Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 6   //    «    12    » 
TÖRTÉNETEK A VÍZRŐL
Ács József
A föld sója
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Társasutazás az Egyesült Államokban. A virágos ingben forgolódó, haját lófarokba fogó idegenvezető hölgy a reggeli perceit használja fel, hogy lelket verjen a holtfáradt csoportba.

 

– Rengeteg a látnivaló! Még öt perc a reggeliből, aztán indulunk tovább! Ma is ötszáz kilométert kell megtennünk.

 

Ez a kilencedik nap.

 

– Mi lenne, ha egyszer alaposabban megnéznénk valamit? — szól Klára.

Válasz nem érkezik. Mindenki álmosan hajol a pirítós és a tükörtojás fölé.

 

 

– Palm Springs felé megyünk, aztán felkeressük a Salton-tavat.

 

Az „Extrém túra” néven meghirdetett kéthetes út kevéssé látogatott nevezetességeket, vad tájakat ígér. A csoportot pénzüket szóró fiatal menedzserek és olyan középkorú házaspárok alkotják, ahol a feleség csendben meghúzódik a látványosságokra éhes férj árnyékában. A csoport két harmincas tagja, János és Klára itt ismerkedtek össze. A busz leghátsó ülésein rendezkedtek be. Ott kényelmesen szétteregethetik a holmijukat, nem zavarnak vele senkit. A busz végtelennek tűnő, egyik oldalán zajvédő téglafallal szegélyezett többsávos úton suhan.

 

– Hólyagtúra – mondja Klára.

 

– Hogyhogy?

 

– Nem figyelted? Ötven kilométerenként mindig akad valaki, aki szól, hogy sürgősen meg kéne állni és keresni egy kávézót vagy benzinkutat. Ezekkel aztán annyi idő elmegy, hogy a fontos helyeken már csak átrohanunk.

 

– Ja.

 

János a tájat nézi. A hegyvonulat lábánál kezdődő kopár síkságot, ameddig a szem ellát, mint apró ecsetvonások, ürömbokrok kupacai pettyegetik. Nem mindig találja a hangot a lánnyal, de Klára szemlátomást elszánta magát, hogy a program hátralevő részét közös utazássá alakítsa.

 

– És azt megfigyelted, hogy ha wifis helyre érünk, mindenki okostelefont ránt, fellép az internetre és onnantól se hall, se lát? Ezért kár tízezer kilométert utazni.

 

Mikrofonrecsegés hallatszik.

 

– Mint említettem, a Szent András-törésvonalon járunk, ami Los Angelestől északra halad el és keletre kanyarodik – magyarázza az idegenvezető. – Mi a Kolumbusz Kristóf Transzkontinentális Autópályán, leánykori nevén a 10-es úton követjük Palm Springs felé. Köszönöm.

 

Éles kattanás.

 

– És a víz, az megvan?

 

– Milyen víz?

 

– Ezek egy lépést nem tesznek sehová az ásványvizes palackjuk nélkül. A városban, érted. Rettegnek, hogy két perc alatt szomjan halnak.

 

János a kopár hegyeket nézi. Volt-e rajtuk erdő valaha? Ki tudja? Ha volt is, kivágták.

Mindenki fényképezőgépet, kamerát, telefont emel az ablak felé.

 

– Tetszik, hogy te nem fényképezel – mondja Klára, közben lerúgja a szandálját és törökülésbe helyezkedik. – Aki fényképez, az nincs jelen.

 

Jelentőségteljes arccal mered Jánosra, aki nem egészen érti, de gyáván bólogat.

 

– Annyira lefoglal az élmény dokumentálása, hogy átélni már nem jut időd –

magyarázza Klára. – Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy egyáltalán mit örökítettél meg.

 

Elképesztő ez a lány.

 

– Fényképek vannak már ezrével mindenről. Százezrével. De az élet? Hol az élet?

 

János megint kinéz az ablakon. Lakókocsik a gyorsítósávban. Kisteherautók.

