Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2007 / 12   //    «    26    » 
Handi Péter
Átellenből
jegyzet 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


(Madarak) Ember és madár együttélése vajon melyikük szelídségének eredménye? Ezen tűnődöm aszfaltkoptatás közben a melbourne-i utcán, és nézem, ahogy a lábak erdejében szemezgetnek a galambok - az emberi veszélynek fittyet hányva billegnek-téblábolnak, tollászkodnak. Mintha az egész város Noé gigászi kőbárkája volna, s a madarak emberközelsége éppen az ő túlélésüket biztosítaná. Mint Délre származott városi európai, aki a madarak elhessentéséhez szokott, némi ámulattal szemlélem az ausztrálok flegmatikus barátságát az urbánus szárnyasokkal. Vagy inkább közönyét? A gombamódra szaporodó utcai vendéglőteraszok asztalain társvendégek a galambok, odaszállnak a tányér mellé, belecsípnek a szalvétára tett kenyérhéjba. Az igazi vendégek közben önfeledten társalognak, mobiltelefonoznak, tudomást sem vesznek a társul szegődött állatokról.

    Ismét a kérdés: ki a szelíd ilyenkor - a madár vagy az ember? Azaz: ki volt szelíd legelőször? Persze, kellett bizonyos kölcsönösség a városlakó eredendő ingerének zabolázására, hogy utána ne rúgjon a berepülőnek, hogy el ne hessentse a bosszantó szárnyasokat. Tolerancia talán? A befogadásra épült társadalom reflexe, legyen az érkező akár állat, akár ember? Szó sincs madáretetésről, a szándékosan úttestre szórt morzsák alamizsnájáról. Inkább együttélés ez, a mindenkinek jutó morzsa felcsippentésének lehetősége. Madárközelben lenni - úgy tűnik, errefelé ez ösztönös követelmény. Nemrégiben elsőoldalas hír volt, hogy egy hegyi (kőszáli?) saspár szállt az egyik felhőkarcoló kőburkolatú tetejére, s nagy igyekezettel fészket próbáltak tákolni. A sasok kiveszőfélben lévő madarak, mindenfelé a világon, városba igazán nem merészkednek, a jelenség jobbára érthetetlen volt, miért éppen ide fészkelnének. De ha már itt vannak, a közigazgatás nem lehet tétlen: hatalmas daruval, deszkából összeeszkábált, "előregyártott" sasfészket helyeztek el a felhőkarcoló tetején, órákra leállítva a city egy részének forgalmát. A madár - vagy ember? - védelme aztán a parkokban szapora szarkákra is átterjed. Ezek a fekete-fehér tollú, hegyes csőrű madarak egyébként olyan népszerűek, hogy futballcsapatot neveztek el róluk ("Magpies"), és köztudomású, hogy a tavaszi tojáskeltetés idején a hímek annyira érzékenyek fiókáik biztonságára, hogy zuhanórepüléssel támadják az arra járókat. Agresszivitásuk számtalan kocogó fejsérülését okozza. Ezért a közigazgatás figyelmeztető táblákat helyezett némely facsoport alá, kérve a sétálókat, hogy kerüljék el a területet... A madár- és embervédelem ezen a ponton támadhatatlanul találkozott.

 

(Építészet) Tagadhatatlan, hogy az emberi életmód változásainak jellemző tükre az építészet. Az életstílust kiszolgáló elemek egy lakóhely megtervezésekor nagyrészt a divatot veszik figyelembe, néha a józan ész, a praktikum rovására. Néha pedig erőltetik, valamilyen rosszul értelmezett edukációs indíttatásból, hogy "így kell élnetek e falak között".

    A városokba tömörült ausztráliai lakosság a hatvanas évekbeli lakásépítési dömping során értesült arról, hogy a generációk közötti természetes különbség a lakástervezésben is kifejezhető, mi több: egyenesen kívánatos. Az új lakások nappali szobája mellé az építészterveken feltűnt az ún. "parents retreat", azaz egy alkóvszerű, tágabb, szeparálható mélyedés, ahová épp csak befért egy keskeny heverő, kis asztalka a törpe televízióval és a falba épített bárszekrénnyel. Ez a megoldás arra hivatott, hogy családon belül az öregek (szülők, nagyszülők) ide menekülhessenek a partizó fiataloktól, hogy "visszavonulhassanak", amennyiben még nem szándékoznak hálószobáikba vonulni, vagy eltűnni a lakásukból. A korszellem beszólt a londoni Sohóból, a hippi társadalom drogok által táplált anarchiájából, a nemiség forradalma, Carnaby treet és az ezt megtámogató ideológia (Germaine Greer) belopta magát a belsőépítészek gondolkodásába is. A fiatalság mintegy felszabadult a szülők "uralma" alól, a két generáció elidegenedése tényként regisztrálódott.

