Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2007 / 10   //    «    17    » 
Várady Judit
Utórezgések
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Amikor Dobi István 1956-ban azt mondta Bibónak, hogy "nagyon sokféle szemüvegen lehet nézni ezt a magyar ügyet", Bibó István így válaszolt: "sokféle szemüvegen lehet nézni, de ha az ember leteszi a szemüveget, csak egyféleképpen".

 

Tízéves voltam. Erre az időre már jól emlékszem, egy gyereknek talán elevenebbek is a megőrzött emlékek. Például az a nap is, amelyikről nem tudnám pontosan, dátumszerűen megmondani, melyik volt.

    Egy dunántúli kisvárosban éltünk, inkább falu volt, annak is a szélén; olyan házban, amelyiket valakitől elvettek, és beköltöztettek három családot. Nekünk szoba-konyha jutott, Buháziéknak egy szoba - ők négyen voltak. Buházi Emilt muzsikuscigánynak mondták, és ő is mesélte, hogy a jobb időkben elegáns helyeken muzsikált, de sohasem tudtam meg, hol. A felesége és a lánya, Mila nagy zenerajongók voltak. Milát énekelni is taníttatták. Dönci, a fiuk szintén jól hegedült, sokat hallottam gyakorolni.

    A gangról - így nevezték a folyosót - nyíló másik szobában Kertészné lakott két kislányával. Három műszakban dolgozott, a kicsiket vitte magával, mert éjjel is volt gyári bölcsőde. Nagy szerencséje, hogy megtartották, a férje ugyanis nem volt engedelmes ember. Börtönben ült, de nem lopott, tette hozzá, szinte magyarázatként. Erről akkor nem illett beszélni.

    A mi lakásunkban volt rádió, amilyen akkor egyáltalán lehetett: néprádió. Azon a napon mindenki a mi rádiónkat hallgatta, s mindannyian igyekeztek minél közelebb hajolni, el ne mulasszanak egy hangot se. Este átjöttek Buháziék, aztán Kertészné is, aki még sohasem lépett be hozzánk, és mindjárt sírva kérdezte: akkor most kiszabadul-e az ura.

    Az emlékezetem persze ki-kihagy, összekeverem vagy nem tudom sorrendbe rakni a napokat. A történelemmé lett eseményekkel könnyebb a dolgom: azon az októberi délelőttön például mindenki elindult a kisváros főterére, az egész utca. Valahonnan zászlók kerültek elő, és mindenféle szerszám. A főtéren álló szovjet emlékművet és a Sztálin-szobrot zúzták, döntögették - nagy egyetértésben; mi, házbeli gyerekek, nemigen mehettünk közel, de a zuhanásra, és aztán egy lövésre jól emlékszem. Most is hallom. A tömeg a kőhalmaz körül lassan hátrált, egy fegyveres pedig - azt mondták: ávós - nyugodtan állt a körgyűrű közepén. Tíz év körüli kisfiú, iskolatársam feküdt a földön, az anyja lassan karjába vette, és az iszonyú csöndben vonszolódva elindult vele. A fiú apja mozdulatlanul állt, valaki megfogta a kezem, hazamentünk. Láttam azt az embert, aki lőtt. Nagyon jól emlékszem rá ma is.

    Nem tudtuk - a felnőttek sem -, hogy több mint tízezer szovjet katona élt a város melletti erődben. Amikor november elején újra lőttek - és csak lőttek, lőttek - apám azt mondta, a Holdat célozzák, s hogy félelmet akarnak kelteni, ez amolyan erődemonstráció. Egy este Buháziék átjöttek hozzánk, a felnőttek hajnalig beszélgettek, Kertészné azonban nem kapcsolódott be, ő egyre türelmetlenebbül várta, mikor zörgetik meg az ablakát, mikor engedik haza az urát. Sohasem engedték haza, és sohasem tudta meg, mi lett vele. Szegény asszony félőrült volt már, akkor a gyámügyisek elvitték tőle a lányait, ő pedig a vonat alá ugrott. De ez már a következő év elején történt. Még ?56 decemberében a lelőtt kisfiú anyja otthon felakasztotta magát. Az apát nem sokkal előbb letartóztatták, a nő egyedül maradt. Mondták, hogy két testvére halt meg a Don-kanyarnál, az anyját a közeli gyár bombázásakor vesztette el. A fia mellé temették, minden szertartás nélkül, mégis sok-sok éven át mindig volt friss virág a sírján.

