Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 12   //    «    3    » 
Konok Péter
Rendült hazák
próza
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Egyre többet töprengek rajta, hogy el kellene menni innen. Összecsomagolni, azután viszlát, fakabát, ágyő, Magyarország, pá, rendszerszerű egyetértés! Masírozzatok nélkülem. Gondolatban már csomagolok. Jön ugye, a család. Jönnek a barátaim, a haverjaim, sőt néhány ellenségem is – unalmas lenne nélkülük. A kert. Na jó, a rendezettebb része. Bár én szeretem az erdőt is a végében. Hét macska, a kutya, a teknősök, a botsáskák. Egy darabka Balaton, legalább Aliga, ahol gyerekkorom hosszú nyarait töltöttem, meg szemben Almádi, mégsem bámulhatom a vízparton a délibábot.

 

A Börzsöny. Meg az Őrség, ahol csak egyszer jártam, de szeretnék visszamenni, meg a Viharsarok, azt még sosem láttam, de szeretem a nevét. A két fertőtlenítőszagú, kopott szülőszoba, ahol a gyerekeim születtek. A szobám, a könyveim – na jó, nem mind a kábé ötezer, mondjuk százat biztos nyugodt szívvel itthagynék. Igazából be kellene csomagolni a Tátrát is (tudom, tudom; de ez most nem arról szól), a jó szlovák sört meg a szomszéd kiskocsmát, a Szentendrei-szigetet, de legalábbis az orrát ott Kisoroszinál. A kisebbik giccses pónijait és plüssállatait (több köbméter), a nagyobbik japán plakátjait és furcsa ruháit (több köbméter), a barátnőm nemtommijeit (még több köbméter), meg a saját életem elképesztő hordalékát (felmérni sem tudom). A rossz fűnyírót a sufniból (hát csak nem hagyom itt ezeknek!). Méregetem gondolatban a pakkomat, eléggé durván túlméretes bőröndökbe tuszkolt világom. Aztán lassan kipakolok. Ha ennyi minden van, amit magammal vinnék, akkor akár maradhatok is. Nyilván mindenki mást pakolna haza-pakkjába, de sokan mégis hasonlóan pakolunk. Képeket, szavakat, embereket; tájakat, érzéseket. Aggodalmat. Önreflexiót. Gúnyt. Emlékeket.

 

Képekből, szavakból áll össze a Liget új antológiája. A Hon. Ahol ott vagyok hon. Vagyunk. Még ha nem is feltétlenül a mi világunk. Képek és szavak, ha jól válogatják össze, illatokat, szagokat, ízeket hordoznak. Érett alma; őszi avar; a Balaton, a Duna vízszaga, amiket véletlenül sem lehet egymással összetéveszteni; és persze lőpor, fémes vér, penész, száraz kenyér és hullaszag – árad a történelemből, érezzük. Vagy éppen hagymaszagot. Jó az is.

 

Honjaink, hazáink – otthon is lehet hazavágyni –, mint megannyi hagyma. A külső héj amolyan felszínes, frázisos hazafiság. Az át nem gondolt beletartozás. Színesebb, mint a többi réteg, mégis vékonyabb, néha könnyen lejön, máskor alig lehet lekaparni, makacsul megtapad az alsóbb leveleken. A héj konyhai haszna kevés, bár lehet vele húsvéti tojást festeni, és télen teába főzve kesernyés ízű, ám a köhögést enyhíti. Utána következnek a hagyma rétegei. A legnagyobbak nem feltétlenül a legízesebbek, és ahogy lefejtjük őket, egyiket a másik után, szaguk egyre szúrósabb, a könnyünk is kicsordul tőle. Mégis – kell a hagyma, konyhánk alapja, nyersen és dinsztelve, nagy, vörös szaftokba szétfőve, vagy lisztbe hempergetve, ropogós-önmagát adva. A közepét, a hagyma szívét én félre szoktam tenni. A leghagymább hagymát hagymával eszem. (Üt ez így, hogy even onion I eat with onion? Nem üt, ugye?)

 

De elég a gasztro-elégiából! A Liget antológiájában sorakozó írók, költők és népköltők, festők és jegyzetírók honjai a legritkább esetben leíró, nosztalgikus honok. Csípősek, mint a hagyma, szomorúak, lázadók, vitatkozók. Persze mondhatjuk, hogy ez a válogatók hagymaszagú ízlését tükrözi. És ez igaz. Mondhatjuk azt is, hogy ez leginkább a saját korunkat tükrözi. És ez még inkább igaz. A kép sokszínű, mégis koherens, ahogy a szövegeket illusztráló képek és a képeket illusztráló szövegek összekapaszkodnak. A hon, a haza nem problémamentes; de a problémák integráns részei – ahogy a hagyma keserűsége a hagymának –, és az aggodalom miattuk, a rezignált beismerés vagy a dacos tenni akarás, a gúnyos leleplezés és a játékos abszurditás nélkül csupán a színes, cafrangos, de valójában íztelen héj maradna.

