Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 6   //    «    14    » 
Kállay Géza
Mondhatunk-e többet? – Camus és Wittgenstein
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Találkozhattak és beszélgethettek volna. Mindketten szenvedélyesen: Camus talán ironikusabban, tartózkodóan, Wittgenstein gyötrődve, hogy pontos kifejezéseket találjon, bár az angolsága jobb volt, hiszen Cambridge-ben angol nyelven tanított. Camus szívesebben olvasott angolul, mint beszélt, de egyikük sem tudta a másik anyanyelvét eléggé egy igazi eszmecseréhez. Komolyak lettek volna, már-már ünnepélyesek. A legszerencsésebb pillanat a találkozóra 1947 júniusa: A pestis – a francia értelmiség elismerése mellett – még pénzt is hozott, és a regény szerzője már megjárta az Egyesült Államokat; ez bizonyára jót tett angol nyelvtudásának, bár előadásait franciául tartotta, tolmács segítségével. Wittgenstein még mindig filozófiaprofesszor; 1948-ban vonul vissza, hogy teljesen az alkotásnak élhessen. Majdnem egy teljes generáció választja el őket; Wittgenstein Camus apja lehetett volna, mert 1913-ban, amikor Camus született, már betöltötte a huszonnégyet. A hátterük élesen különbözött: Camus szegény algériai munkáscsalád gyereke, egyévesen félárva, apja az I. világháborúban elesett; Wittgenstein a bécsi zsidó üzleti arisztokrácia leszármazottja; apja, az erős akaratáról és kitűnő üzleti érzékéről híres Karl Wittgenstein, népes családjának a Monarchia egyik legszebb palotáját vásárolja meg, ahol a házi koncerteken Mahler is szerepel. De 1947-re ezek a különbségek eltűntek. Camus sikeres regény- és drámaíró, nagy visszhangot kiváltó filozófiai esszék szerzője, Wittgenstein az analitikus filozófia széles körben ismert figurája a Tractatus logico-philosophicus (1921) révén (későbbi írásaiból semmit sem jelentetett meg életében). Közös téma, hasonló szokások is akadnak: mindkettőjük szerette Augustinust és Dosztojevszkijt, olvasták Nietzschét, bár Camus sokkal többet – gondolataikat szerették jegyzetfüzetekbe, noteszokba írni. Kávéházban lennének (melyikben?), Camus feketén kéri a kávét – vagy megkívánja Meursault tejeskávéját? –, de egy csomag cigarettát mindenképpen elszív mellé; Wittgenstein bizonyára ragaszkodik kedvenc, Bécsben megszokott cafe mélange-ához. Azután mindketten moziba akarnak menni, de Wittgenstein egy új westernt nézne, Camus valószínűleg egy Fernandel-filmet.

 

Az utóbbi időben egyre többen állítják (én „ültettem”) Camus-t Wittgenstein mellé (és fordítva), talán mert érzékelik: Wittgenstein legalább annyira tartozik a filozófia „kontinentális” (német–francia) hagyományához, mint az angolszász analitikus tradícióhoz. A (többek között) Camus-t és Wittgensteint összehasonlító klasszikus esszé Justin Leiber Nyelvi elemzés és egzisztencializmus című írása 1971-ből. Leiber megállapítja, hogy mindkettőjük igen sajátos hangon szól, de mindig kihallható az „amatőr” szólama, mert távolmaradnának a „professzionális” filozófiától: a filozófia egyiküknek sem szakma, hanem élethivatás. Néhány alapkérdésre már-már naiv lelkesedéssel csodálkoznak rá, mert „mélyen és személyesen érinti őket.”  Tavaly az Analecta Husserlianaban Oktar Sibel Camus és Wittgenstein halálról szóló felfogását vetette össze,  Pär Segerdahl pedig Wittgenstein portréját egyenesen a Közöny (1942) Meursault-ja mellé illeszti,  de más szempontból, mint ahogy én vizsgálom most a regény néhány vonását Wittgenstein Tractatusának fényében, illetőleg a Tractatus bizonyos gondolatait szeretném a Közöny segítségével gyújtópontba állítani.  A filozófia és irodalom bonyolult kapcsolatáról itt nem lesz szó,  holott nagy hagyománya van Camus regényeit is „filozófiaként” olvasni; erre, úgy tűnik, maga a szerző hatalmaz fel. A Jegyzetfüzetek egyik sokszor idézett bekezdésében olvassuk: „Az emberek csak képekben [image] tudnak gondolkodni. Ha filozófus akarsz lenni, írj regényeket”.  Ezzel szemben – azt hiszem – senkinek sem jutna eszébe a Tractatust regényként olvasni, s talán még felületes ismerői is egyetértenek, hogy a valaha írt különös művek egyik legkülönösebbike. Ez a különcség, kívülállás közvetlenül fakad abból az álláspontból, amelyből a mű írodott, mert a nézőpont szerves alkotóeleme a filozófiai „üzenetnek”. Mondhatnám: a tartalom sikere a világ jelenségeihez fűződő viszonyulás, magatartás megértésének sikerén áll vagy bukik. Amikor Wittgenstein a Tractatus utolsó bekezdéseiben ezt a nézőpontot közvetlen témává teszi, rögtön megkérdőjelezi a feltételeket, amelyeknek teljesülése esetén a mű megérthető; az olvasó bizalmát rendíti meg, hogy eddig értette, miről van szó a Tractatus oldalain. „Az én kijelentéseim – írja Wittgenstein – azáltal nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy értelmetlenek, ha már – fellépvén rájuk – túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot” (6.54). A Tractatus megértése épp azt jelenti, hogy rádöbbenünk – legalábbis egy bizonyos, metaforikus (képzeletbeli, de valós) ponton (a „létra tetején”) állva –, hogy nem értjük. Megértjük, egy lehetetlen nézőpontból („létra-fokról”) íródott, mert azt akarja kimondani, amit maga a szöveg (mint saját farkába harapó kígyó) ítél olyannak, amiről „nem lehet beszélni”. És „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (Tractatus, 7).

