Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 12   //    «    19    » 
Kutas József
Világi vendég
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

"Tanár úréknál: csingling!

A szakácsné: kopasztgat.

Minna szól: Ki az odakint?

Áll a küszöbön: egy ló."

Cr. Morgenstern: A ló

 

Tudj’ isten, mihez lett volna kedvem aznap.

    A sötétlila égről hatalmas felhők lógázták lábukat, és a napfény hiába játszott adj-király- katonát, nem tudta áttörni e komor sorfalat.

    Odaát a városban hamarabb esett az eső, mint nálunk, Erdőalján.

    Őrhelyemről, a toronyszobából mindent láttam, ami ehhez a történethez tartozott. Muris volt nézni, miként ugrándoznak a járókelők a kiszámíthatatlan záporban, olyan kétségbeesett kecsességgel, mintha az életükért futnának.

    Mindenesetre: még sohase hallottam, hogy egy ilyen vízcsöpp agyonütött volna valakit.

    De akkor miért kapkodnak szoknyájukhoz a másodpercekkel ezelőtt kimért, sőt, fenséges tempóban sétáló, karcsú nők, és miért fonják össze karjukat a tagbaszakadt férfiak? Miért ennyi rémület, fájdalom és a többi hűhó? Talán a csalódás teszi - azt hiszik, parancsolhatnak a természetnek; az élet díszletei közt nincs, ki ellentmondana nekik, miniatűr mindenhatóknak, ám elég egy cserdítés az elektromossággal, puff, kettéhasad a fa, hogy inukba szálljon a bátorság. A büszke dölyf oda!

    Erről értekeztem Minnának a minap. Te, Minna, mondtam neki bizalmasan, mert öt éve együtt vagyunk sülve-főve, mint úr meg szolga, te, lány, figyelj már, ezt hívják relativitás elméletnek.

    - Nem, gazdám, ezt nálunk villámnak hívják.

    Most is nagy zuhéra volt kilátás. A város kőfalai máris eltünedeztek az égből leszivárgó ködben, mely olyan sűrű-szép volt, mint a lőporfüst, és ugyanezeken a falakon különös nyílások keletkeztek a vonuló felhők földi árnyék-másaiként.

    Vagy ez magyarázta unalmamat, ami a dolgok utálatában és az emberek semmibe vevésében nyilatkozott meg, vagy egyszerűen sok nehéz bort ittam az előző este, valószínűleg mindkettő - de semmihez sem volt kedvem.

    Tizenkettő-egy-tucat módjára ücsörögtem az ugró ménekkel, vörös vonalként robajló vadászfalkákkal, megsebzett dámvadakkal és harcikürt-rikoltással telehímzett falú szobámban - meséltem róla nektek: ez az őrhelyem, de hívhatnám kilátónak is -, de se a felkelő nap fényét üvegtenyérként elhomályosító árnyékok méltóságteljes vonulásában, se a nap folyamán feltűnő egyéb fantomokban nem gyönyörködtem, pedig igazán kitettek magukért. Összebeszéltek ellenem, hogy felvidítsanak, és életem különböző, boldog vagy elégedett szakaszainak felvillantásával kedveskedtek; hiába. Szerelmek, üzleti sikerek, diadalmas közéleti epizódok, egy pompás vacsora áfonyaíze, egy különleges ászoksör aromája, egy ezüstgyűrű csillanása valamelyik finom dáma ujján, hiába.

    Ültem, üldögéltem a múló órák lassú fogatán, és azon gondolkoztam, amin.

    Hatodik éve, hogy száműztem magam a számomra egyre veszélyesebb városból. Túl sok lett a fény, a lárma, az érintések méregcseppjei a kézfejemen, a felesleges találkozások; túl édes az édes, túl sós a sós. Egy csapásra vesztettem el érdeklődésemet a világ iránt (bakó suhint ily gyorsasággal), hogy egy másik világ felé fordulhassak.

    Erdőalja felé fordítottam a kormányrudat, miként rég megholt nagyapám, a Tengerész mondaná: a családi regék szerint ő volt megalapozója a mesés vagyonnak, melynek jóvoltából kivonulhattam ide; ha nem is a plebejus Szent-hegy, nekem épp’ megfelel. Negyvenévesen ne válogassa meg az ember a szerepeit, fogadjon el minden szívből jövő ajánlatot.

