Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 12   //    «    12    » 
Kovács Gábor
Világ vadjai, egyesüljetek, avagy a Gutenberg-galaxison innen és túl
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Föl, föl, ti állatai a földnek, föl, föl, te éhes négylábú, ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát, és állatközivé lesz holnapra a világ!” Szinte magától szalad ki ez a pikírt kezdőmondat a billentyűm alól – lám, magam is reménytelenül bele vagyok gabalyodva a technológia hálójába, de hát a toll nem volna igaz! –, azon töprengve, hol is kezdjem Békés Márton: Az utolsó felkelés (Századvég, 2014) című könyvét letéve. Radikális technológiakritika. Okos és provokatív – egyetértek szinte minden sorával, miközben kinyílik tőle a bicska a zsebemben! –, helyénvaló tehát provokatívan írni róla. Hogy aztán okosan tudok-e, az majd elválik.

 

A nyitó vízió az állatok felkelése: a természet – jogait követelve – visszaüt: a londoni metrót rókák özönlik el, terrorizálva az utasokat, a külvárosi kukákban medvék turkálnak élelem után kutatva, a repülőtéren madarak seregeinek összehangolt támadása akadályozza meg a teret és időt legyőzni akaró hipermodern technikai csúcscivilizáció szimbólumai, a sugárhajtású gépek felszállását. A föld dübörög a közelgő állatfelszabadítási hadsereg négylábú katonáinak patái alatt, a Hollywood határát jelző táblánál hegyi oroszlán pózol.  A zárókép – mintegy ellenpontozva a kezdet kiáltványformába öltöztetett mobilizáló aktivizmusát – a Fahrenheit 451 sötét világát idézi meg: a kultúra utolsó, a tűzőrség lángszóróival célba vett bástyája, a nyomtatott könyv, a kézbe vehető hús-vér valóság, melynek teste s lelke, valamint – akárcsak a nőnek – illata van, vesztésre áll riválisával, a virtuális időben és térben lakozó, lelketlen e-bookkal szemben.

 

Nem könnyű dolog ez. Mikor volt a bűnbeesés, mikor adta el az ember az elsőszülöttségi jogát egy tál digitális lencséért a Mechanikus Kísértőnek? Némelyek szerint Francis Bacont és az embert világával szembeállító, uralmi igényeket deklaráló karteziánus világképet kell a vádlottak padjára ültetni. Mások – például az ökofeministák – nem elégednek meg ennyivel, azt mondják, a főbűnös a modern civilizáció archaikus előidőkben gyökeredző patriarchális attitűdje, mely nemcsak a nőkön, hanem magán a Nőn, vagyis az anyatermészeten követ el folytatólagos erőszakot. Napjaink technocivilizációja ennek a förtelmes abúzusnak fattyú ivadéka, afféle torz és lelketlen Caliban, aki fölött az őt irányítani akaró technikus-mágusnak már régen nincsen hatalma.

 

