Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 12   //    «    14    » 
Jámborné Balog Tünde
Ez út végéhez érve
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Egy

 

Ez lesz az, mondta a férfi, és az elágazásnál lekanyarodott a főútról. Biztos vagy benne? kérdezte a nő, de nem kapott választ. Sóhajtva kinyitotta a térdén tartott térképet, és kereste, hol lehetnek. Nem örült a hirtelen ötletnek, utálta ezeket a váratlan kitérőket, amelyek léket ütöttek a gondosan összeállított útiterven. Nem vonzották az elhagyatott tájak, és növekvő szorongással figyelte a szaporodó kátyúkat. A töredezett aszfalt alól szabálytalan alakú, fényesre kopott fekete kövek bukkantak elő, és az autó nagyokat zökkenve araszolt a hegyek közé. Talán harminccal mentek, azután hússzal, nem volt felezővonal, sem jelzések, sem korlát a szakadékok szélén, az út minduntalan elkanyarodott előlük, hol jobbra, hol balra fordult a meredek lejtők mögé, mintha bújócskát játszana, vagy éppen csalogatná őket mindig tovább, mindig beljebb, oda, ahonnan nincs visszaút. Lemegyünk a térképről, mondta a nő. Már le is jöttünk, morogta a férfi, és hirtelen félrerántotta a kormányt. Valami baj van? A férfi megtörölte izzadó homlokát, átment valaki előttünk, nem láttad?

    Nem én, ingatta fejét a nő, egy lélek se jár erre, ám a másik erősködött, egy öregember volt, mezítláb, szalmakalappal a fején. Kijött az erdőből, nem nézett se jobbra, se balra, és átballagott a másik oldalra. Majdnem elütöttem. A nő aggódva nézett rá és megveregette a térdét. Fáradt vagy. Biztosan elaludtál egy pillanatra és álmodtál. Meg kéne állni, mielőtt lezuhanunk egy szakadékba. A férfi tiltakozott, nem, nem álmodtam. Olyan tisztán láttam, mint azt a fát ott. Kék inge volt, és kaszát vitt a vállán, a karján az erek, mint a gyökerek. Látod, mégsem lakatlan ez a vidék.

    A nő ráhagyta. Lehet, hogy tényleg járt valaki az úton, amíg ő a térképet böngészte; a leglehetetlenebb helyeken laknak emberek, jégmezőkön, a világvárosokat övező szeméttelepeken, kitörni készülő tűzhányók lejtőin, homokdűnék között és dzsungelek mélyén, miért ne élhetnének itt, ezen a komor, ahol-a-madár-se-jár tájon.

    Ahogy távolodtak a főúttól, a hegyek mind magasabbra nőttek mellettük, meredekebbek lettek, mindenütt kopár sziklák bújtak ki a rongyos földtakaró alól, széltépte fenyők kapaszkodtak görcsösen a kövekbe, szerpentinek tekeredtek fel-le, pattog a fülem, meddig megyünk? kérdezte a nő, mert amikor leértek egy hegy lábához, alig haladtak néhány kilométert, már várta őket a következő, kanyarokkal tűzdelt emelkedő.

    Hajnal óta forgalmas, országokat átszelő autópályán utaztak, kocsi kocsi hátán torlódott, kilométeres oszlopokban, dübörögve húztak el megrakott kamionok, türelmetlen autósok dudáltak, csikorogtak a fékek, olvadt az aszfalt, tombolt a nyár a síkságon, itt bent a hegyek között azonban egyáltalán nem volt meleg, ráadásul halotti csend ült mindenütt, és bár kora délután volt, alkonyi homály borult a tájra. Szakadékos völgyeken, keskeny szurdokokon autóztak át, a burkolat és alatta a fekete kövek régen elfogytak alóluk, törmelék borította az ösvénynél alig szélesebb gidres-gödrös utat, és a nő idegenkedve kémlelt be az egyenletesen megdőlt, csupasz fenyőtörzsek közé. Nem látott semmit, egy szál virág sem nyílt a mély árnyékban, egyetlen élőlény sem mutatta magát. Bozontos fenyők fekete sátora borult föléjük, eltűnt fentről az ég világos csíkja, a szellőzőkön keresztül sűrű gyantaillat hatolt az autóba, temetőszag, ez az egész egy nagy temető, itt még madarak sincsenek, forduljunk vissza, kérte ideges hangon, de a férfi ügyet sem vetett rá. Ha a fejébe vett valamit, az minden mást kiszorított onnan, makacsul, szinte rögeszmésen ragaszkodott hirtelen támadt elhatározásaihoz, mint ehhez a mostanihoz is, hogy megnézi, ott van-e az a tó és az a gát - ahogy rebesgették nyaralásból visszatért ismerősök - a pálya melletti hegyvonulat mögött. Ott kell lennie, hiszen megvan az út, és az utak mindig visznek valahova, bizonygatta, ez sem vaktában kacskaringózik, a nő mégis attól tartott, hogy egy hajdani fatelephez, felhagyott bányához vezet, vagy elvész valahol a rengetegben, mert a térkép nem jelöli, az útikönyv szerint ezen a vidéken nincsen település, és tavat sem találni a közelben. Tudod, hogy nem megbízhatóak a térképek és a bédekkerek mondta a férfi. Mindenfelé vannak olyan helyek, amiket el akarnak dugni az emberek elől, csak most már nem sorompót és szöges drótot használnak, inkább fölszántják az odavezető utakat, és hallgatnak róla.

