Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2007 / 10   //    «    8    » 
Kámán Balázs
Az ő saját hangja
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Vannak egész napok, amikor senkihez sem szól. Nem jön postás, már mióta, hogy gáz- meg villanyóra-leolvasó se jár a hónap közepén, nincs olyan szomszédja, aki csak úgy becsöngetne - "kisegítenél egy kis grízzel?" vagy "nálad is gyengén folyik a víz?" -, pedig a szemközti és az egyik emeleti lakásban is özvegyasszony lakik, de ők nem magányosak, legalábbis nem úgy. Maguknak valók. Judáknénak gyereke sincs, mégsem látszik, hogy hiányozna neki valaki. Persze Judákné még teljes állásban dolgozik, és nem is igazán özvegy, mert a férfi halála előtt vagy húsz évvel elváltak, fiatalok voltak még mindketten, és Gyöngyikének bizonyára már akkor is megfelelt az egyedüllét. Könnyen megszokta, talán önállóságnak vagy függetlenségnek nevezi - vagy nem nevezi sehogy, mert nemigen beszélgetnek ők; "hogy vagy?, hogy vagy, mi újság? hogy bírod a hőséget?", effélét csak -; nem titkolózó, de nem tudható róla semmi. Majdnem semmi. Muszáj találgatni. Az ember már csak ilyen. Az Elekes Ida néni, aki kilencven is elmúlt, s közel negyven éve mindannyiukkal "néni"-nek szólíttatja magát, váltig erősködik, hogy Gyöngyikének barátja van. Évtizedek óta ugyanaz a férfi, olykor-olykor haza is fuvarozza, együtt nyaralnak - azt mondja, egy nő csak úgy, a maga kedvéért nem így néz ki, nem jár ennyit fodrászhoz, kozmetikushoz, nem így öltözködik. Azt mondja, az ilyesmi meglátszik egy asszonyon, és Gyöngyike a maga hatvanvalahány évével ötvennek is elhihető. Na és, ha van barátja?! Itthon akkor is egyedül van. Ida nénihez ugyan majd mindennap eljön a lánya, valami egyházi gondozónő segít takarítani meg vásárolni, az öt unokája közül is elő-előkerül egyik-másik, azért csak magában van ő is. Szegény, harminc éve siratja az urát, ötven éve a fiát. Az egyik lánya Amerikában él, mindig azokra gondol, akik nincsenek mellette, mindig azokról beszél, és úgy kell kihúzni belőle, mikorra várja a dédunokája születését, vagy hogy a visszérműtét után fáslizza-e még a lánya a lábát, mert Ida nénihez ő azért be-benéz - "megyek a Péli doktorhoz, fölírassak valamit?" vagy "sütöttem ezt a mandulás koszorút... meg tetszik kóstolni... nem úgy sikerült, ahogy akartam, de talán ehető... nem túl száraz?" -, s akkor bemegy a nappaliba, beszélgetnek kicsit. Hát nem mulatságos, hogy ő "néni"-nek szólít valakit?; de vannak napok, hogy senkihez se szól, nem ad ki egyetlen hangot se, aztán ha estefelé csörög a telefonja, úgy mondja: "tessék!, halló", mintha torokgyulladása volna. A tévét, a rádiót lehet hallgatni, nem az a gond; még a konyhában is van egy zsebrádió, a hűtőszekrény fölötti polcon, hogy amíg eszik vagy mosogat, ne legyen az a süket csönd - de nem a hangok hiányoznak, csak a saját hangja. Az hiányzik. Hogy nincs kihez szólni. Milyen sok embert látni az utcán: hangosan beszélnek magukban, pörlekednek, magyaráznak, a kezük is kalimpál a levegőben. Egyre többen vannak, vagy csak azért olyan sokan, mert fél, hogy maholnap ő is közéjük kerül? - nem tudhatja, és nehéz is megkülönböztetni, ki beszél maroktelefonba, ruharáncba rejtett kis mikrofonba, s ki bolond. De nem jut tán odáig, hogy magában beszéljen! A férjét mennyit gúnyolta, mert munka közben folyton beszélt, úgy társalgott önmagával, hogy észre se vette: "Gyuszi, Gyuszi, ne oda tedd!, édes öregem, mondtam, hogy az nem tartja meg... na, még egyet csavarj!... a fenébe!... hát ez megvolna!". Nem sértődött meg, csak nevetett. "Így? ... ilyen hangosan?... azért kicsit túlzod, igaz?", és hányszor elmagyarázta, hogy ezt látta-hallotta gyerekkorában, az édesapja is egyre beszélt, beszélt. Néha alig érthetően dörmögött, máskor meg fütyülgetett is, míg dolgozott. A kárpitosműhely a házukban volt, hát biztosan ráragadt. "De édesapád ügyessége miért nem volt ragadós?" Pedig az volt. Ő csak tréfásan gonoszkodott, valójában ezermester volt a férje, legalábbis ezerszer ügyesebb és dolgosabb, mint bárki, aki ebben a házban élt. A kerítés melletti tujákat meg orgonabokrokat már nagybetegen ültette - mondta is, hogy majd akár kimegyünk a kapun, akár bejövünk, mindig rá kell gondolnunk -, a betegsége előtt meg, annyi sok éven át senkinek nem kellett, még a szomszédos házakban se kellett víz- vagy villanyszerelőt hívni, és sorra jártak hozzájuk a lakók, így-úgy kérincséltek - "Gyuszikám, megnézné a bojlert?" vagy "magában megbízom, mondja meg, érdemes javíttatni ezt a vasalót?!" -, a férje meg minden lakást úgy ismert, mint a tenyerét, s amit nem kellett helyben csinálnia, elhozta. Összeszedte a sok vacakot, esténként elbabrált velük, és beszélt magának, mondta, mondta, mit, hogyan; egymással nem sokat beszélgettek - mit karattyoltak volna, mikor mindent láttak, mindenről tudtak?! -, a gyerekek dolgairól legfeljebb; aztán meg éppen azokról nem szívesen; "jobb, ha semmit se szólok", és csak legyintett a férje. Igaza volt.