    Hallgattam szívem halk meséit.

    Minna ezt a fennkölt pillanatot választja ki, hogy bedugja a fejét az ajtón. Csuda-vörös, egészségesen göndör hajkoronája bibliabeli bokorként ragyog:

    Imádom. Hogy miért nem vettem feleségül? Hogy miért nem mellette ébredek reggelenként; hogy miért nem összefonódott, álommal körbetekert testünk kettős árnyéka vetül a kétszázéves ágy kazettás támlájára? Ne kérdezzétek: így alakult.

    - Gazdám, vendég jött!

    - Vendég, miféle vendég? - kérdem tőle unottan. Nem, nem villanyozott fel a hír.

    Erdőalja nincs messzi a várostól, azaz minden héten el kell utasítanom a polgármester próbálkozásait: hol egy összekötő út, hol egy mélyvasút, hol egy popkoncert tervét vetem vissza, hányaveti sutasággal, mint egyik ősöm, aki Szaracénföldön harcolván nehéz sebet kapott, mert nem tudta kivonni lovagi pallosát (nem sokra rá meg is halt). A polgármester, tudjátok, nehéz fickó, nem adja fel, mert birtokom, állítja, útját állja a fejlődésnek, és Minna nem szakíthat le olyan naptárlapot a hét végeztével, amelyen ne szerepelne Tökfilkó polgármester valamelyik ócska küldöncének vizitálásáról szóló fekete karika.

    - Vendég-vendég - mondja Minna, és forgatja kék szemét ártatlanul. Ebben nagy mester; ebben is. Miért nem vettem... jó, jó. Félek tőle egy kicsit. Túl szép lett ő is, túl-nem-hozzám-való. Nem, nincs semmi baj velem, egészséges vagyok, a magasságom is megvan, a kondícióm tökéletes, pont tegnap számoltam ki a testtömeg-index alapján, pénzem is van a pince kukoricás zsákjaiban. - Vendég-vendég.

    - Te, Minna - szólok bizonytalanul -, gyere csak közelebb.

    Muszáj szigorúnak lennem, különben a fejemre nő. Ha már nem...

    - Miért?

    - Mit miért?

    - Miért menjek közelebb? Hallom innen is.

    - Nem akarok kiabálni.

    - Hiszen kiabál mindig - betolja a vállát, majd, hipp-hopp, benn terem, ragyogva, üdén, talpig kékbe öltözve, akár a boldogság félig vászon, félig selyem madara, fénye betölti a toronyszobát, és egy zsupszra elűzi az ódon könyvszekrények mögött zsugázó intellektuális kísérteteket, akik, ha idejük engedi, beszámolnak a városban zajló dolgokról.

    Mesélnek a metróról, ami hol újság, hol áruház, a testékszerről, amivel csak úgy, minden ideológia nélkül díszítik fel magukat a fiatalok, szóval, mindenről tudok, amiről tudnom kell ahhoz, hogy ne maradjak le, itt, Erdőalján, és vissza tudjam verni Tökfilkó kitartó támadásait.

    Mire ezt végigveszem, Minna a küszöbön toporzékol.

    - Tessék, tessék, beszélek magához, de meg se hall!

    - Micsoda? Hallak - felelem, a kisujjamat se mozdítva -, hallak, hogyne hallanálak. Szerintem a városban egy pillanatra megállt a forgalom, hallanak ők is. De még mennyire, hogy hallak, hú. Miért nem jössz közelebb?

    - Ott voltam - mondja durcásan, és megvonja a vállát, a túl-szépet, ami, dacára a csípős őszi szélnek, meztelen és barna, mint az erdő. - Ott voltam, pedig megfogadtam, hogy nem megyek a maga közelébe. Többé.

    - Többé? Mi az, hogy többé? Jó, hagyjuk. Minna, Minna. Kezdjük elölről.

    Hátat fordított, és kopogó léptekkel elhagyta a szobát.

    Éppen annyira csapta be maga után az ajtót, amennyire szükség volt a kettőnk fennálló, feszült és vonzó viszonyának érzékeltetéséhez. A vagy öt méter magasságban lógó csillár meg se moccant, akárcsak én, csak a szívem dübörgött, mert Minna hiánya kivonta a levegőt a teremből, és széles országutat nyitott a lapályon bolyongó árnyaknak.