 

Az utat egymáshoz illesztett szürke betonlapokból építették, a hőingás miatt szükséges réseket kátránnyal töltötték ki. Felüljáró alatt húznak el. Kopár vidék. Néhol pálmafák, ciprusok emelik ki fejüket a porból.

 

Otthon úgy érezte, megfullad. Torkig volt a mérnökirodával, ahol mások munkája is az ő nyakába szakadt. Unta, hogy a mai világot nem ismerő nyugdíjas szülei még mindig vég nélkül sorolják jótanácsaikat. Apja rákapott a csipszre, anyja a közért műanyagdobozos krémesét tömte magába. Elnehezülten ültek a nappaliban, szemközt a BUBIV szekrénysorral, melyből a televízió harminc évvel ezelőtti villámtréfákat sugárzott feléjük.

 

A busz lassan fékez, majd lekanyarodik egy benzinkúthoz.

 

– Mondom – húzza fel a szemöldökét Klára.

 

Az ajtó szuszogva kinyílik, indul a cihelődés.

 

– Menjünk? – kérdezi Klára.

 

– Menjünk.

 

A kávézó ütött-kopott pultjánál szorongatják csészéiket.

 

– Virágföldből főzték. De valami hatása biztos van.

 

Más buszok is állnak a parkolóban. A két mosdó ajtaja előtt sorok képződtek: a nőké hosszabb, a férfiaké rövidebb. Tarka sálak ragyognak a napfényben.

 

– Te miért jöttél erre az útra? – kavargatja feketéjét János.

 

– Édesem! – szakad fel a sóhajtás Klárából.

 

A férfi a folyadék lassan forgó felszínére mered. Minek ez a színpadias viselkedés?

 

– Én tanár vagyok, nekem nyáron muszáj egészen mást csinálnom. Évközben ott ülnek velem szemben a gyerekek, haláli fejek, de eszük ágában sincs valamit megtanulni, csak azért figyelnek, mert én végigbohóckodom nekik az órát. Egy idő után ez fárasztó. Ja, a fizetésemből persze nem tellett volna, gondolhatod. Az utat a szüleimtől kaptam a születésnapomra.

 

Felhörpinti a kávéját.

 

– És te? – kérdi felhevülten.

 

János Klára szeme helyett a kiürült csésze aljára sűrűsödött barna anyagot nézi.

 

– Az hosszú.

 

– Mire ezek végeznek... – lendíti karját széles ívben Klára a mosdóknál kígyózó

sor felé.

 

– Mindig érdekelt Amerika. Európai alapokra épült, mégis egészen más világ.

 

A szabadok földje, a bátrak otthona.

 

– Aha. És miért éppen most?

 

János felemeli a fejét és egyenesen a lány szemébe néz.

 

– Végeztünk egy munkával és most tudtam egyben kivenni ennyi szabadságot.

 

Felkapja a kávéscsészéket és megindul velük a mosatlant gyűjtő kerekes

állvány felé.

 

 

Hónuk alatt hűtött ásványvízzel állnak a buszlépcsőnél az izzasztó melegben.

 

– Hiányoznak majd ezek a félórák – mondja Klára. – De akkor már késő lesz a bánat.

 

Újra behúzódnak a hátsó traktusba. A csoport úgy terül elébük, mint valami tájkép. A klíma zúg, a feleségek szalvétákba tekert elemózsiát csomagolnak ki. Klára törökülésben, keze a térdén.

 

– Minek ennyit enni?

 

Kattanás hallatszik.

 

— Célunk a Salton Sea. Ez a lefolyástalan sóstó pontosan a Szent András-törésvonalon fekszik, csaknem hetven méterrel a tengerszint alatt. A beléje torkolló vízfolyások töltik fel. Felülete folyamatosan csökken, sótartalma évente 1%-kal emelkedik.

 

János a lány fehér ingét nézi. Átsejlik rajta a mell formája.

 

– Mit csináltok ti ott abban a mérnökirodában?

 

– Épületekhez kiviteli terveket… Főleg vasbeton — vakarja a fejét János. — És te mit tanítasz?

 

– Földrajz-történelem szakos vagyok.