 

Ehhez a paradoxonhoz szeretnék közelebb jutni Camus segítségével, miközben a Közöny talányaira a Tractatusból remélek megvilágítást. A regény számtalan elemzője közül olyanokkal értek egyet, mint Avi Sagi, aki megállapítja, hogy „[a Közöny] bizonyos fokig saját magát tagadó mű”,  Robert C. Solomon pedig ezt írja: „Meursault [...] lehetetlen figura, mert egyszerre a transzcendens elbeszélő, aki reflektál az eseményekre és a történések egyszerű, öntudatlan elszenvedője” saját, egyes szám első személyben előadott történetében.  Valóban: már a regény első bekezdései elbizonytalanítják az olvasót, Meursault édesanyja (a „Maman”) pontosan mikor halt meg, és mi az egymást követő események szigorú időrendje. Ezt Camus többek között – a fordításban szükségszerűen elvesző, s akkor a francia prózában még nem szokványos, az élőbeszédhez köthető – passé composé igeidejének használatával éri el. A passé composé-val ugyanis – mint ezt John Fletcher kimutatja – a „régmúlt” történéseit éppúgy elmesélhetjük, ahogy ez az igeidő a „nemrég (épp az előbb)” megtörtént események elbeszélésére is használható.  A passé composé is azt a kérdést veti fel, Meursault mikor és hogyan „hozta létre”, amit nekünk egyes szám első személyben elmond, és ehhez képest mi mikor történt.  Fletcher arról igyekszik meggyőzni, hogy Meursault „vallomása” „azokon a napokon fogalmazódott meg [...], amikor visszautasították a kegyelmi kérvényét”,  vagyis amikor Meursault a kivégzésére vár. Camus szövegében azonban nyoma sincs olyan „prózai” vagy „realisztikus” mozzanatoknak, hogy Meursault, mondjuk, tintát, tollat és papirost kért volna a börtönőröktől, hogy írhasson. Inkább úgy tűnik, mindez csupán őbenne „magában” fogalmazódik meg, de ha kivégezték, a szöveg hogyan maradhatott fenn? Camus itt inkább a „kivégzési levelek” („gallows letters”) benyomását keltő elbeszélő hagyományt követi, amelynek legnagyobb mestere Edgar Allan Poe (pl. Az áruló szív, A perverzió démona, A fekete macska). Itt a narrátor mintha akasztása előtt vallomást tenne, de a szövegben számos jel mutatja: lehet, valójában az elítélt halála „után” vagyunk, tehát az elbeszélő hang egy képtelen, lehetetlen helyről, „elbeszélő pozícióból” származik.

 

Ez a sajátosság az elbeszélés lehetőségeihez tesz kérdőjeleket. Nem arról van szó, annyira szokatlan vagy „csodálatos” dolgok történtek, hogy az elbeszélő „nem talál rájuk szavakat”. Éppen ellenkezőleg, a Közöny tele van a leghétköznapibb mozzanatokkal: Meursault dolgozik, eszik, sétál, beszélget, cigarettázik, szeretkezik, alszik; moziba vagy fürödni megy. Az egyetlen komoly esemény, fordulat, „az arab” meggyilkolása, megdöbbentő, de a gyilkosság, a halál sem „rendkívüli elem”; az ezt követő tárgyalás és a cellában eltöltött idő sem mond ellent a hétköznapok szokott logikájának, ezért az elbeszélés itt is szokványos mederben folyik. Inkább az elbeszélő helyzete különös („idegen”): hogyan lehet egyszerre az elbeszéltek „fölött” és az elbeszéltekben lenni; „belülről” hogyan lehetséges „áttekinteni”, ami történik; egyáltalán: hogyan lehet értelmes mondatokat mondani ebből a pozícióból, és ha a mondatok jelentenek valamit, mire vonatkoznak?

