Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2007 / 10   //    «    4    » 
Levendel Júlia
A posta fala
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Évek - talán évtizedek - óta két postás jár hozzánk, felváltva. Volt, aki hosszú időt húzott le, volt, aki csak néhány hónapot. Néha úgy sejtettem, valamilyen ésszerű szervezés indokolja, hogy kéthetente cserélnek körletet - de ha figyeltem, összeomlott kívülről eszkábált szerkezetem, és kitűnt, hogy semmiféle periodikusság nincsen. Az elmúlt hónapig - felvilágosult elfogódottság volna? - mégis hajlottam feltételezni általam nem ismert, de érthető és értelmes rendet a működésükben. Mert valahogy működött. Z., aktuális párosunk egyik tagja már legalább nyolc esztendeje nyűvi a szolgálatot, viseli a zöld egyenruhát, cipeli a nagy táskát, mindig kedves és figyelmes, mikor több utalványt hoz, szívesen bejön a lakásba, leül, az ebédlőasztalnál együtt számoljuk ki a végösszeget, a nem túl gavalléros borravalót is hálálkodva köszöni, fehér bőre, a nyaka, a homloka ilyenkor kipirul, különben is könnyen vörösödik. A nagy melegben ásványvizzel kínálom, de előfordult, hogy megelőzve, tökéletes bizalma jeleként, ő kért inni, és egyszer-egyszer, inkább csak áttételesen, emlegette a saját verseit. Mert néha verseket ír. Z. együgyű tekintete, puha-kerek arca, időről időre meghagyott kis bajuszkája és alig észrevehető, kínnal leplezett dadogása nem segített a merész feltételezésben, mégis elképzeltem, hogy az ő praktikus ötlete volt ládát szereltetni a hegytetőn épült házakhoz. A posta mikrobusza azóta késő délelőtt erre kanyarodik, az autós kolléga kiemeli a zsákot, be a ládába, tíz másodpercig se tart, és Z.-nek ennyivel kevesebbet kell busszal meg gyalog szállítani. Ha Z. előbb ér ide, leül az eresz alatti, zöldre festett, lakattal zárt ládára. Álmodozva nézi a bokrokat meg a felhőket, a postai kocsi közeledtére sietség nélkül feláll. Az autós kolléga, még a Z.-nél fiatalabb is, gyöngéden megpaskolja a vállát, vagy fölényes jóakarattal csak rávigyorog a kortalannak, valahogy túlkoros kamasznak látszó Z.-re. K., a páros másik tagja mintha nem élne ezzel a ládás-buszos lehetőséggel; talán mert csakugyan nem a hivatalos szolgáltatás része, talán nem is egészen legális, semmiképpen se szabályos, márpedig az évtizeddel idősebb K. aggályosan ügyel a szabályosságra. Három-négyszer is aláírat velem egy átvételt - a jól olvasható aláírásom alá nyomtatott betűvel is kéri a nevemet, s hogy milyen minőségben veszem át az ajánlott, a tértivevényes küldeményt vagy az utalványt. Fél esztendeje, hogy ide került, alig ismeri a lakókat, de nem bizalmatlan, nem is kötözködő - esze ágában sincs kételkedni, hogy jogosult vagyok-e bármit felvenni, aláírni, nem kell bemutatnom neki semmiféle okmányt, ő csak kérlelhetetlenül ragaszkodik a formai szabályossághoz - "írja, hogy ?c. v.?!", diktálja, s csupán először kérdeztem, nem ellenkezve, inkább ösztönös kíváncsisággal: "mi az?", "hát cégvezető". Írtam, azóta már felszólítás nélkül írom, holott nem vagyok "vezető", ráadásul "cég" sincsen. Nem baj. Kit érdekel?! K. biztosan nem ír verset. K. fél és szenved. Az állását félti, méghozzá olyan klasszikusan kiszolgáltatott, rabszolga-szorongással, ami főnökeiből - uraiból - bizonyára a legundokabb hatalmaskodást is képes előhívni. A szenvedése - sőt, a mártíriuma - viszont merőben fizikai természetű. Csönget a kapunál, beeresztem, és a nyitott lakásajtóban, elhessenthetetlen lelkifurdalással várom, míg nyögve-sóhajtva felkaptat a második emeletre. Próbálom hárítani magamtól a rossz érzést, hogy keserveinek én is okozója vagyok, hogy míg tétlenül-kényelmesen állok az ajtóban, ő cipeli a nekünk szóló küldeményt, de azt hiszem, nem, vagy nem csak a nagyobb borravalóért játssza az áldozathozót. Valamennyire persze játssza. Szörnyű a meleg, szörnyű a hideg, szörnyű a teher, a felelősség, a kockázat, az út nap nap után. Mégsem kínálom ásványvízzel, talán megijedne, provokációnak, gonosz próbának vélné - mit tudom, szabályos-e vizet inni a szolgáltató intézmény képviselőjének.