 

Rengeteg könyv, képes kiadvány, kemény fedelű alaptörvény foglalkozik mostanság a Hazával. Nagybetűvel írják, mintha a neve lenne ez valakinek. Egy távoli, mégis mindent átható jelenlétnek, aki (ami?) utasításokat osztogat, gyermekeiként nevel minket az általa vallott jóra és szépre, fegyelmez, jutalmaz, elvár és értékel. Kommunikációja a kategorikus imperatívusz.

 

Ez a Haza nem olyasvalaki persze, akivel bármikor összefuthatnánk a sarki presszóban (ahol kérés nélkül is két deci száraz fehérből csinálják a fröccsünket), és az asztalunkhoz ülve kéretlenül is az életét meséli. Sőt, mi sem mesélnénk neki a saját életünkről. Tartanánk tőle, hogy valamikor még felhasználja ellenünk.

 

Az antológiából ez a normatív honság és hazaság, a „hazádnak szüksége van rád!” toborzóplakáti dörgedelme, a „ne azt kérdezd, a hazád mit tehet érted, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért” egyoldalúsága kimarad. Szándékosan nem azt írtam, hogy hiányzik. Nekem nem hiányzik. És éppen így kimarad ennek kiegészítője, csomagolópapírja is: a frázispuffogtató, talmi ponyva-hazafiaskodás. A „holdfényes májusok, muskátlis ablakok”. A felvirágozott vonatokon éppen száz éve a hősi halálba zakatoló katonák olcsó ópiuma.

 

A valódi májusokban, ahol élünk, a májusok gyakran hidegek, ködös-novemberiek vagy szárazak és forrók, mint egy megvadult augusztus. A muskátlikat elrágja a fagy, máskor levéltetvek lepik el. És ha sikeredik egy-egy valódi, békebeli májusi nap, vagy szépen virágzik a muskátli a párkányon, úgy gondoljuk: na, ez az igazi! Örülünk neki, és ez így van jól. Csak ne csináljunk úgy, mintha ez lenne a dolgok megszokott menete. Mi is tettünk érte, hogy ne így legyen, a hűvös napokon felcsavarjuk a gázkonvektort, és elmerengünk a globális felmelegedésen, a levéltetvekre riasztóan bonyolult képletű vegyszereket szórunk, miközben igyekszünk kisilabizálni a parizer apróbetűs összetevőit a szupermarketben. A részletekben naprakészek vagyunk, mégis olyan jó volna elhinni, hogy létezik az idilli haza, ott terül el muskátlis ablakaink alatt, csupa tücsökciripelés és dús, szüreti bál, csupa organikus étel és tiszta levegő. Nem létezik. Soha nem is létezett. Valami mindig hibádzott.

 

A követelődző haza, ami áldozatot vár, amiért adott esetben halni kell, az létezik. Hangsúlyosan. Pedig nem lehet az valódi hon, igazi otthon, amelyik ilyesmit vár tőlünk. A haza – keret. Az életünk kerete. Nyelv, táj, emberek, kapcsolatok, emlékek, remények, ízek, hagyományok, kultúra – ez mind haza lehet. A zászló, a lövészárok, a nacionalizmus, a véráldozat – ez nem a haza. A haza azért van, hogy éljünk benne, együtt, mégis egyedien. Van, hogy elfér az ember cipője talpán, mégis sokkal téresebb. Az életünk lenne a haza, ahogy élni szeretnénk, és ahogy mások velünk élni szeretnének. Nem igaz, hogy itt élnünk, halnunk kell! Nem kell. Csak jó lenne. Hogy mégis legyen ablakunk, de ne legyen bele kötelező muskátlit nevelni. Én például jobban szeretem a begóniát.

 

És persze sokaknak egyáltalán nem jut ablak, hogy kinézzenek rajta, ha pedig benéznek az ablakunkon, elriadunk. Csak nehogy kopogtassanak! Behúzzuk a függönyt, ne lásson be a hajléktalan, ne lásson be a szomszéd – akinek az ugatós kutyája van, és mindig akkor flexel, mikor aludni akarunk –, ne lásson be a végrehajtó. Nem vagyunk itthon. Pedig hát itthon vagyunk, csak meghúzzuk magunkat. Fellapozhatjuk ilyenkor a hivatalos hazafiasság fényes papírra nyomott köteteit. Olyan megnyugtatóak. Holott a drága, fényezett papír még csak nem is ég rendesen. Furcsa vegyszerszagot ad. Gyújtósnak sem jó, ha a napok hidegebbre fordulnának. Mert mikor a napok hidegebbek, többnyire akadnak, akik könyveket égetnek. És most őszül már erősen.