 

– Akkor már értem, miért ide jöttél. Biztos mindent tudsz már erről a vidékről.

 

– Édesem… Mindegy, hogy mit tudok. Én látni akarom.

 

János elfordul. Jobb kéz felől eltűnt a zajvédő téglafal, pőrén ég a kopár táj, az úttal párhuzamosan vasúti sínek futnak, szabályos közökben T alakú villanypóznák végtelen sora. A vadnyugati filmek megkeseredett figurái törtek előre ilyen vidéken. Akik már nem bírtak embert látni.

 

 

Balázs nevű, szemüveges útitársuk közelít rövidujjú kockás ingben, bajszát rágva a széksorok közt. Egy anyjával élő férfi ügyetlen mozdulatai.

 

– Őrület, milyen kopár vidék. Szerintem itt forgathatták valahol a Csillagok háborúját.

 

Kettejükhöz szól, de Klárán állapodik meg a tekintete.

 

– Nem. Az Tunéziában volt – vágja rá a lány egy grimasz kíséretében.

 

Balázs gyorsan elkapja a tekintetét és a távoli hegyormokat fürkészi, mint aki elveszett holmit keres.

 

– Közeledünk a Salton-tóhoz. Ez a mélyedés régen beltenger volt, de kiszáradt.

 

A területén sóbányákat nyitottak. 1900-ban öntözőcsatornák építésébe kezdtek, hogy a tájnak legalább egy részét termővé tegyék.

 

Balázs visszabotladozik az ülőhelyére és előszedi a fényképezőgépét, hogy megörökítse a holdbéli tájat. Klára fekete haját rázza, fésüli. János mennél jobban gyönyörködik a hajzuhatagban, arca annál szigorúbb vonásokba rendeződik.

 

Vízfolyás lehet a közelben, mert pálmaligetes oázisok mellett húznak el.

 

– Remélem, lejössz kicsit jobban szétnézni a környéken – kérdi Klára sziszegve, összeszorított szájjal. A haját gumizza épp lófarokba.

 

– Még jó.

 

– Az építők vállalkozása sikerrel járt – harsogja a hangszóró –, de 1905-ben az áradás és a hóolvadás miatt felduzzadt Colorado folyó áttörte a gátakat és a csatornákon át elöntötte a lapályt. Salton városa víz alá került. Létrejött a Salton-tó.

 

Az út érezhetően egyre silányabb. A busz mögött porfelleg kerekedik. Az utastársak hallhatóan méltatlankodnak. Itt a villanypóznák kettős keresztjein kívül már tényleg semmi sincs. A töltések oldalában háromszáz méterenként egy betonozott áteresz. Némelyik árok alján víz csillan.

 

– Az ötvenes években megpróbálták üdülőhellyé alakítani a tó vidékét, aránylag sikerrel – kommentál az idegenvezető.

 

János bámul ki a poros ablaküvegen. Tetszik neki a mozdulatlan pusztaság.

 

Repedezett aszfaltútra kanyarodik a busz.

 

– A tó keleti oldalán gázokat eregető iszapvulkánok fortyognak.

 

János nyel egyet, aztán az ásványvizes palackjáért nyúl.

 

– Iszom ebből, amíg hideg. Jó?

 

Klára feléje fordul.

 

– Nem kell tőlem engedélyt kérni, akkor és azt iszol, amit akarsz. Folyadékra szükség van. Én csak azt mondtam, hogy nem kell idióta módra mindenhová magunkkal hurcolni.

 

János bólint. A pedagógusok hajlamosak ilyen hangon beszélni. Szakmai ártalom. Szájához emeli a palackot. Klára egy darabig csendben nézi a tájat. Aztán folytatja.

 

– Elkényeztetett városiak. Unják az életüket, eljönnek egy extrém túrára, de félnek a tájtól, félnek az élettől, mert egyiket sem ismerik. A vízhurcolászás csak tünet. Láttam, hogy magadra vetted, de nem rólad beszéltem.

 

A férfi galléros pólóján apró szöszök üldögélnek. Olyan parányiak, hogy avatatlan szem észre sem venné.

 

– Közeledünk Bombay Beachhez.