    Az évtizedek során mindegyik postás, ha amúgy is feljött a lakáshoz, hozta a sima leveleket, a gyakran jókora köteg folyóiratot, könyvet, prospektust, néha azonban előfordul, hogy előbb megszabadulnak a ládákba tömködhetőtől, s csak aztán veszik észre, hogy aláíratnivaló is akad, ilyenkor mentegetőznek, hogy meggondolatlanul már bedobáltak - ezért kérdeztem múltkoriban K.-t, mikor kellő mennyiségű és minőségű aláírást begyűjtött, hogy "a levelek meg a ládában vannak?", amire azt válaszolta: "gondolom, Z. már betette", és bár nem produkált semmi tréfa-kísérőt, nem hunyorított, nem somolygott - a kedélyesség nem jellemző rá -, mégis valami szellemtelen szellemeskedésre gyanakodtam - mire gondolhattam volna még? -, a korunkat keresztül-kasul átjáró jópofáskodás lehet - mi más? -, ami még a szenvedő és szorongó K.-t sem kerülte el, sőt, engem se, mert ösztönösen és azonnal iparkodtam alkalmazkodni: így a következő nap már nem is kérdeztem a sima levelekről K.-t, hanem miután átvettem, aláírtam, borravalót adtam, sokat sejtetően és bizalmaskodva, talán mindjárt rábólintva jelentettem ki, hogy "a leveleket meg Z. a ládába tette". De nyomban megéreztem, hogy nemcsak én, K. sem érti, mi ebben a vicces. "Igen, a leveleket Z. hozza". "Hogyhogy?, ketten járnak?", hitetlenkedtem. K. pedig belevörösödve annyit árult el, hogy Z. néhány hétig büntetésképpen csak a ládába szórható postát hordja ki. "Megbüntették." "Megbüntették?!" Igen, megbüntették. Büntetésben van. Borravaló elvonással büntették, mert nem árusított elég sorsjegyet.