    Mély, szakadékos völgyben jártak, omladozó kőhíd vezetett át az állni látszó patakon, amelynek sötét vize, mint megvakult tükör, semmit sem tükrözött vissza. Meg fogod rendre tudni, mihelyt az átkos Acherón folyóra fogunk ez út végéhez érve jutni, ötlött a nő eszébe és azon töprengett, ki írta az emlékezete rég eltemetett bugyraiból felszínre törő baljós sorokat, mindenesetre tökéletesen illettek a helyhez és ehhez az egész szerencsétlen kiránduláshoz. Kereste a térképen a patakot, de nem találta.

    Az út a túlsó parton, összeszűkült völgyben futott tovább és a szélcsupálta fenyők gótikus árkádjai előtt satnya nyárfák tűntek föl, sárgállott a föld korán lehullott leveleiktől, de hiszen nyár van, szólalt meg a nő méltatlankodva, és hátranyúlt kötött kabátjáért, mert fázott. Ismét felfelé kapaszkodtak, az öreg motor zihálva birkózott az újabb magasságokkal, remélem, nem hagy minket cserben. Egy hajtűkanyar után sötét fal állta útjukat. Tiszta örület: ez meg köd, sóhajtott a nő, mert páragomolyok örvénylettek a szakadék és a sziklafal között, mint a horrorfilmek temetőjeleneteiben. Felhőben vagyunk, villanyozódott fel a férfi a váratlan jelenségtől, mindig szerettem volna belemenni a felhőbe. A nő összébb húzta magán a kardigánt, hát most megkaptad, lehet, hogy ki se jutunk belőle. Sűrű, sárgásszürke köd hömpölygött az úton, a lámpák fénye megpróbált áthatolni rajta, ám csupán pár méterrel járt előttük, ezért kínos lassúsággal haladtak, óvatosan lavírozva mélység és magasság között. Végül elérték a hegytetőt, és egy pillanatra kibukkantak a sötétségből. Elvakította őket a napsütés, meg kellett állni, hogy szemük hozzászokjon a világossághoz, a tájból azonban akkor sem láttak semmit, mert a köd tengerként folyta körül őket, egyedül a fenyőfák csúcsa állt ki belőle. Nem sokat időztek hát a felvilágon - a férfit hajtotta a kíváncsiság, a nő pedig minél hamarabb túl akart esni az egészen -, és néhány percnyi pihenő után újra elnyelte őket a sötétség alagútja. Lefelé ritkult a köd és eleredt az eső, az apró vízcseppek gyorsan telepettyezték az ablakot, a törlők lustán kaszáló gumiléce szétmázolta a vizet a szélvédő poros üvegén, alig láttak valamit a homályos koszcsíkokon át. Végül a vastagon felspriccelő folyadéknak sikerült lemosni mindent, és az átlátszó vízrétegen át nagy, kifli alakú völgy nyílt ki előttük. Megérkeztünk, mondta a férfi, és olyan hirtelen fékezett, hogy mindketten előreestek.

    Az autó pontosan a tó szélén állt meg, ott, ahol az út véget ért. Valamenynyi még látszott belőle a víz alatt, a meder azonban erősen lejtett, és a parttól néhány méterre a régi keréknyomok eltűntek a mélyben.