Szóval, mikor is kezdődött? Főképpen pedig: mi is kezdődött el akkor?  A természet–technológia oppozíció, jóllehet csábító, meglehetősen problematikus. Nem úgy van az – sajnos –, hogy jól elkülöníthetően létezik egy bennünket körülvevő, a külső természettel egylényegű emberi természet, amelyet a digitális kolonizáció maga alá akar gyűrni. Az igazán nehezen megkerülhető dilemmák abból fakadnak, hogy mi magunk is, kezdettől fogva, ennek a technoszférának vagyunk a részei. Nem kívül van, hanem bennünk. Művi és természetes elválaszthatatlan módon fonódik össze, mióta egyáltalán emberi történelemről beszélhetünk: a hipotetikus origó ennek az összefonódásnak a pillanata. Stanley Kubrick klasszikus sci-fi filmjének, az Űrodüsszeia 2001-nek kezdő képsorai igen érzékletesen ábrázolják, miről is van szó, amikor eszköz és ember elválaszthatatlanságáról beszélünk. Amikor a majomember-horda egyik tagja az előtte heverő állati csontok egyikét marokra kapva ráüt a többire, aztán még egyszer ráüt, majd elkezdi vele csépelni a többit, aztán a csontot – a most születő első szerszámot – feldobja a levegőbe. Ez a kezdet! A kamera ráközelít a felfelé szálló pörgő csontdarabra: egy vágás, és máris űrhajó lebeg a csillagközi térben. Bizony: az út kezdetén már ott volt a vége! A szerszám attól szerszám, hogy az emberé, míg az ember attól ember, hogy szerszáma van. Az első megszületése után már nemigen beszélhetünk eredeti, romlatlan emberi természetről, amely valamilyen módon elválasztható lenne a szerszámok világától – s itt nemcsak fizikai, hanem szellemi szerszámokról is szó van. Kedvenc szerzőim egyike – az ökológiai fogantatású technológiakritika egyik leginvenciózusabb gondolkodója –, Hajnal István a maga nagyon sajátos, konzervatív antropológiájában abból indul ki, hogy az ember emberré nem intellektusa révén lesz: meghökkentő tézise szerint a racionalitás voltaképpen az önfenntartási ösztön sajátos változata. A megkülönböztető jegy nem a racionalitás, hanem a képesség, amelynek révén az ember a tovasuhanó életet, a múlékony és nyers vitalitást szellemi és anyagi formákban tárgyiasítja. Az emberi lények mindig az általuk teremtett formákhoz viszonyulva jelennek meg a történelemben. Amikor Hajnal ironikusan magunk teremtette vasketrecről beszél – a kifejezés rímel annak a Max Webernek a modernitás acélketrecéről szóló hasonlatára, akinek nézeteivel egyébként erősen polemizál –, nem gondolja, hogy ezt le lehetne, vagy le kellene rombolni. Mert hiszen ki szabadulna ki akkor? A majom, nem az ember. Ez Hajnal szerint nem lehetséges, és nem is kívánatos.

 

Martin Heidegger a technika problémájáról gondolkodva alapvetőnek azt tartja, hogy lényege a legkevésbé sem technikai jellegű. Más nyelvekre – a legtöbb heideggeri terminushoz hasonlóan – alig-alig fordítható kifejezése, a Gestell (magyarra állványként, állványzatként vagy keretként szokták átültetni) arra az ontológiai szituációra utal, amelyben a gépek megjelennek, s amely úgyszólván bekeretezi, fenntartja ezt a világot. Ez nem funkcionális-tárgyi módon létezik, ezért a technofóbia és a technofilia is inadekvát beállítódás vele szemben. Vagyis aligha lehetséges egy aktivista attitűd segítségével kilépni ebből a világállapotból.

 

Heidegger megoldása, a Gelassenheit mint ajánlott viszonyulás egyfajta ráhagyatkozás: lényege a modernitásra oly jellemző aktivizmus elutasítása. Teóriájában az ember világteremtő lény – az teszi emberré, hogy saját világában lakozik –, ám a modern technológia univerzuma – ami tulajdonképpen pszeudo-világ – a kiteljesedett Gestell korszakában alapvetően különbözik attól, amelyben az ember még otthonra lelt. A technológiai világ ugyanis másként épül össze a természettel, mint a kézműipari korszaké. Heidegger sokat emlegetett – Békés Márton által is idézett – példájában a középkori hidacska vagy a vízimalom nyilvánvalóan más viszonyban van a tájjal, mint a modern vízerőmű. Ez azonban nem változtat a dilemmán, hogy aligha lehetséges a modern technológiát az emberhez képest külsődleges létezőnek tekinteni.