    A "parents retreat" a szülők generációjának magánéletét volt hivatva védeni, az elidegenedés korjelensége téglával és malterrel fejeződött ki. Nem sokáig.

    Következtek a nyolcvanas évek, amikor a hippi korszak nagyjából elvirágzott, de megmaradt az elidegenedés. Társadalomtudósok, pszichológusok, szociológusok figyelmeztettek a család széttördelésének veszélyeire. A belsőépítészek is hallották a kor szavát: akkor a tervekből eltűnt a "parents retreat", és felvázolódott a "conversation pit", azaz a tűzhely köré süllyesztett köralakú ülőke-sor, ahol a család "összejöhet", és megbeszélhetik problémáikat. Noha erre a funkcióra az egyszerű konyhaasztal is alkalmas volt, a korszellem újbóli sugallata, az együttlét és az összetartozás kívánatossága így szublimálódott építészeti szinten. Kimúlását részben az okozta, hogy az ülőke-szintre lépcsőn kellett lelépni a tűzhely mellé, s ez számtalan lábtörést, zúzódást, kisebb-nagyobb agysérülést okozott, másrészt a felnövő generáció jelentős része magas fizetésű technokrata osztállyá vált, és kiköltözött a szülői házból, önálló lakásokba.

    A találékony építészeket azonban nem kell félteni. A legújabb, szupermodern lakásokból hiányzik a - konyha. Ahogyan az ismeretes. Helyette apró főzőfülke tapad egy előszobafalhoz, amelyben hűtőszekrényke és mikrohullámú sütő található. Nemrég egy lakásszemlém alkalmával érdeklődtem az új jelenség okáról. A lakást bemutató ügynökség alkalmazottja legyintett: "Uram, ki vezet ma háztartást?! Ki főzőcskézik? A lakó kilép délután ötkor a munkahelyről, felkap két adag készételt a szupermarketben, hazamegy, bedobja a mikrosütőbe, és két perc múlva a tévé előtt falatozik. Nincs pancs, mosogatás. És több helye van a lakásban. Hétvégeken pedig senki nem eszik otthon... Láthatja: tele vannak a bisztrók és vendéglők.

 

("9˘5") Az ausztrál impresszionista festészet eddigi legteljesebb kiállítása a victoriai Nemzeti Galériában. Közel háromszáz kép, nemcsak múzeumok, képtárak, intézmények gyűjteményéből, de magánnyűjtőktől és egyes megöröklött képek tulajdonosaitól kölcsönözve. Szerepel olyan munka is, amely még sohasem függött falon, a festőtől egyenesen a vevő ágya alá vagy padlására került, s csak most látta meg a napvilágot. Lenyűgöző tárlat.

    A képek nagy része jól ismert. Egyes darabok ausztrál nemzeti ikonok, a fiatal kontinens "lábraállásának" művészi dokumentumai, a civilizációtól érintetlen tájak, a korai telepesek, a birkanyírás aktusa, az iparosodás kezdetei. Az ausztrál festészet lényegében az impresszionizmussal indult a 19. század végén, amikor egy laza baráti körből álló fiatal festőcsoport tagjai a párizsi Salonnal lándzsát törő francia impresszionisták hatására színfoltokból alkották képeiket, emígy hadat üzenve az akadémikus festészetnek. A csoport tagjai - Arthur Streeton, Tom Roberts, Charles Conder, Frederick McCubbin - 1889 augusztusában kiállítást rendeztek egy festékszereket áruló kereskedés emeleti galériájában, főleg azért, hogy megismertessék a közönséggel az impresszionista festői módszert, s hogy provokálják - és reagálásra késztessék - a műkritikát. Mindkettő sikerrel járt: a tárlat képeit két héten belül eladták, és a kritikusok a párizsiakhoz hasonlóan jelentéktelen amatörizmusnak bélyegezték a munkákat.

    Ideje felfedni a "9˘5" cím hátterét. A festők nagy vásznak helyett kis, téglalap alakú dobozfedelekre festették képeiket, és a képek méretéről nevezték el a kiállítást. (Az angol eredetű hüvelyk-mérték, az inch, ebben az esetben megfelel kb 23˘13 cm-nek) A kis táblák közönséges cédrusfa szivardoboz-fedelek voltak, amelyeket egy ugyancsak festőbarát, bizonyos Louis Abraham szolgáltatott (csent?) szivarkereskedő apja raktárából. A csoport más festőket is meghívott szerepelni a tárlaton, de azok nem küldtek munkákat, és így a megnyitás előtti napokban arra döbbentek a csoport tagjai: nem lesz elég kép a rendelkezésre álló falrészeken. A négy festő szivardobozokkal, ecsetekkel és palettával felszerelve elindult a melbourne-i utcákon és - lázasan festeni kezdett. Az utca életét, épületeket, napkeltét és napnyugtát, esőt, ködöt, fényeket, mozgó alakokat. Ami "jött". A festett szivarfedelek egy része még nedves volt, amikor falra került.