    Akkor tudatosodott bennem, hogy a Krisztina körúti postaépületben egy ideje akármit intézek - ajánlott levelet, pénzt, csomagot adok fel, bélyeget veszek vagy a letétbe tett küldeményeket hozom el -, a fehér blúzos, zöld nyakkendős kiszolgálók rutinosan-gépiesen vagy feszélyezetten, hadarva vagy kérlelve mondják, vásároljak sorsjegyet. Nem vásárolok. Megátalkodottan nem. De többnyire még kínlódom attól, hogy ridegségbe, sőt, gorombaságba kényszerülök. Utálom, hogy rá se nézek a valamivel tolakodóra, hogy durván elnyesem a telefonos ügynök szövegét, hogy elfordítom a fejem - szenvedek attól, hogy nem tudok alkalmazkodni az extra közönyt, a még annál is több közönyt feltételező napi gyakorlathoz; muszáj lenne, és nem tudok alkalmazkodni. Nevetséges, ahogy "nem"-et intek. Nem vásárolok. Nem kérem. Nem. A benzinkútnál, az élelmiszer-, az illatszer-, a ruha- és a könyvesboltban se kérem a kedvezményekre és nyereményekre jogosító kártyákat, de tudom, hogy minden "nem"-mel beismerem kiszolgáltatottságomat és tehetetlenségemet, és növelem a közösségben amúgy is tetőző ingerültséget. Mit csináljon az ember, ha a különböző cégek a nap huszonnégy órájában telefonon, faxon, e-mailben kecsegtetnek óriási előnyökkel, ha a metróállomásnál valóságos rendet kell vágni a szórólap-osztogatók között, hogy a mozgólépcsőig jussak - nem lehet egyszerre eltökélten, kérlelhetetlenül ellenállni meg érzelegni. Hanem mit lehet? És különben is, míg önsajnálkozva tipródom, talán észrevétlenül mégis beburkol a közöny, hisz csak Z. büntetése eszméltetett rá, hogy több tucat postai alkalmazottat megbánthattam már a sorsjegy-vásárlás hárításával. Mióta tart ez az akció? Egy hónapja? Két hónapja? Vagy még régebben? Nyilván nekik sem válaszoltam tisztességesen, talán csak csöppnyit ingattam a fejem, legfeljebb azt mondtam: nem. Nem akartam tudni, milyen sorsjegyet nem akarok. Semmilyen sorsjegyet nem akarok. Nem akarok nyerni, nem akarok jól járni, mit tudom, miért, de nagyon nem akarok kiváltsághoz jutni. Nem. Nem. És ez csakis undokul adható elő, hisz egészen másféle ez a "nem", mint amit hosszú évtizedeken át a különböző hatalmi kívánságokkal szemben mondanom kellett. "Nem" - ennyit csak, "nem", és elégedetten úgy hittem, nálam többször és bájosabb hetykeséggel nem is mondta ezt senki. Nem húzom ki, nem írom be, nem. Könnyű volt, hiszen ilyesmiért már nem járt börtön, kitelepítés, tábor, nem fenyegethettek hozzátartozóim megsemmisítésével - hogy könyveim kiadását tiltották, állásokból menesztettek, az efféle fenyegetés (és ezeket be is tartatták a buzgóságukban különösen szánalmas hivatalnokokkal, de már nem fegyveresekkel!), az csak olaj volt a tüzemre.

    Tolsztoj még a 19. század legvégén úgy elmélkedett - de hát egész életében erről elmélkedett -, hogy a társadalmi igazságtalanságokat és kegyetlenségeket ("háború, ítéletek, kivégzések, munkások elnyomása, prostitúció...") talán nem tudjuk felszámolni, mert "az élet rendszerét, s azt, amin alapul" kellene megváltoztatni, de kezdjük azzal, hogy "nem veszünk részt működésében, mindabban, ami támogatja: a katonáskodásban, bíróságok munkájában, adószedésben, hamis tanításban stb." - nekem ez mindig is a legszebb, legfontosabb és leginkább elfogadható "tanítás" volt, csak kevés. Hiába nem vettem részt kizsákmányolásban, megfélemlítésben, semmilyen erőszakosságban, a puszta látvány megakadályozta, hogy ártatlanságban tetszelegjek. Hiába mondom a mai "nem"-eket, így sem, most sem menekszem meg a részvételtől. S egyáltalán: csakugyan egészen más a mai "nem"? Lehet, hogy elmerevedtem, és konokul, gyerekesen azért hajtogatom: "nem"? Igaz, nem érzem annyira rosszul magam, mikor szó nélkül intek vagy elfordulok a valamilyen akcióhoz vásárlókat toborzó, színes sapkás, emblémás pólóba bújtatott, hű-de-nagyon-vidám lányoktól, mint a piros lámpánál nyűtt hajléktalan-újsággal kolduló nyomorék láttán. De báj vagy hetykeség sehol. Irtózatos erővel nyom, hogy reménytelen kitörni ebből a tukmáló-kolduló rendszerből, a jószerével hermetikusan zárt liberális-nyitott társadalomból.