 

„Ember és gép szimbiózisa, belső összetartozása a kései modernitásban, a 21. század első évtizedeiben, a spektákulum és a szimulákrum – Guy Debord és Jean Baudrillard által oly szuggesztíven megénekelt – totális uralmának idején válik nyilvánvalóvá.” Jól látja ezt Ernst Jünger – Békés Márton egyik kedvenc hőse –, aki a húszas években, a világtörténelem első totális technológiai háborújának tapasztalataival a háta mögött Der Arbeiter című monumentális esszéjében a világot a planetáris technológia hálójával átszövő globalizáció világának hamarosan bekövetkező eljövetelét jósolja. Ezt mások is megteszik akkoriban: az amerikanizálódás első hullámára kivált a német értelmiség figyel fel. Jünger azonban jól látja, hogy ez csupán egyik aspektusa a folyamatnak, amelytől elválaszthatatlan a másik, ember és gép fúziója, a kiborg születése.

 

A modern technológia térnyerésének sokféle olvasata lehetséges. A Heideggertől inspirált és őt továbbgondoló Hannah Arendt teóriája bizonyára a legeredetibbek közé tartozik. Nagyon sajátos perspektívából veszi szemügyre természet és kultúra, természeti és mesterséges szféra viszonyát. Az újkor első fázisa, a korai modernitás az ő olvasatában a homo faber, az emberi világ materiális infrastruktúráját létrehozó mesterember korszaka. Tevékenységét az eszköz-cél reláció instrumentális racionalitásának logikája, s az ebből kinövő utilitarista motiváció irányítja. Munkálkodásának eredménye ambivalens: egyfelől az általa teremtett tárgyi szféra nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember a természet anyagának felhasználásával olyan világot teremtsen magának, amelyben otthonra lel, másfelől ez óhatatlanul erőszakosan történik: a homo faber úgyszólván kitépi a szükséges anyagot a természeti világ testéből. Még nagyobb baj, hogy az újkor olyan korszakos találmányai, mint a mikroszkóp vagy a távcső – a kopernikuszi világképpel karöltve – az embert paradox módon éppen az általa teremtett világtól idegenítik el: egész egyszerűen megrendítik saját érzékszerveinek megbízhatóságába vetett hitét. Többé már nem lehet biztos abban, hogy a világ olyan, amilyennek látja. Ez magyarázza Descartes törekvését, hogy a megbízható ismeretet ne a könnyen rászedhető testi érzékletekben, hanem a tiszta racionalitással elérhető, logikailag konzisztens és matematikai formába önthető állításokban keresse.

 

Arendt koncepciója azzal válik igazán érdekessé, ahogy a kiteljesedett technológiai modernitás világát értelmezi. Valójában nagyon felszínes csak a mesterségesség, a műviség győzelmét látni mindabban, ami történt. Mert éppen az ellenkezője következik be. A modern fogyasztói társadalom születése a tartós tárgyi világ végét jelenti. Az emberi történelem olyan folyamattá válik, amelyben nincs helye az egyéni cselekvésnek; az emberi faj renaturalizálódik, az állati fajok egyikeként éli a történelmi időből kizuhant életét. A technológia gépezete által előállított dolgok ugyanis éppen dologiságukat, tárgyi mivoltukat veszítik el, a soha véget nem érő fogyasztás önmagát folyamatosan bővítő ciklusának nyersanyagaivá lesznek, ahogyan a mező füvei az azokat elfogyasztó állati organizmus számára tápanyagot jelentenek.

 