    Az eredeti "9˘5" kiállításból most 65 kép szerepel a tárlaton. Látszólag sebtében mázolt színek, amelyek mégis izgatóan vibrálnak, s foltjaikkal megidézik a fénybe vagy homályba tűnő város alakzatait. Az impressziókat.

 

(Lábjegyzet) de inkább félszeg utóirat az előbbiekhez: pár száz méterre a Nemzeti Galériától látható egy másik tárlat: a New York-i Guggenheim múzeum modernjei. Rövid séta a szivardoboz-fedelektől az óriásvásznakig. A nyakizom erőpróbája, de némi szimbolika is belemagyarázható a megtett útba; a Melbourne-t kettészelő Yarra folyó feletti híd, amely öt perc alatt az impresszionizmus születésétől a posztmodernig vezeti az ember lépteit. Rothko, Kooning, Pollock, Warhol. Látható, hogy a második világháború után már nincsenek felfogható impressziók. Birkózás az Érthetetlennel, a figuratív ábrázolás részleges feladása, a festék önmeghatározó útja a monstre-vásznon, talán kiad valamit...

 

(Kiadók, fizessetek!) Az ausztráliai könyvkiadók először azt hitték, tréfa, ugratás: postán kaptak értesítést az "Angus and Robertson" könyvüzlet-lánc vezetőségétől, hogy amennyiben továbbra is polcaikon kívánják tartatni kiadványaikat, fizessenek 46 ezer dollárt a könyvek "tartásáért". 47 könyvkiadó - az üzletlánc ellátói! - kapott egyértelmű felszólítást azzal az ajánlattal megfejelve, hogy A&R hajlandó 30 perc időtartamáig terjedő megbeszélést biztosítani előzetes kérelem esetén minden egyes kiadónak. Éppen ez a gyerekes javaslat tette gyanakvóvá a kiadókat: az egész amolyan április elsejei tréfa. Hamarosan kiderült azonban, hogy halálosan komoly lépésről van szó. A felháborodás hullámai elöntötték a könyvvilágot.

    Az Angus and Robertson régi cég, nagyhírű könyvesek, 183 könyvesboltjuk az ausztráliai könyvforgalom 20 százalékát bonyolítja. Magyarázatuk szerint azért kényszerültek erre a lépésre, mert a kiadók kevésbé ismert és új szerzőinek könyvei jóval lassabban fogynak, mint az ismert íróké és aránytalanul több időt és helyet foglalnak el a polcokon, mint az kifizetődő volna. Az üzletlánc hasznát csökkentik a lassan fogyó könyvek, míg a kiadások egyre emelkednek. A&R ezért "racionalizálni" szándékozik ellátóinak számát, kiszűrni a kisebb kiadókat - ezzel nyilvánvalóan gáncsolva pályakezdő íróikat. A cég szóvivője - a rosszarcú kapitalizmus szellemében és modorában - még azt is hozzátette, hogy a könyvkiadók, akik nem hajlandók kiegyenlíteni a küldött számlát, a polcokon lévő kiadványaik eltávolítására számíthatnak, továbbá a jövőben mindenfajta üzleti tranzakciót megszüntetnek velük.

    Az Ausztrál Írószövetség felháborodottan tiltakozott a lépés ellen. Az ügyvezető igazgató, Jeremy Fisher felszólította a közönséget, hogy bojkottálják az A&R boltokat, és vásároljanak könyveket másutt. Az Ausztrál Könyvkiadók Szövetsége is csatlakozott a felháborodáshoz, minthogy a Szövetség 150 tagjának 70 százaléka kapott felszólítást a fizetésre.

    Szó se róla: a könyveladásra szakosított üzletláncoknak jelentős konkurrenciával kell számolniuk a piacon. Egyre több szupermarket dob piacra könyvet leszállított áron, s az internetes könyvvásárlás is érzékenyen érinti a szakmát. Ugyanakkor a kisebb, független könyvesboltok virágzó forgalmat bonyolítanak. Mi lehet a titok? Lehet, hogy az áru szeretete? Hogy a vásárlónak nem kell kosarat akasztani a karjára és tanácstalanul ácsorogni a könyvhalmok között, miközben az eladók szenvtelenül nézik a számítógép képernyőjét? Az igazi könyves érdekelt az üzletkötésben, barátságos és segítőkész, tud írókról és témákról, ajánl - jóformán a vásárló barátjául szegődik. Érti a szakmát. Meglehet, a "régi" kereskedelem értékeit skandálom, a kapitalizmus barátságos arculatát idézgetem. A nagyhírű Angus and Robertson is így kezdte valaha. Polcait előzékenyen bocsátotta írók, kiadók, vásárlók rendelkezésére. Talán a könyveladók szakmaszeretete, a megfelelő személyzet alkalmazása jobban menthetné a mai üzletlánc hajóját, mint a zsarolás?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2007 / 12   »   Átellenből
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911