 

A Liget antológiájának szerkesztői viszont olyan hazaképet fésültek össze – bár a látvány szerencsére kócos marad –, amivel sok közösséget érzek. Nem minden egyes sorával, nem az összes gondolatával. Ez olyan lehetetlenség, ami csak az előírt, instant hazafiság virtualitásában válik lehetségessé. Azzal a vívódó nyelvvel, azzal az összetett narratívával, amit a szövegek és képek együttese, kereszthivatkozásai és átkacsintásai létrehoznak. Versek, festmények, prózák és időnként tűpontosságú, máskor szabadon elmélázó kommentárok. Ez utóbbiak fontosak (bár előszót és szövegmagyarázatot olvasni sokszor dőreségnek tűnik). Nem az iskolában megszokott „mire gondolt a költő, mikor…” jellegű elemzések, hanem reflexiók, néha továbbdúdolásai a szövegnek, máskor frappáns ellenpontok. Bár – illő szerénység, tipográfiai tiszteletadás a halott szerzők felé – kisebb betűvel vannak szedve, az antológia saját hazanyelvében integráns grammatikai szerepük van. Nem tisztem, hogy tallózzak közöttük, egyet mégis kiemelnék. Sose gondoltam volna, hogy még módosulni fog az iskolában belém sorvasztott, unalomig forradalmár Petőfi-kép. Most módosult. Ha olvasom, ezután valószínűleg mindig a költőre (nem, nem A Költőre) gondolok majd egy pillanatra, ahogy élményeit gondosan mappákba rendezve műhelyébe tart, hogy „nem annyira ijesztő” Caspar David Friedrich-ként belső tájait, megélt és feldolgozott hazáját versekbe kalapálja. Köszönöm ezt a képet, nézegetni fogom. A többit is, persze.

 

Négyszáz oldal, mintegy nyolcvan író és költő, ötven festő, tizenkilenc jegyzetíró. Az összkép mégis összkép. Önálló életet él.

 

Az írások között vannak obligát, az iskolából is ismert (sokszor félreismert) darabok, és olyanok is, amiket eddig sosem olvastam (nem, eszem ágában sincs bevallani, hogy melyikeket!). Első pillantásra meglepőnek tűnt a magától értetődő darabok szerepeltetése, hiszen ezek mindenhol olvashatóak, fásult ünnepélyek elhadart, vagy éppen idétlen pátoszba merevített kellékei. De egészben nézve éppen ezek azok, amik egymással, a képekkel és a többi szöveggel kapcsolatba lépve kapaszkodóként szolgálnak az antológia külön narratívájában. És persze maguk is visszaszerzik valódiságukat, levetik a rájuk applikált, unt uniformist. Jól esett például újra felfedezni, hogy a Nem tudhatom… – valódi. Hiszen – pontosan azért, mert kívülről tudom, mert megtanultatták velem, mert én is szavaltam úttörőként többször, ünneplőbe öltözve, gombóccal a torkomban, megüvegesedett szemű sorstársaim előtt – át szoktam lapozni a Radnóti-kötetben. Mások hibája ez talán, de az én bűnöm. – Vörösmarty Mihály? – kérdezett vissza az ifjú, délceg osztagparancsnok a könyvmáglya mellett állva. – Nem tudom, nem ismerem. Itt nem lakik – és a tűzbe hajította a kezében lóbált Radnóti-kötetet. Talán ez lenne a „lángoló” hazaszeretet.

 

Vannak itt intim kedvenceim, Petri, Orbán Ottó, Tamkó Sirató, Berda József, és persze Radnóti, és József Attila, és Örkény, és Kassák, és még sorolhatnám; vannak, akikkel mindig birkóznom kell, mint Ady (inkább persze a verseivel, mint a publicisztikájával), sőt olyan is akad, aki mindig idegen maradt számomra, mint Babits, vagy az önnön jelentőségét nehéz palásként hurcoló Illyés Gyula. Ahogy a képek között is, Uitz és Derkovits, Barcsay és Bálint Endre, Bortnyik és Vajda Lajos és persze Kassák megint; illetve Aba-Novák, Czóbel Béla, vagy Kernstok és mások, akikkel valamiért sosem tudtam igazán zöldágra vergődni. Mint ahogy a valóságban is, ami honként körénk szervesül. Ugyanaz, de mindenkinek más. Elgondolkodtam, hogy nézne ki, ha saját magam gyűjteném a kedvenceimet egy efféle antológiába. Nekem tetszene. Otthon érezném magam benne. Más meg kevésbé. Kirekesztő, exkluzív haza lenne ez, gondosan ápolt kert egy magas kerítés mögött. És végül magam is beleunnék.