 

Az eseménytelenségtől bágyadt utasok mozgolódnak.

 

– De ne számítsanak pazar strandokra, büfésorra. Pár százan élnek errefelé. Két bár működik, az egyiknél megállunk.

 

Bedeszkázott ablakú házak az elkínzott pálmák tövében. A busz lassít, befordul, megáll. A lépcsőről lelépőket mellbevágja a kohómeleg. A szabadon maradt testfelületeket égeti a nap. A többség a bár felé indul.

 

János és Klára az utolsók között ereszekednek alá.

 

– Megint a bár az első – bosszankodik Klára. – Megértem, ott van légkondi. De könyörgöm, azért ültük laposra a fenekünket, hogy megnézzük ezt a nyomorult tengert, nem?

 

A férfinak pisilnie kell, de nem mondja. Inkább a tájat fürkészi. Néhány napja eshetett: egy árvízvédelmi töltésre emlékeztető objektum tövében hosszúkás pocsolyába gyűlt a víz.

 

 

– Sajnos nagyon sok időnk elment az ételrendeléssel. Az én hibám: elfelejtettem szólni, hogy ne rendeljünk sokat, mert nincsenek felkészülve ilyen rohamra. Nyolcvan kilométer a legközelebbi szupermarket.

 

Az utasok ketchupos szájukat törölgetik. A busz kitolat a bár elől. Az udvar határait néhány deszka jelzi: egy hajdani kerítés maradványai.

 

– Most lemegyünk a tengerhez.

 

Az út mentén favázas házak. Évtizedekkel ezelőtt roppantak szét egy szélviharban: bensejük kifordult és az utcára dőlt. Odébb sötétbarnára égett szuvas gerendák meredeznek a lekaszabolt tájon. Vashulladékból tákolt kerítések mögött szűk konténerházak, félárnyékba húzott lakókocsik. Zöld növény csak ott marad meg, ahol öntöznek. Az elhagyott telkeken, közterületeken kórók sorvadoznak homokszín csoportokban. A talajban itt-ott keréknyomok vájatait látni. Ha ezt a földet eső éri, azonnal mély sárrá változik, amiből nehezen evickélnek ki az itt használatos golfautók.

 

Egy sarkon befordulva hirtelen tárul eléjük a sós iszappal övezett tó. Kicsapódik a busz két ajtaja.

 

– A víz szennyezett. Fürdésre nem alkalmas. Negyedóra múlva találkozunk itt.

 

– Erről beszélek – húzza el a száját Klára. Összerántja a hátizsák cipzárját, maga elé kapja és nekiindul az üléssorok közében pakolászóknak. – Gyere – fordul vissza Jánoshoz. Sötét szemében vad csillogás. A férfi utánaered.

 

 

Gyorsan maguk mögött hagyják a csoporttagokat és nekivágnak a sóstó peremén kígyózó útnak. Felhőtlen ég, a part fölött remeg a forró levegő. Pillanatra megállnak. A halott iszapon, ameddig a szem ellát, fehér kristályok terítője.

 

– Ti vagytok a föld sója – szól János. – De a sóból is megárt a sok — teszi hozzá vigyorogva.

 

Klára úgy néz rá, mint aki mondani akar valamit, de aztán továbbindul.

 

Az enyhe szél rettenetes bűzt sodor feléjük: a sekélyebb részeken láthatóan oszlásnak indult halak ringatóznak a vízben.

 

– Vizet keresnek a szűkölködők és a szegények, de nincs, a nyelvük száraz a szomjúságtól. Én, az Úr, meghallgatom őket… Folyókat fakasztok a kopasz dombokon, és forrásokat a völgyek ölén. A pusztaságot tóvá változtatom, vizek forrásaivá a kiaszott földet – szavalja Klára.

 

– Mi ez?

 

– Ézsaiás.

 

– Téged érdekel a vallás?

 

– Érdekel? – grimaszol Klára. – Nem a legjobb kifejezés.