 

Buháziék és apám között szoros kapcsolat alakult ki, érezhető volt, hogy a rokonszenven túl valami más is összeköti őket, de jó idő eltelt, mire beavattak a titkukba. Egy este együtt vacsorázott nálunk a két család. Krumplilevest ettünk és lángost, a platnin sütöttük. És a sütőben kis, gombócforma kenyerek sültek. A Buházi-fiú pedig komoly feladatot kapott, őrült büszkén indult is teljesíteni, nálunk meg mindenki reszketett, míg haza nem ért. Apámék ugyanis megtudták, hogy a lelőtt fiú apját, és még öt-hat embert a rendőrségi pincében tartanak. Volt egy ablaknyi, látszólag befalazott darab ott, egy hely, ahol be lehetett juttatni ennivalót, sőt, a kenyérkékbe sütve különböző küldeményeket, üzeneteket. Amikor már engem is kiengedtek az utcára, el a nagymamámhoz, szembejött velem az ember, akit lőni láttam, puska volt a hátán; én rögtön bepisiltem, éjjel lázas lettem, és úgy vacogtam, hogy megszólalni se tudtam. Éppen amikor szüleim elhatározták, hogy elhagyják az országot, már Buháziékkal is mindent egyeztettek, indulás hajnalban, minden kész volt - én meg kómában, magas lázzal feküdtem. Nem volt választás: Buháziék mentek, mi maradtunk. Mila a melbourne-i opera szólóénekesnője lett, Dönci meg hegedűművészként Amerikától Ausztráliáig járta a színpadokat. Hát így hiúsítottam meg apám nagy álmát: Afrikába kívánkozott, el, messzire, különös világba - és persze fogalmam se volt akkor, hogy a kisfiút szemünk láttára lelövő embernek mekkora szerepe volt az elvágyódásában.

 

Apám öt testvérével árván nőtt fel egy kis faluban, legidősebb nővérük volt a család összetartója, nagy fegyelemmel segítette a kisebbeket, hogy szakmát tanuljanak, megálljanak a lábukon. Apám is nagyszerű asztalosmester lett, de jött a háború, őt is meg az öccsét is behívták - a nagybátyám a háború utolsó napján halt meg. Legidősebb nagynéném - már akkor sem volt fiatal - ellenállt egy orosz katona erőszakoskodásának, aki szétlőtte a karját. Apám is megsebesült a fronton, de egy bajtársával meg tudtak szökni. Tudták, hogy ezért azonnali kivégzés jár, ráaadásul a láblövése is nehezítette a bujkálásukat. ?44 végén elkapták őket a nyilasok, s a környéken bújtatott zsidókkal meg a bújtatókkal együtt - egész családokat szedtek össze, gyerekeket is - kivitték a Duna-partra, és a vízbe lőtték őket. Tél volt, a Duna jeges. Pár faluval arrébb jöttek már az oroszok, sietniük kellett.

    Nehéz megmagyarázni, elhinni, hogy csupán csoda történt: apám és még két férfi életben maradt. A harcedzett katonák ismerték a lövések technikáját, a sortüzeket, a nyilas módszereket, de azon a terepen ismerték a Dunát is. Nem volt kétséges: pár percnél tovább nem bírják ki a hideg vízben, közelben azonban ott a sziget. Bedőltek a vízbe, aztán úsztak, sodródtak az árral - elérték a kis szigetet. És vitték magukkal azoknak az arcát, akik lőttek. Juri Ambrusét is.

