Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 2   //    «    13    » 
BELSŐ RUHATÁR
Jámborné Balog Tünde
Csókolom a kezedet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



– mondaná, ha felvenné a telefonját, amikor az enyémen rákattintok a nevére, és rövid keresés után elindul a hívás, de nem és nem, nem nyomja meg készülékén a beszélgetést engedélyező zöld gombot, pedig máskor egy kicsengés után már hallom a hangját, csókolom a kezedet, jön lezser udvariassággal az éteren át ez az ómódi köszönés, amelyből azonban kitetszik a kíváncsiság is, vajon mit akarhatok, milyen fotó kellene hirtelen, milyen különös nézőpontot találtam ki már megint, hogy szinte hallom agyában a kis fogaskerekek kattogását, miközben figyel rám, mint mindig gyerekkorunk óta, amikor még ugyanabban a városrészben laktunk, ő Baranyásnál a töltés alatt, én két utcával errébb, az ótemplom mellett, ugyanabba a középiskolába jártunk, nem egy osztályba, de mégis gyakran találkozva, főleg lógás közben, amíg a többiek bent görnyedtek másodfokú egyenletek megoldásával küszködve, vagy Fagyejev Ifjú gárdáját elemezve a gázolajszagú tantermekben, én legálisan, hónom alatt papírtekercsekkel, valami aktuális dekoráció ügyében lótva-futva (mert nem volt rajztanár, akire rálőcsölhették volna, épp akkor zárták ki a múzsákat az alma materből, amikor először beléptem oda), ő meg csak úgy szimplán kisétálva a tanár háta mögött, ki a kaszárnyaszerű hatalmas épület kopár udvarába állingálni csapkodó esőben, vagy kavargó hóesésben, ahol semmi látnivaló nem volt az égbolton és a Vöröscsillag Filmszínház salétromos tűzfalán kívül, s ha kérdeztem, hogy mi az ördögöt csinálsz itt, mindig ugyanazt válaszolta, semmit, de tíz perccel vagy egy órával később is ott állt közömbös arccal, csak a szeme sarkában árulkodott egy apró hunyorítás, sőt, évtizedek múlva is így ácsorgott a különféle ünnepségeken, szoboravatáson, kiállítás megnyitón és az aktuális nagyember látogatásakor, lett légyen az a lát-ják szó kiejtésével birkózó főtitkár vagy a joviális mosolyú író-elnök és az őt tárt karokkal fogadó régi-új igazgató, csak akkor már fényképezőgép lógott a vállán, amit – kényelmesen kihúzva kezét a zsebéből –  néha felemelt, és szinte bele se nézve a keresőjébe, el-elsütött, mint a westernfilmek kifejezéstelen arcú hősei a coltot, és másnap ott voltak a fotók az újságban a nagy emberek kis és a kisemberek nagy pillanatairól, amik csak neki tűntek fel egyedül, vakok közt a látónak, mint a két öreg apáca félretaposott cipőben a vernisszázson egy kontraposztba feszülő, diadalmas márványakt előtt, vagy az angol királynő Bugacon, a lelátó árnyékában, fején kalappal, kezében retiküllel, háta mögött Fülöp herceggel, és a távolban, a napsütésben irizáló porfelhőben elmosódó, száguldó fogatokkal, mert, mint mondta, fotóriporternek – nem művésznek – született a Maros-parti kisvárosban egy snájdig katonatisztből lett könyvelő és a Holz pék karcsú, barna lányának fiaként, akik olyan elegánsan suhantak át egymást karolva a lódenkabátos ötvenes éveken, mintha nem is abban a világban éltek volna, és bár fogalmam sincs, hogyan, de megőrizték kívülállásukat, akár a fiuk, aki gimnáziumi éveinek jó részét haszontalan tanulmányok helyett hasznos meditálással töltötte a huzatos iskolaudvaron, csak szünetekben vegyült el abban a népes társaságban, ahol kézről-kézre járt az Ezeregyéjszaka teljes kiadásának aznapi oldala – a pufók, Milne Malackájára hasonlító P. Tibi hozta laponként otthonról –, így aztán fényképésztanonc lett, mert nem volt elég a származását beárnyékoló háromcsillagos paroli, az érettségin sem jeleskedett, mesterséget kellett hát választania, ami viszonylag könnyen ment, lévén a fényképezés az egyetlen dolog – az  iskolaudvar fölé kifeszülő felhősátoron, az Ezeregyéjszakán és a mozi falán kívül –, ami érdekelte, beült hát a Dávid Fényképészeti Műterem hátsó szobájába negatívokat retusálni, ahol is végleg sikerült megutálnia a fotografálás utómunkálatait, mert nem a piszmogást, hanem a vadászatot szerette, az egyszeri, a megismételhetetlen, a múló pillanat csapdába ejtését, az egyetlen lehetőséget az örökkévalóság megközelítésére, amire vágyott, és amit, utolérhetetlen galantériával bukva földre, el is ért, ezért hiába hívom a nulla-hat-húsz-kilencvenhét-nyolcvankettő-kettőnegyvenötös számot, amit már négy éve törölni kellett volna a névjegyzékemből, mert ha el is jut hozzá a csengetés, a csókolom a kezedet nem hallik ide hozzám.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 2   »   Csókolom a kezedet
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911