 

A kérdések megválaszolásához el kell fogadnunk, hogy az ábrázolás Camus és Wittgenstein által rögzített nézőpontja a „képzelet segítségével előállított elbeszélés”, a „fikció” mibenlétének újragondolására késztet. A Közöny lapjain a „fikció” nem abban a hagyományos értelemben az, hogy olyan „kitalált” eseményekről hallanánk, amelyek – ha összehasonlítjuk ezeket a hétköznapok világának cselekvéseivel és történéseivel – „hihetőek”, bár a valóságban soha sem estek meg. Így ad számot a fikcióról például Arisztotelész a Poétikában, a költői műben olvasottakat a lehetőségek és valószínűségek olyan skálájához mérve, amelyet a mindennapok és a történelem eseményeinek, „cselekményeinek” tapasztalata révén alakítunk ki.  Ezen a skálán a Közöny, a maga hétköznapi cselekményelemeivel a „realista” vagy akár „naturalista” regény műfajába kerülne. De az elbeszélő távolról sem megszokott, valójában azonosíthatatlan, megragadhatatlan, lehetetlen elhelyezkedése mély feszültségbe kerül az elbeszélt események hétköznapiságával és egyszerűségével. E feszültség miatt a regény – ha mindenáron be akarjuk valahová sorolni – inkább „anti-naturalista” vagy „szürrealista”, ahol a „fikció” az elbeszélő hang lehetetlen pozíciójából fakad. Itt a szavak a beszéd egyfajta különös feltételrendszere szerint „lehetetlen” perspektívából érnek el hozzánk. A feltételrendszer számbavétele a lehetetlenség elfogadása: mintegy „keresztül kell látnunk” annak a nézőpontnak a képtelenségén, amelyből a nyelv érkezik. Ezúttal tehát úgy kell a fikció terébe lépnünk, hogy rádöbbenünk: itt épp a lehetetlenség, az értelmetlenség ellenére és ellenében kell beszélni, és értelmet tulajdonítani annak, ami a regény lapjain megjelenik. (Voltaképp annak a belátásáról van szó, hogy már azelőtt elveszettük a játszmát, mielőtt elkezdődött volna.) Eli Friedlander a Tractatus-szal kapcsolatban ezt pontosan érzékeli: „Logikai értelemben a Tractatus nem létezik. [...] Épp ezért kellett a Tractatust megírni: nem a gondolat birodalmában létezik, hanem irodalmi, fiktív léte, valósága van”.  A Közönyre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a regény éppen az elbeszélő logikai, narratológiai szempontból lehetetlenné vált pozíciója miatt válik „fiktív valósággá”. Ha a fikció immár nem az események valószerűségének egyik lehetséges minősítése, hanem a narrátor helyzetét jellemzi, az elbeszélésre azért van szükség, hogy az elbeszélő személyiségével kerüljünk tisztába; nem az eseményeket kell megérteni (azok egyszerűek), hanem azt a nézőpontot, látószöget, amiből a beszéd, a nyelv – az elbeszélés – ered.

 

Ehhez olyan nyelvi megnyilvánulást – tulajdonképpen modorosságot – szeretnék felidézni, amit Meursault Masson beszédében vesz észre; Masson annak az óceán-parti nyaralónak a tulajdonosa, ahol Meursault és barátnője, Marie vendégeskedik a végzetes vasárnapon, amikor Meursault lelövi „az arabot”. Masson – mondja Meursault – „kissé lustán beszélt, és észrevettem, hogy bármiről szól, minden mondatához hozzáfűzi, hogy ’többet mondok’, még akkor is, hogyha ezzel semmit nem változtat az értelmén. Marie-ról például azt mondta: ’– Remek lány, többet mondok, elragadó’” (183).  Úgy tűnik, a Tractatus metafizikája éppúgy, mint a Közönyé az ilyenfajta, a tényeket megjelenítő mondatokhoz fűzhető „kiegészítéseket”, „hozzátoldásokat” nem engedi meg; mindkét mű azt kérdezi, mi a tétje és mi az ára, ha túllépünk a tények határain, ha „többet mondunk”. Masson vonatkozásában a túllépés ára, hogy legjobb esetben tautologikus ismétléseket hozunk létre: kétszer mondjuk ugyanazt.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 6   »   Mondhatunk-e többet? – Camus és Wittgenstein
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911