    Z. büntetése (meg ahogy ő rabszolgaként tudomásul veszi és tűri) bizonyára összefügg a posta eladását és költöztetését kísérő zagyvasággal, a tanácstalanságból oly gyakran eredő egyéni és szociális retardáltsággal. Ugyanis eladják (már eladták) - állítólag szállodának. A kézbesítési osztályt, a postai elosztót át is költöztették a Városmajor utcai T-Com-épületbe. Oda költözik majd a többi részleg is. Kényszeresen én a "humán erőforrás" elnevezésű osztály csomagolásáról tűnődöm, talán alaptalanul és igazságtalanul képzelem, hogy túl sok a gyakorlati dönteni- és tennivaló, ilyenkor jobban kitetszik a szellemi erőforrás gyengesége - és az is, hogy a bizonytalanság nagyon is tudatosan gerjesztett. Z.-nek is szorongva félteni kell az állását, ahogyan ma minden színházban minden színésznek, dramaturgnak, tervezőnek, ahogyan minden orvosnak az ország összes kórházában, ahogyan minden tanárnak az iskolákban és egyetemeken, múzeológusnak a múzeumokban, könyvtárosnak a könyvtárakban. Az intézmények vezetőit vagy külön-külön az osztályvezetőket megbízzák az elkerülhetetlen létszámleépítés végrehajtásával - a dolgozók tíz vagy harminc, vagy valahány százalékának repülni kell, s ennyi utasítás bőven elegendő, hogy a versenytársadalomban amúgy is hihetetlen gyorsasággal felszámolt szolidaritási képesség már nyomokban se legyen észrevehető. Előfordul, hogy "úgy alakul": végül senkit se bocsátanak el, de addigra mindenki mindenkit utál, a fúrás-rágalmazás-pletykálkodás olyan bevett gyakorlattá lesz és annyira áthatja az intézményt, hogy komoly teljesítmény ott már nem is remélhető. Hogyan lehet a romlott, gonoszul megrontott légkörben együtt gyógyítani, tanítani, zenélni, színházat, akármit csinálni? Márpedig szinte mindenütt így van, mindenütt rettegtetik az embereket, s persze a rettegtetők rettegnek leginkább, mert ők magasabb pozícióban vannak, nagyobb, amit megtarthatnak-gyarapíthatnak vagy elveszthetnek. Valamilyen szinten mindenki érzékeli ezt a megalázó egzisztenciális fenyegetettséget - miért épp a postát és benne a kedves-együgyű Z.-t kerülte volna el? Nem kerülte.

    Mióta híre ment a posta eladásának, többen értetlenkedve kérdezték, hogy mégis: kinek kell ez a Moszkva tér melletti, valljuk be, kevéssé vonzó épület? Hogyan láthat bele bármily merész képzeletű vállalkozó elegáns-jövedelmező szállodát? Hallom a kérdéseket, de ezek nem érdekelnek - elég nekem a "humán erőforrás"-osztály mögött tudni, hogy a Sándy Gyula tervezte, 1925-ben elkészült - némileg már akkor is avíttnak ható, historizáló stílusú - postaépületben a "trianoni trauma" is látható. Hauszmann Alajos javaslatára annak idején nyilvános tervpályázatot írtak ki, erre 147-en nyújtottak be tervet, s a megbízást elnyerő Sándynak ügyelnie kellett a takarékosságra, meg hogy minél több hazai vállalatot és magyar munkást vonjanak be az építkezésbe.

