljes következetességgel az elképzelés, hogy az emberi gondolkodás voltaképp szimbólummanipuláció, és hogy az elme olyan eszköz, amely ezt a feladatot többé-kevésbé mechanikusan végrehajtja. Amiben viszont a llulli teória legkevésbé sem hat korszerűnek, az az ítélő értelem bevonása a folyamatba: ez mintegy fölötte áll a gépezetnek, felügyelve annak helyes működését. Hiszen a gép – vagy a gondolkodás – pusztán állításokat termel, tekintet nélkül arra, hogy ezek „igazak”, vagy akár csak értelmesek lesznek-e. Ha hozzá nem értő kezébe kerül, nemcsak elhibázott vagy alternatív, de elvben akár sátáni teológiát is lehet vele művelni. Ezért az isteni fénytől megvilágosított értelem kontrollja Llull számára nemcsak elengedhetetlen, hanem jóformán magától értetődő. Ezt a független, megvilágosodott értelmet a tudós katalán rendszerében a dogmatika képviseli: ez adja meg a keretet, amely kordában tarthatja a kombinatorikát. A belső logika szab gátat a variációk özönének, ahogy egy nyelvben a rendezőelvként elfogadott nyelvtani szabályok segítenek egységes rendszert alkotni a lehetséges hangsorok halmazából: „A fölhasználó talán hasonló módon zárhatta ki az érvénytelen kombinációkat, mint ahogy anyanyelvünkből zárunk ki értelmetlen betűkapcsolatokat, másokat pedig, mint szavakat, helyesnek tartunk.”  Eme ösztönös „szellemi nyelvérzék”, implicit rendezőelv letéteményese a hit: ezt az elemet a tudós nem kerülheti ki, amit nézzünk el neki, végül is Llull elsősorban hittudós, nem pedig számítástechnikai szakember; olyasvalaki, akinek küldetése volt, nem csupán projektje.

 

Hanem a hit meglehetősen esetleges valami: vagy van, vagy nincs. Egy korabeli misszionárius, akinek esetéről Llullus megemlékezik, sikeresen bebizonyította ugyan a tuniszi szultán előtt az iszlám tarthatatlanságát, de amikor az a keresztény hittételek bizonyítását kérte tőle cserébe, a szerzetes kénytelen-kelletlen azt válaszolta, hogy a hit nem igazolható. Sejthető, hogy a hittérítés ezen a ponton véget is ért, még mielőtt elkezdődött volna: a fiaskó nagy hatással lehetett Llullra, mert nem kevesebb, mint hét művében utal rá.  Okulva a dominikánus kolléga esetéből, úgy vélte, a hitnek ésszerűnek is kell lennie, hogy egyetemes lehessen, és fordítva: csakis akkor lehet egyetemes, ha racionálisan bizonyítható, hiszen a logika törvényei mindenütt érvényesek, helytől és időtől függetlenül. Lull ezért elővigyázatosan a teológia két fajtáját különbözteti meg: a „pozitív” teológiát, amely a hiten alapul, és a „demonstratív” teológiát, amely intellektuális belátáson – az előbbinek szerinte szükségképpen mások az érvei és módszerei, mint az utóbbinak. Egyik korai művében, amely a Llibre del gentil e los tres savis címet viseli, három bölcs, egy zsidó, egy keresztény és egy muszlim találkozik egy megtévedt hitetlennel az allegorikus erdőben, bővizű kút mellett.  A körükben felbukkanó Értelem Úrnő útmutatásait követve sikerül meggyőzniük a kétkedőt Isten létezéséről és a lélek halhatatlanságáról. Amikor azonban az érvelés során kisül, hogy hárman három különböző hitet vallanak, elhatározzák, a továbbiakban az Úrnő szabta utat követve vitatják meg nézeteiket – ezzel a nyitott befejezéssel zárul a könyv. Raamon Lull szerint alighanem valahogy így festett egy ideális szellemi disputa, amelyben a hit előfeltétel, de nem akadály.

 

Mindez, habár első hallásra kellőképp felvilágosultnak hangzik, a legkevésbé sem jelenti, hogy Llullus a mai értelemben vett vallási toleranciát pártolta; meg volt győződve, hogy a helyesen használt értelem szükségképpen a keresztény igazságok belátására vezet. Az egyház egyetemességét sajátos módon a racionalitás egyetemességének feleltette meg, alighanem elsőként a keresztény gondolkodás történetében. Úgy tűnik, számára az „isteni” nem egyszerűen a „szellemi” szinonimája volt (mint az korábban is elő-előfordult a keresztény bölcseletben), hanem kimondottan az „értelemé”: a következtető, diszkurzív, racionális gondolkodásé, amely univerzális igazságokat képes megragadni. Ennek megfelelően igyekezett kimutatni módszerének egyetemes érvényességét is, a kombinatorikát nemcsak metafizikai, de geometriai, asztronómiai, jogi, orvosi és lélektani kérdéseknél is segítségül híva. Végül eljutott odáig, hogy az Ars-ot valamennyi szellemi folyamat generatív alapmechanizmusaként fogja föl, olyasvalaminek, aminek még a teológia is alárendelt: ez utóbbi ugyanis lehet relatív, míg az Ars abszolút: olyan meta-szintet képvisel, amelynek törvényszerűségei az emberi tudás minden lehetséges területén kimutathatók. Ezzel akaratlanul is megnyitotta az utat a teológia relativizálása felé: vázolt világképében nem az isteni igazságok hagyományos rendszere jelenti az abszolút szempontot, a mindent átfogó meta-szintet, hanem a racionális gondolkodás sajátos területeként az is alárendelt bizonyos más törvényszerűségeknek – például a kombinatorika szabályainak.

 

Nem tudom, Lullus számot vetett-e az elméleti lehetőséggel, hogy ha nincs jelen a hit által megvilágosodott és irányított értelem, a kombinatorika nem kizárólag katolikus értelemben vett egyetemes használata előtt is megnyílik az út.

 

Mi történik, ha a tudás erdejében elmélkedő bölcseknek nem jelenik meg ama vakítóan fénylő Értelem Úrnő, hogy gondolataikat helyes irányba terelje?

 

A mester halála után metódusát több-kevesebb eredetiséggel megáldott lulliánusok nemzedékei használták a lehető legkülönbözőbb célokra, hol inkább megmaradva az egyházi keretek között, hol meg igencsak eltávolodva attól. Az univerzális gép ideája túlnőtt kiötlőjén, és önálló életre kelt.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 1   »   Llull mester álma [1]
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911