 

Kihúzza haját a gumiból. Szapora léptekkel távolodnak az algás vízben rothadó tetemektől. A távolban madarak köröznek. Egy idevonszolt lakókocsiból csak a fémváz maradt, a rozsdás elemeken, mint a kandiscukor, vastag rétegben áll a kicsapódott só. Már nem iszapon járnak: régen elpusztult, partra vetett és kiszáradt halak csontvázának törmeléke recseg-ropog a lábuk alatt.

 

A domb mögött megállnak, a szélborzolta vizet nézik. Klára szembefordul Jánossal, lehunyja a szemét és kissé szétnyitja a száját. János megcsókolja. Aztán beletúr Klára hajába és úgy suttog.

 

– Milyen lágy volt és édes! Én ilyet még soha…

 

Klára újabb csókja Jánosba fojtja a szót. Némán indulnak visszafelé a partvonalon. János a lányt figyeli, ahogy kivirulva, mosolyogva lépked a sós iszapon. A férfi úgy érzi, mintha egész mellkasát telepréselték volna levegővel, s most nem tudna lélegezni. Le-lemarad a lány mögött. Egyre vadabbul ver a szíve.

 

– Klára!

 

A lány visszafordul, kérdőn tekint rá.

 

– Nekem ez nem fog menni. Én ezt nem tudom…

 

– Micsoda?

 

– Ezt folytatni.

 

Klára kicsit megdönti a fejét. Mint a kutyák, ha ismeretlen hangot hallanak. János a cipőjét nézi. Nike. A győzelem istennője. Klára elfordul, a tavat fürkészi.

 

– Hát öregem…! Én így még életemben nem jártam! Ilyet…!

 

Megnyújtott léptekkel indul visszafelé. János kissé lemaradva követi. Úgy magyarázza magának, tapintatból. Valójában a lány haragjától fél. Közben arra gondol, talán túlságosan is eltávolodtak a busztól. A víz locsog, a magasban madarak rikoltanak. Megint elhaladnak a bűzös kiöblösödés mellett. János már arra gondol, bárcsak ne jött volna erre az útra. Mit keres ő itt tulajdonképpen sok ezer kilométerre az otthonától egy pusztaságban?

 

Klára visszafordul. Könnyeknek nyoma sincs az arcán.

 

– Tessék?

 

– Semmi.

 

– Ne haragudj.

 

– Nem haragszom. Gondolkodj, hogy ezt most mi helyett mondtad. És hogy mit helyettesít ez a fancsali kép.

 

János már semmit sem ért. Klára bólogat, aztán megfordul, és még gyorsabb tempót vesz. Öt perc múlva ott állnak, ahová a busz lekanyarodott.

 

Sehol senki.

 

– Elmentek? – kérdi János.

 

Klára sóhajt. Elindulnak az aszfaltsávon. Alig látszik, behordta porral a szél.

 

– A főútnál álljunk meg. Ha észreveszik, hogy nem vagyunk meg és visszajönnek, a leágazásnál találnak ránk a legkönnyebben.

 

– Jó – mondja Klára.

 

Ezúttal nem fordul hátra. Az út mentén, a buckák mögött már nem olyan erős a szél és nagyobb a csend. Élettelen táj mindenfelé. Szótlanul állnak öt percet. A távolból a busz erősödő zúgása hallatszik.

 

– Ne haragudj.

 

János bólogat. Megkönnyebbülés, hála és szeretet ömlik szét benne. A Colorado áradhatott így el akkortájt a sós pusztaságon. Alighanem kevesen mondták a víz borította vasút és város láttán, hogy minden a helyére került.

 

Az ezüstösen csillogó jármű a padkára húzódva, hatalmas porfelleget verve megáll mellettük és sivító zajjal ajtót nyit. Az idegenvezető megértő, a busz belseje kellemesen hűvös. Olyan az utazás mostantól, mint egy visszafelé forgatott film.


 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Nagypál László mondta: 2014. október 13., 9:38
Köszönöm az írást. A Világítóudvar óta alig olvastam Ács Józseftől valamit. Jó volt viszontlátni a keze munkáját. És szokás szerint elgondolkodtató.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 6   »   A föld sója
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911