    Az eső jégujjaival kopogtatott ólomkristályos ablakomon.

    - Tessék, ki az? - bolondoztam.

    - Gazdám, vendég jött!

    Minna dugta be a fejét az ajtórésen.

    - Te vagy az? Mit akarsz már megint? És miféle vendég?

    - Csak sorjában - végignyalta alsó ajkát, nyelvet öltött rám. - Igen, én vagyok, Minna. Nem megint, hanem Minna. Először járok itt ezen a délutánon. Vendég-vendég.

    Értettem már. Minna ragaszkodott a megbeszéléshez, azt mondtam, hogy kezdjük elölről, hát ő elölről kezdte, annak rendje és módja szerint. Ha játék, játsszuk végig.

    - Akkor ki hozta fel a kakaómat, Minna? És az a vendég? Olyan, mint a többi? Gyere, kerülj beljebb. Ülj oda, arra a zsámolyra!

    - Hogy megint felboruljak? Vagy be akar lesni a szoknyám alá, gazdám?

    Természetesen egy szó se igaz az egészből. Nem borult fel még a zsámollyal, azon egyszerű oknál fogva, hogy valami megnevezhetetlen rémület fogja el az aranyozott kutyalábú ülőke láttán - a másik vádról nincs mit mondanom. Nevetséges, csak annyit.

    Felmutatom a corpus delictit: az immár üres, de néhány órával ezelőtt még kakaóval csurig töltött, baldachinkék, arany hieroglifákkal szegett bögrémet, egy átutazó egyiptomi herceg ajándékát.

    - Ja, az - vonja ismét a vállát, és én újra szembesülök Minna filozófiájának hihetetlen dinamizmusával, amelynek középpontjában a párhuzamos világok éteri szimmetriája áll. - Ja, az. Hát én hoztam fel, ki más. De annak semmi köze sincs a vendéghez.

    - Miért, Minna, a vendég nem iszik kakaót?

    Ez sok a jóból: soha sincs ínyére, ha összegabalyítom gondolkozása külön orsókon futó szálait; kakaó és vendég. Engem jobban érdekel az előbbi.

    Szívem mesélő hangjait a vad zápor mormolása mossa el. Nincs kedvem a vendégről hallani, még akkor sem, ha Minna vezeti elibém. Az utóbbi hónapokban, talán években is, a tartós magányra rendezkedtem be, melyet Minnával osztottam meg. Tökfilkó polgármester követeire semmi szükségem. Remélem, ha most is erről van szó, a hírhordót eltörli a föld színéről a különlegesen ádáz zivatar, belecsap egy kóbor villám, vagy megnyílik alatta a felázott föld.

    Minna azt állítja, házam (mert ő makacsul háznak nevezi a I. Ferenc korabeli barokk-utánzat kúriát) egy réges-régi mocsár kellős közepén emelkedik. A lápot lecsapolták, a kiszáradt fűzfákat felhasználták a töltéshez és azokhoz az irdatlan gátakhoz, amelyek azután a mostani város alapjait képezték; az ingovány megszelídült. A sárszagú szörny más vidékekre menekült, és semmi alapjuk azoknak a bolond mendemondáknak, amelyek váratlanul szétváló utakról, alattomos hínárosokról, iszapcsapdákról szólnak. Tökfilkó legutóbbi embere holmi unijós pályázatról szónokolt, amelyben az ártér feltöltéséhez szükséges összeget szerezhette volna meg a város, az én beleegyezésemmel és támogatásommal.

    - Miféle ártér? Miféle város? - kérdeztem akkor, miközben csaknem szétvetett a düh. - Minna, hol az ostorom?

    - Melyik ostor, gazdám? A szöges, a bőrcsatos, a hétágú, vagy az, amelyikkel a farkasokat szoktad elkergetni?

    Ilyen ez a lány.

    Egyszóval semmi esélye nem volt annak, hogy a Ház kapujában álldogáló vendéggel váratlan természeti katasztrófa történik; olyan semmiképpen, amely a hajdani mocsárral volna összefüggésbe hozható.

    - Ez a vendég - keresgéli a megfelelő szavakat, előrehajol, egészen meggörbül, akár egy kismacska, haja előrebukik, mintha külön élőlény lenne - nem iszik kakaót. Ez más. Előkelő.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 12   »   Világi vendég
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911