    Úgy tűnik nekem, a "feldolgozatlan" trianoni trauma még Z. büntetésébe is belejátszik. Trianon is, meg a posta falára helyezett, koszorúval is díszített emléktábla hirdette "1944-45-ben hősi halált halt honvédek", majd az élmunkás postai dolgozók, aztán a kirabolt, a pénzért meggyilkolt postások története - sok-sok traumatizáló, meghamisított, meghatóvá, még meghatóbbá formált történet, az egyes emberek története belegyömöszölve a közösség tramatizálónak hagyott, értékzavaros történetébe. Csupa csomó, göb, a normális, életrevaló ember ösztönösen elfordul: nem kér belőle. Nem, semmit belőle. Látja, hogy a posta homlokzatán időről időre változnak a lobogók, látja, hogy a civil-kezdeményezésű graffitik is változnak: hol nagy kereszt, hol arab betűkre hajazó mázolmány jelenik meg. Változnak az emléktáblák és domborművek - mindezt szálazza, válogassa talán és viszonyuljon hozzájuk? Minek traumatizálja magát? Miért kellene, hogy eligazodjon a régen történtek gubancában, mikor senki nem kéri számon az eligazodást? Segítene rajta? Oly nehéz megkapaszkodni manapság, felszínen maradni, de legalább sehol, senkitől nem követelik, hogy valami ideológiát dicsőítsen - még a sorsjegyárusításnak sincs köze eszméhez, hithez, világfelfogáshoz; ki mondaná, hogy Z. hanyagsága mögött ellenzéki magatartás sejlik? Szerencsére nem tartják "másként gondolkodó"-nak, "beépült és leleplezett ellenség"-nek, Z. nem osztály- és nem fajidegen - vélhetően, aki a büntetését kiszabta (elvonta a borravalótól), nem is nevezte "büntetés"-nek az intézkedését. És eszébe se jutott, mi történik, mi történhet Z. és K. között. Vagy K. és énközöttem.

    A szabadság-egyenlőség-testvériség brutális vagy közvetettebb-kendőzöttebb megsértése nagyon is dívik, noha a kizsákmányolást és megalázást újabban nemigen ideologizálják. De a megkövetelt és keményen számon kért ilyen-olyan ideológia hirdetésének korszakában is jobban járt az odaadást mímelő, mint a valódi hívő. Az igazán hívők előbb-utóbb meghasonlottak, csalódtak, és megroppant személyiségük súlyos teher lett a hatalomnak. A mímelő mindig is alkalmasabb volt a feladatok, kivált a propaganda végzésére. A propagandisztikus "alkotásoktól" akkoriban se vártak "átéltséget", Vera Muhina szobra, a MOSZFILM-emblémás Munkás és kolhozparasztnő például éppolyan pragmatikus hatalmi kívánságot elégített ki, mint a T-Mobil lelkes fiatalokat mutató óriásplakátja. Az örömmel-diadallal magasba emelt karok - mindegy, hogy sarló-kalapáccsal vagy új, minden eddiginél kedvezőbb díjcsomagos mobiltelefonnal - megfeleltek a szintén hitetlen, és nyilván folyamatosan rettegő, de kiváltságokkal övezett bolsevik kultúrdiktátoroknak, ahogyan ma is megfelelnek a cég PR-osainak. Ma azonban a magasba lendülő karok, az idiotisztikus vigyorgás is csak vásárlásra késztet. Semmi másra. Csak vásárlásra. Különben is, a vulgár-liberalizmus kottája szerint ma a szenvtelenséget, az értékhierarchia elutasítását érzékelni - persze a postán is. Az ügyintézőt az ügyféltől elválasztó üvegre például az európai normáknak, szabványoknak, s még nem tudom miknek megfelelően kiírták, hogy "A túlzásba vitt szerencsejáték mentálhigiéniás problémákat okozhat, illetve szenvedélybetegség kialakulásához vezethet" - és szigorúan meghagyták az üveg túloldalán ülő ügyintézőnek, hogy szorgalmazza a sorsjegyvásárlást. Tehát szorgalmazza, s egy munkanap, úgy számolom, legalább százötvenszer darálja le vagy nyökögi el a mindenkinek kínos szöveget. Hiába ingatom a fejem és mondom, hogy "nem", a mentálhigiéniás problémák már olyan kemény masszává sűrűsödtek, hogy bajos lehetne vakolatszerűen a posta falára kenni.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2007 / 10   »   A posta fala
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911