 

Történész vagyok. Forrásokkal dolgozom, szövegekkel és képekkel, igyekszem gondosan megítélni megbízhatóságukat. Szövegeket hozok létre, és arra törekszem, hogy maguk is megfeleljenek a megbízhatóság kritériumainak. Véleményemet tényeknek látszó dolgokba rejtem, akkurátusan méricskélve, hogy elférnek-e az objektivitások közötti szűk kis résekben, vagy úgy kitüremkednek, hogy nem tudom rájuk csukni a sine ira et studio súlyos fedelét. (Persze a legtöbb történész, ideértve magamat is, valahol irodalmár szeretne lenni, saját valóságokat teremteni – csak nincs hozzá tehetségünk; ismerek viszont irodalmárokat, akik történészek lennének – sokfélék vagyunk, nekem például hét macskám is van.) A Liget antológiáját így egyfajta kordokumentumnak is látom, ez talán szakmai ártalom. És bár az összegyűjtött képek és szövegek saját korukról mesélnek, a kötet maga mégis rólunk, a mi korunkról, a mi hazáinkról tesz fel néha szelíd, máskor meg brutális kérdéseket. Több a kérdés, mint a válasz, persze. Sőt.

 

Hogy mi a haza? Erre nincs válasz, vagy éppen annyi a válasz, hogy semmit sem lehet belőlük érteni. Mikor mi, kinek mi. Nem egy folt a térképen, meg nem is az a régi, a nagyobb folt, amit sokan emlegetnek. Nem is rajzolható a térképre. Lehet öröm, lehet fájdalom, de nemcsak egyféle öröm, és nemcsak egyféle fájdalom.

 

A „magyar az, aki…” kezdetű mondatok mindig tévesek.

 

Végül hadd zárjam egy személyes élménnyel. Tizenéves korom végén barátaimmal (ritkábban egyedül) beutaztam fél Európát, többnyire stoppal, vagy az akkor még egész megfizethető vonattal. Külföldön általában kerültük a magyarokat – sokan vannak ezzel így, tudom. Nem volt e mögött semmi sanda nemzetellenesség, vagy bármi efféle. Egyszerűen azért mentünk külföldre, hogy külföldön legyünk. Valahol a belga–holland határ környékén (ó, hogy irigyeltük a szimpla illusztrációvá lefokozott, semmilyen határt!) ücsörögtünk a tengerparti homokdűnék között, mikor hallottuk, hogy nem messze tőlünk magyarul beszélnek. Középkorú pár ült egy pokrócon, mellettük fényképezőgép, üveg sör, és egy doboz Szofi.

 

Egy doboz Szofi.

 

Hetek óta úton voltunk, mindenféle cigit szívtam, de a Szofim már rég elfogyott. A tüdőm egyszerűen összefacsarodott. Végül nem bírtam tovább, és odamentem hozzájuk. – Ne haragudjanak, adnának egy szál Szofit? Adok helyette Marlborót, ha gondolják. Rettenetesen megkívántam. – Adtak. Értették. Nem tudom, jobboldaliak voltak-e vagy baloldaliak; a kutyákat szerették-e vagy a macskákat. Ugyanúgy őrjöngésig felizgatták-e magukat, ha a vadászokról esett szó, mint én, vagy hidegen hagyta őket ez a téma, netán maguk is elvadászgattak néhanap. Semmit sem tudtam róluk. De magyarok voltak, mert volt Szofijuk. Számomra abban a pillanatban ez valódi nemzeti összetartozás volt. Hátradőltem a homokban ott, a belga–holland határon, a hangás dűnék között, és elégedetten az égbe fújtam az ismert, otthonos, hazai, keserű füstöt.

 

És volt hazám.

 
Kommentek (5)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Ungár Péter mondta: 2014. november 30., 10:21
Szép.
2. Sárkány József mondta: 2014. november 30., 13:24
Nagyon szép ez a Szobotka festmény (A völgy 1914)
3. m.anna mondta: 2014. november 30., 16:37

Köszönöm az írást. Értem, és megértem. Én képes vagyok egyszerre menni, és maradni. . Néha az a furcsa gondolatom támad, hogy szükség van rám itt a zárt osztályon amit Ti Magyarországnak neveztek. Ebben a kollektív őrületben, öröm már az is , hogy vannak még páran akik számomra még EMBEREK, nem csak emberszerűek.
4. Butkai Enikő mondta: 2014. december 1., 0:43
Gyönyörű. Nagyon ismerem.Köszönöm.
5. Margitka mondta: 2014. december 8., 12:02
köszönöm, csak így egyszerűen
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 12   »   Rendült hazák
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911