    "Eleinte majd nagyon nehéz lesz" - ezt többen mondták neki a temetés után, de nem így lett. Eleinte, az első hetekben talán nem is volt olyan nehéz, azt gondolta, valahogy majd hozzászokik, mint a többi özvegyasszony. Az ismerősök meg-megálltak az utcán, kérdezgették, vigasztalták. Régi kollégák felhívták, a gyerekei is ajánlkoztak, hogy segítenek a hivatalos ügyek intézésében. Akkor segítettek volna. Soha életében nem kényeztették úgy, ő meg csak kóválygott, gondolattalanul evett, vásárolt, takarított - elvégezte a legszükségesebbeket, és amint lehetett, lefeküdt, a napok felét átaludta. "Így a legjobb". Délelőtt is bevett altatót, leeresztette a hálószoba redőnyeit, "így a legjobb", eleget virrasztott az utolsó napokban, kimerítette, hogy egymaga ápolta a haldoklót, de megmondta neki az orvos, hogy már nem is napok, csak órák vannak hátra. Kibírta, így volt a legjobb, nem kell, hogy szemrehányást tegyen magának. Még az utolsó este is a betegágynál ült, de már nem az ágy szélén, ugrásra készen, mert nem tudta volna már támaszték nélkül tartani a hátát, a fejét; a nappaliból begurította az öblös fotelt, felrakta a lábát az ágydeszkára - akkora volt a bokája, mint egy sárgadinnye -, és csak figyelt, addig figyelt, míg látta, hogy emelkedik-ereszkedik a férje melle. Más dolga nem maradt. Nézte, hogy lélegzik-e. Csak egy állólámpa világított - "nem kellene most egyedül...", próbálkozott késő délutáni látogatásakor az orvos, ő meg tiltakozva-erősködve mozdította a fejét, "nekem bármikor telefonálhat... éjjel is, bármikor", de aztán mégiscsak reggel hívta, nem is korán reggel; mit háborgassa, úgysem segíthet. Hanem az orvos hangját sohasem felejti el: "maga rendkívüli asszony... rendkívül bátor" -, ült abban a csöndben, és élesebben hallotta a lépcsőházi meg a szomszédos lakások zörejeit, mint bármikor korábban. Úgy hallotta, ahogyan mostanában minden kinti zajt. Valahol ordított egy férfi, "állj meg, a hétszentségit!, állj meg!", de még ismerős se volt a hangja, nem kiabált így senki a házban, és nem a tévéből jött. Tisztán hallotta, pedig talán utcákkal távolabbi, sohasem látott ember üvöltött. Azokat a neszezéseket, kis súrlódásokat is - mint amikor bogár mászik a parkettán vagy az asztalterítőre hullik a virágszirom - olyan nagyon erősen hallotta, és közben érezte, hogy ha kellene, akkor se tudna megszólalni. Még olyan rekedt-vattásan se. Sehogy. A fáradtságtól lehetett, hogy az éles és egyáltalán nem rá tartozó hangokkal teli csönd valahogy elnyelte az ő saját hangját. Nem próbálta, de biztos benne: megnyikkannia sem sikerül akkor.

    Aztán sokat aludt, akkor feküdt le, amikor kedve volt, akkor főzött, amikor kedve volt, és azt, amit épp megkívánt. Mintha új lakásba költözne, be kellett rendezkednie erre az életre, és csak egy esztendeje, talán még annyi sincs, hogy észreveszi, nincs kihez szóljon. Csak mostanában olyan nehéz, mert naphosszat hallgatni kényszerül, és ebben a némaságban élesebben hallja az egyáltalán nem őrá tartozó lármát, a sok-sok veszekedést, mindenféle motozást. Valahol leejtenek egy lábosfedőt, vagy betörik az ablak, úgy megijed, mintha lőnének a füle mellett. Remeg keze-lába a rémülettől, de annyit se szól, hogy "jaj!". Összeragadt, száraz a szája - "nincsen nekem cukorbetegségem?", de a Péli doktor azt mondta, nincsen, minden rendben van. Jó, akkor nincsen -, néha azt gondolja, a saját hangját lassan elveszíti, és ahelyett hall mindenfélét. Nem szereti, hogy hallania kell, amit nem neki szántak. Nem akar hallgatózni, de - muszáj ezen mosolyognia - azok a hangok nem kérdezik tőle, hogy kedvére valóak-e. Ide tolakszanak, és nemcsak a fülébe, a szájába is; elemésztik az ő saját hangját. Nincs senki, akinek elmondhatná.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2007 / 10   »   Az ő saját hangja
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911