Szinte vég nélkül sorolhatók a kultúrkritikai koncepciók, amelyek sötétebbnél sötétebb színekkel festik a patologikus kortárs modernitás rút ábrázatát. Egy idő után ez jottányival sem visz bennünket tovább, nem tudjuk, mindebből miféle gyakorlati következtetések vonhatók le. Ott ül a posztmodern Hamlet a virtuális Helsingőr digitális várának lépcsőjén és rezignált kétségbeeséssel vallatja a Facebookot: mikor nemesb a lélek? A legkézenfekvőbbnek a totális elutasítás látszik. Csak hát muszáj feltenni a kérdést: ha a modernitást in toto kihajítjuk az ajtón – nem mintha ez lehetséges volna –, vajon mi fog bejönni az ablakon? Edmund Burke, a maga brit – a dogmatikus-reakciós kontinentális variánstól nem kevés dologban különböző – pragmatikus konzervativizmusában pontosan fogalmazott, hogy nincs mit tenni, a baj – mármint a modernitásba szépen induló entrée-t a jakobinus diktatúrával véres karneválba fullasztó francia forradalom – már megesett. De nemcsak erről van szó. Vajon igazán jó volna, ha a posztmodern kondíció totális-digitális spektákulumából vissza lehetne térni a vérpad premodern spektákulumának világába? Aki szeret eljátszani ilyesféle gondolatokkal, olvassa el Darvasi László remekművét, A könnymutatványosok legendáját – az elején a szerző igen aprólékosan ábrázol egy prágai kivégzést, valamikor a harmincéves háború idején. Jobban megértjük, mire gondolhatott Huizinga, amikor azt írta: a középkori ember egyszerre szívta be a rózsák illatát és a vérpad szagát. Nem kétséges, akkor még kaland volt az élet, s nem rágta az unalom férge a civilizáció lelkét. De vajon célba vennénk-e képzeletbeli időgépünkkel azt a világot?

 

A vadonba vonulás – à la Thoreau – szükségképpen csak egyéni lehet; az egyén számára opcióként valóban elképzelhető, de a civilizációs zsákutcára adott megoldásként szükségképpen illúzió kell maradjon. A megvetett és gyűlölt civilizáció ugyanis mindig ott marad valahol a hátam mögött; a visszatérés potenciális lehetőségéről nem kell lemondanom, még akkor sem, ha sohasem élek vele. Bármekkora legyen csömöre a kései modernitás nagyvárosi hangyabolyának digitális protézisekkel enyhített magányától, a posztmodern önkéntes Robinson, ha másként nem is, gyűlölete révén eltéphetetlen szálakkal kötődik gyűlölete tárgyához. A vadonba kivonuló lázadó paradox módon annak a modernitásnak egyik legsajátabb teremtménye, amelyet szélsőséges esetben legszívesebben – lásd Unabomber – akár bombával is hajlandó atomjaira robbantani. Ez a modernitás individuumának indulata, azé a lényé, aki – a premodern társadalom közösségi kapcsolataiban élő egyedével szemben – nem képes feladni individuális autonómiáját. A kivonulás annak az egyénnek a lázadása, aki aligha mondana le arról – lásd Immanuel Kant –, hogy önmaga törvényhozója legyen: a lázadásban éppenséggel törvényhozói mivoltát, individuális szuverenitását érvényesíti. Itt állok, és nem tehetek másként: identitásom konstitúciója – tetszik, nem tetszik – szükségképpen magán viseli a modernitás – lett légyen az patologikus vagy kifáradt – öntőformájának alakját. Mennyire más ez, mint a premodernitás remetéjének esete. Utóbbit az istenszolgálat, s nem az egyéni én kiteljesítésének vágya űzi a vadonba. Feladni, nem pedig megtalálni akarja önmagát! Számunkra az előbbi már aligha valós lehetőség.

 

Nemigen vitatható persze Békés Márton megállapítása, hogy gépi, digitális civilizációnk egyik legnagyobb rákfenéje a tömegméretű unalom: hiányzik a kaland, a fantázia és a képzelet. Történelmileg kétségkívül új helyzettel van dolgunk. Régen észrevették már, hogy egy civilizációt két veszély fenyegeti: az éhség és az unalom.

 

A premodern civilizációk jól ismerték mindkettőt, csakhogy ezek társadalmi elosztása teljesen más volt, mint manapság. Az unalom korábban az elit kiváltságának számított: a társadalom többsége számára elérhetetlen luxus volt, az ő életüket az éhség réme tette kalandossá. Ezek ugyanis a szűkösség civilizációi voltak; az unalmat nagy tömegek számára elérhetővé – ez is része volt az egalitárius ethosszal párosuló demokratizálódási folyamatnak – az a modern civilizáció tette, amely éppen a gépi technológia segítségével tudott kilépni a szűkösség állapotából. Ez aligha tagadható, ahogyan az sem, hogy ára az unalom tömegessé válása, demokratizálódása volt. Történelmi értelemben tényleg nincsen ingyen ebéd. 1968 a jómóddal járó unalom, a fantáziátlan, kalandot nélkülöző élet elleni lázadás volt.