    Mire kiszálltak, elállt az eső. A völgyre vastag, nehéz rétegfelhők borultak, olyan alacsonyan, hogy néhol összeértek a tóval. Eltakarták a völgyet strázsáló hegykoszorú ormait és a fekete vízből kiemelkedő torony csúcsát. A sisak levedlette cserepeit. A templomhajó pőrén maradt tetőszerkezete olyan volt, mint egy óriási haltetem kifehéredett csontváza, és körülötte fekete cölöpök: az egykori fasor korhadó törzsei, arrébb egy szárnyait vesztett kapu maradványai. Hádész kapuja, gondolta a nő, azután megkérdezte, behúztad a kéziféket? mert az volt az érzése, hogy a kocsi tovább gurul a víz felé, és néhány pillanat múlva éppen úgy elnyeli a tó, mint a templomot. A férfi meg se hallotta a kérdést, másfelé figyelt, nézz hátra, ugye, hogy nem álmodtam?

    Vállán kaszával szalmakalapos öreg jött ki az erdőből, és lassú, egyenletes léptekkel közeledett a tóhoz. Karnyújtásnyira ment el mellettük, és mintha ott se lennének, átnézett rajtuk ráncos arcából világító kék szemével. Nem állt meg a parton, a vízre ügyet sem vetve ment tovább, térdig, derékig majd vállig süllyedve, azután vásott szalmakalapja is eltűnt. Utoljára a kasza rozsdás pengéje szántotta fel gyorsan kisimuló vonalban a tó fekete tükrét, mielőtt elmerült.

    Ez nem lehet igaz, mondta a férfi, ilyen nincs, ez tényleg álom, és megdörzsölte a szemét. Menjünk innen, szólalt meg újra a nő, és belekapaszkodott a karjába, hogy visszahúzza az autóba. A másik megint nem figyelt rá, mereven bámulta a vizet, amelyen semmi, egyetlen buborék nem sok, annyi sem jelezte, amit az imént láttak. Szörnyű ez a hely! Félek. El akarok menni! Nem akarok itt maradni! A nő hangja hisztérikus kiáltásként csengett a temetői csendben, és a szemközti sziklafal sóhajként visszhangozta szavait: menni..., maradni..., menni...

    A parton, ahol álltak, nemrégen kaszáltak: a levágott fű kévéi legyező alakban szétterítve száradtak, kesernyés illatuk összekeveredett a tó enyhe rothadásszagával. Hirtelen valami légmozgás támadt - talán a visszhang támasztotta - és az eddig mozdulatlan víztükrön rebbenés futott végig. Először meglebbent, mint a haldokló orrához tartott pehely, azután felborzolódott, apró, majd nagyobb hullámok indultak feléjük, közöttük - bent, a víz közepén - egy műanyagpalack billegett, ami az imént nem volt sehol. A nő nem volt biztos benne, de mielőtt a szél feltámadt, éppen, amikor követelni kezdte, hogy menjenek erről az elátkozott helyről, valami megmozdult a víz alatt. Hosszúkás árnyék, azt akarta hinni, egy halé. Csakhogy nem az volt. Becsukta a szemét, nem akarta látni a kék ruhás öregasszonyt, lassan elszámolt tízig, azután újra odanézett. A kép ott volt. Kioldódott kendőjét víz alatti áramlatok mozgatták, és csontos ujjai között bőrredő feszült, mint a vízi madarak lábán. A jelenés alig néhány másodpercig tartott, az öregasszony hosszú, szürke haja épp hogy szétterült a fekete vízen, a hullámzás máris széjjeltörte a képet, és a palack mind közelebb sodródott hozzájuk, mintha egyenesen nekik szánták volna, ám amikor a férfi lehajolt érte, egy visszacsapó hullám elvitte előle a bedugaszolt üveget, hogy a következő megint viszszahozza. El-vissza, el-vissza, nézd, ez játszik velünk! és csak sokadszorra sikerült kihalászni a közönséges, ásványvizes flakont. Címkéje leázott, száját rozsdás fémkupak zárta. A férfi az ég felé tartva átnézett az üres palackon... Ugye, te sem hitted, hogy írást találsz benne?