 

A három túlélő közül az egyik valamelyest tudott oroszul, így-úgy megértette magát. Így apám Székesfehérvárra került kórházba, napokig eldöntetlen volt, le kell-e vágni a sebesült lábát, végül egy orosz orvos megmentette. Sose találkoztak később, apám a nevét se tudta meg.

    A háború utáni népnevelés-beszervezés során hívatta apámat is a gyár párttitkára - Juri Ambrus volt. Mire apám otthagyta a gyárat, s amikor ez éppen nem volt divatos: magánvállalkozásba kezdett. A régi mozi nézőterméből alakított ki műhelyt, kevés és kezdetleges szerszámhoz jutott, inkább csak kéziszerszámokkal dolgozott. A szegényektől - és hát nagyon sok szegény volt - nem fogadott el pénzt. Felkeresték viszont olyanok is, akik nem rendeltek tőle semmit - fogolytáborokat megjárt, megrokkant, alkoholizmusba menekült emberek; elüldögéltek nála, mert itt lehetett melegedni és beszélgetni.

    Gyerekként én nem tudhattam, hogy aki ?56-ban a főtéren lelőtte az iskolatársamat és diadalmasan elhaladt a rémült emberek előtt, Juri Ambrus volt. Mindenekelőtt ezért készültek apámék elhagyni az országot - de én meghiúsítottam tervüket.

 

A viszonylagos konszolidálódással együtt vége lett apám önálló műhelyének. Egy nap megjelentek a rend emberei és felszólították, hogy adótartozása miatt azonnal hagyja el a helyiséget, és az értékeket adja át az államnak. Törvényes papírok is előkerültek, a megyei adóhivatal pecsétjével és Juri Ambrus aláírásával. Ez az "elvtárs", az egykori nyilasvezér akkor a megye teljhatalmú ura volt. Apám még kalandos úton-módon kicsempésztetett egy gyalupadot és néhány szerszámot, mintha előreküldené a nemigen remélhető jövőbe, aztán infarktusa lett. Hónapokra kórházba került, de még felépült annyira, hogy újra dolgozzon. Igaz, az intarzia, a bútorrestaurálás mű-vésze a bányászvárosban betört ajtókat, ablakokat javított. És tanított is. Szó szerint kézbe adta mesterségét, a fa művészetét. A következő infarktus azonban elvitte. Úgy búcsúzott tőlem: "kislányom, sohase vezéreljen harag, tudj megbocsátani, arra kérlek, így neveld majd a gyerekeidet is!" Igyekeztem megfelelni.

    Az elmúlt év novemberében szüleim sírja mellett lépegetett két férfi: az egyik nagyon öreg, a másik magamkorú. Baktattak és betűzgették a sírkövek-re vésett neveket. "Látod, fiam - hallottam az öreg hangját -, ez is azt hitte, majd nagy túlélő lesz, aztán itt fekszik már majd? harminc éve. Nem lett túlélő."

    Odafordultam, és azonnal felismertem, de - úgy hittem, óriási önuralommal - megkérdeztem: "Bocsánat, kit tisztelhetek önökben?" "Juri Ambrus vagyok - mondta gyanútlanul az öreg -, ő meg a fiam, a polgármester." "Én meg a nagy túlélő lánya vagyok", feleltem. Még sok szerencsét is kívántam nekik.

    Másnap a megyei lap hírei között mély megrendüléssel tudatták a polgármester halálát. Mikor kihajtott az autópályára - fekete Audijával - nem adta meg az elsőbbséget egy kamionnak, és a személyautó mindkét utasa szörnyethalt. Utoljára én találkozhattam velük a temetőben.

 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Buházi Anna mila mondta: 2012. február 4., 18:23
Buházi Zoltán volt az édesapám én vagyok a lánya Buházi Anna mila.szeretném tudni hogy rolunk vaneszo ,elöre is köszönöm..mila
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2007 / 10   »   Utórezgések
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911