 

Az életmód forradalma a fogyasztói társadalom – Marcuse kifejezésével – technológiai és politikai értelemben egyaránt zárt univerzumát, az egydimenziós ember világát szerette volna szétrobbantani, valamiféle vérátömlesztéssel revitalizálva a kifáradónak tetsző modernitást. Az eredmény ismert: a piac logikája ellen lázadó életmód forradalmából a piacon vásárolható életstílusok világa kelt életre. Bill Gates és a Microsoft többek között ’68 szülötte, s az is, amit szimbolizálnak: az egyéni invenciót és fantáziát üzemanyagként hasznosító globális technokapitalizmus.

 

Hol van az archimedesi pont, amelyből a totális technológia uralta világ kifordítható sarkaiból? Van ilyen egyáltalán? Békés Márton fő kérdése ez. Belső vírus végez majd a saját steril tökéletessége és öncélú sebességhajszája miatt legyengült immunrendszerű technológiai Molochhal, amint azt a posztmodern Jean Baudrillard és Paul Virilio prófétálja? Netán belső telítődés, egyfajta szaturálódás következik be, s megundorodunk a technológiától, valahogy belefáradunk az egészbe, ahogyan Spengler jósolta? Esetleg a józan önmérséklet, a technológia okos használata a megoldás? Csakhogy nehéz megmondani, létezik-e még külső és belső valóságunknak olyan szelete, amely ne viselné magán a technológia lenyomatát, ne lenne befolyásolt általa. A néhai Mídász király átka manapság egy egész civilizációt sújt: kezdetben áldásnak tűnik, ha arannyá lesz, amihez érünk, vagyis a technológia érintése mindent technológiává változtat, s csak később és későn derül ki: amit áldásnak véltünk, átok inkább.

 

Stanislaw Lem A futurológiai kongresszus című írása a hatvanas-hetvenes évek fordulóján született. A filozofikus sci-fi története olyan világban játszódik, amelyben a kemikáliák totális uralma eltakarja a valóságot az emberek elől. Ha luxusautót akarsz, szippantasz egy fiolából, és átéled a száguldás élményét. Úgyszólván minden emberi igényt hallucinogén drogokkal elégítenek ki. Az így manipulált társadalom vezetőinek azonban mégiscsak tudniuk kell, miként állnak a dolgok valójában. Hogyan tudják ezt elérni? Nem, nem úgy, hogy ők nem használják az illúziókeltő anyagokat. Az igazlátáshoz szintén üvegcséből kell szippantani. De hamisítani kezdik a drogot, és végül senki sem lehet biztos benne, hogy amit lát, az a pőre valóság-e, s nem illúzió. Mintha hasonló helyzetben volnánk: mindenre technológiai megoldást keresünk.

 

Lehet, hogy tényleg csak az utolsó felkelésben, az állatok lázadásában reménykedhetünk? Az embernek óhatatlanul eszébe jut Orwell Állatfarmjának vége. Miután győz a disznók élcsapata által vezetett forradalom, s kiépül a „négy láb jobb, mint két láb” ideológiájára alapozódó új rend, a vezérkar főhadiszállásául szolgáló hajdani emberi ház ablakain bekukucskáló állatok megdöbbenve látják, hogy vezetőik külsőleg egyre inkább emberekre emlékeztetnek. Lehet, hogy egyszer a Nagykörúton szembejön velünk egy jól szabott, elegáns yuppie öltönyt viselő, érintőképernyős okostelefont szorongató vaddisznó? Szóval, az utolsó felkelés. Ez a harc lesz a végső? Mindig ezt mondják.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 12   »   Világ vadjai, egyesüljetek, avagy a Gutenberg-galaxison innen és túl
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911