    Akkor hallották meg a hangot. Különös hang volt, leginkább harangszóhoz hasonlított, távoli harangszóhoz. A nő szerint a hegyeken túlról jött, az ilyen esőre hajló, felhős időben a vonatsípolás is messzire hallatszik, ám a férfi úgy érzékelte, mintha a víz alól hangzana. Van itt egy falu a víz alatt, és bármennyire hihetetlen, vannak lakói. Teljes képtelenség, mégis így van. És ha így van: nem logikus, hogy harangoznak?

    Őrület. Ez a hely tele van kísértetekkel, és te logikáról beszélsz? nézett rá szemrehányóan a nő. Az abszurdnak megvan a maga belső logikája. Éppen ettől abszurd, jelentette ki a férfi, és merően figyelte a víz alatti árnyékokat, de a tó mélye sötét volt, és nem árult el többet a titkaiból.

    Amikor a nő unszolására végre otthagyták az elárasztott völgyet, mindketten nagyon fáradtak voltak, és a sötét éjszakában megtett visszaút felért egy újabb lidércnyomásos álommal, csoda, hogy nem zuhantunk le valami névtelen szakadékba, ahol sohase találnak meg minket.

    Éjfélre járt, mire visszaértek az autópályához, és az elzúgó járművek hosszú, fehér fénycsóvái, a stoplámpák barátságos, narancsszín hunyorgása láttán teljesen valószínűtlennek tűnt mindaz, amit maguk mögött hagytak. Felejtsük el gyorsan, elvégre nyaralunk, ám a völgy emléke foglyul ejtette őket, és utánuk nyúlt. Amikor megérkeztek az út menti hotelbe, és kinyitották a csomagtartót, vízben korhadó nád és sás szaga csapta meg őket: a bőröndök mellett reklámszatyorba csavart, madzaggal átkötött csomagot találtak. A nő undorral nézte, hogy minden vizes lett körülötte, hínár és békalencse tapadt rá, valaki rossz viccet csinált velünk a benzinkútnál, dobjuk ki, akármi lehet benne, és már nyúlt érte, hogy elvigye a parkoló sarkánál álló rozsdás konténerbe, a férfi azonban nem engedte. Talán üzenet, talán más, de abban biztos vagyok, hogy nekünk szánták. A nő papírzsebkendőt vett elő, felitatta a nedvességet, és arra gondolt, hogy a férfinak már megint igaza van. A benzinkútnál nem hagyták magára a kocsit, a mosdóba is felváltva mentek el; csak a tónál tehette bele valaki, amíg járkáltak a parton. Nem morfondíroztak tovább, mert fáradtak voltak, szédültek az álmosságtól, tulajdonképpen már semmi nem érdekelte őket az alváson kívül. A nő nem vitatkozott, és a férfi belenyugodott, hogy a csomagot nem viszik be a szállodába. Hátha valami szörnyűség van benne, gondolta újra a nő, és megborzongott, mert a mélytengeri fényképek vak halai jutottak eszébe.

    Reggel korán indultak tovább az út menti kis szállodából - ahol hosszas alkudozás után és tetemes borravaló ellenében úgy-ahogy kialhatták magukat -, nem maradt idejük a csomaggal foglalkozni, a tengerparton pedig, ahol két hetet szándékoztak eltölteni, az asszony rávette a férfit, hogy ne bontsák ki, várjanak vele, amíg hazaérnek. Ki tudja, mit találunk benne? Ne rontsa el a nyaralásunkat! A csomag megvár minket, pár nap se nem oszt, se nem szoroz. De hiába hagyták az autóban, hogy ne legyen a szemük előtt, hiába volt minden elhatározás, a férfi egyre a szalmakalapos öregre gondolt, és a nő sem tudta kiűzni emlékezetéből az úszóhártyás kezű öregasszony képét, bár a nappal vakítóan kék, alkonyatkor bíborszínű tenger szépsége minden várakozásukat felülmúlta. Azt hitték, soha nem telnek be a látvánnyal, és valóban, nyaralásuk elején az élmény hevessége eltompította a hegyek közötti átkelés és a tó emlékét, ám amikor a következő napokban a naptól és víztől bódultan kiültek este a partra, kényszeresen várták, hogy a borszínű tengerből kiemelkedjen a tónál látott öregember és öregasszony.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 12   »   Ez út végéhez érve
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911