Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2007 / 2   //    «    3    » 
MI A VERS
Szigeti Balázs
A kárhozat károgása
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Van-e értelme olyan vers fordításának, amelynek sok magyar változata van? Másodikos gimnazista voltam, irodalomórán A hollót vettük, és felkeltették figyelmemet a vers csengő-bongó sorai, Poe - vagyis akkor még a fordító, Babits Mihály - zenei virtuozitása. Kíváncsi lettem, vissza tudnám-e adni úgy az erős zeneiséget, hogy közben - amennyire lehet - a tartalomhoz is hű maradok. Levettem hát a nemrég vásárolt kétnyelvű Poe-kötetet, kinyitottam A hollónál, és találomra ráböktem az egyik versszakra a költemény közepénél.

    Egy percig sem volt kétséges, hogyan fordítsam a refrént. A Soha már baljós károgását sokkal jobbnak tartottam, és tartom most is a Sohasem selymes susogásánál. Ezen kívül - mivel a refrén a kulcs a teljes zenei szerkezethez, hiszen ez hívja elő a legtöbb rímet -, a Sohasem jobbára toldalékrímeket hozott volna magával, mint több korábbi fordításban is megfigyelhető. Ezzel szemben a (Soha) márra rímelő különböző teljes szavak: igék (jár, tár) és főnevek (zár, madár) lehetnek, ami nagyobb változatosságot kínált.

    A többi magyar fordítástól szigorúan távol tartottam magam, nehogy a legkisebb mértékben is befolyásoljanak. Igyekeztem a "jingle man" versének zeneiségét minél jobban visszaadni, és ragaszkodtam ahhoz is, hogy a negyedik és ötödik sor utolsó szava (akárcsak az eredetiben) megegyezzen, és ebben egyszer se tegyek kivételt. (Figyelemreméltó egyébként, hogy a kilenc legismertebb fordítás közül csupán kettőben, Kosztolányinál és Radó Györgynél jelenik meg ez a pontosság.) A munka során egyre inkább törekedtem a tiszta rímek használatára, és átírtam a korábban asszonánccal megoldott sorokat. (Így lett például a soha márra rímelő "ajtóm felől néz le rám"-ból "néz le rám és egyre vár".) Kíváncsi voltam, lehet-e újat mondani ilyen ismert vers esetében, egyáltalán: végig tudom-e csinálni, és ha igen, felve-heti-e a versenyt az eddigi fordításokkal.

    Az első versszakot még, mondhatni, vaktában fordítottam, aztán érezni véltem a vers lényegét, és próbáltam kialakítani, megvalósítani felfogásomat. Értelmezésemben A holló egyértelműen a kárhozatról szól, a teljes reményvesztettségről, hogy a beszélő - hiába a vágyak, az álmok, a könyvek - többé soha nem találkozhat szerelmével, ahogyan ez a vers tizenhatodik szakaszában végérvényessé válik. (Köztudott, hogy a költő ezt a részt tekintette a mű csúcspontjának, és A műalkotás filozófiája szerint ez volt az első versszak, amit megírt.) Ezt a kárhozatot akartam visszaadni minél nyersebben, szinte lecsupaszítva, ugyanakkor mégis rendkívüli zenébe ágyazva, miközben a drámai aspektust is kibontom: a lírai alany eleve bukásra ítélt küzdelmét az ébenfekete hollóval. Természetesen a vers azért is csábított kivételes erővel, mert a Nyugat legnagyobb költői készítették a magyar változatokat; talán egyfajta versenyt is éreztem. Utólag olvasgatva a verseket, láttam, hogy remek, pompás zeneiséggel átitatott művek születtek, de hiányoltam az eredetiben rejlő elsöprő drámai erőt. Tóth Árpád zengő-bongó soraival és képeivel sajátos lírai burokba csavarja a költeményt, amely kétségkívül másfajta megközelítést jelez. Néhány példát említve, az ötödik versszakban a fordító így festi le a beszélő pillantását az éjszaka mélyébe: "S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten". Ezzel szemben én igyekeztem itt is a drámaiság felé billenteni a mérleget: "S pillantásom vágyva, félve fulladt bele a vak éjbe", és a fulladás képzete már a vers végső motívumára, az áradó árnyékra is előreutal. Az utolsó előtti versszak első sorában is túlságosan romantikusnak tartottam Tóth Árpád "dörgött ajkam" kifejezését, ezért írtam egyszerűen "sikoltottam"-ot. A főhős ugyanis itt már nincs abban a helyzetben, hogy rárivalljon a madárra, már nem irányító, hanem kétségbeesett, megtört áldozat, akibe az utolsó tőrt is beledöfték, és ezen kívül az angol eredetihez ("shriek") is közelebb áll.

    A költemény alapja tehát - az én meglátásomban - a kárhozat. A lírai beszélő egyedül ül otthon, egy decemberi éjjelen és számos könyvvel körbevéve bóbiskol karosszékében. Halott szerelme, Lenóra emléke azonban nem hagyja nyugodni, és ez adja a költemény alaptónusát. A könyvektől remélt "ellenszer a fájó búra" valószínűleg a halott kedves megidézésével kecsegtet, és mikor a beszélő az ajtóhoz megy, hogy megnézze, ki kopog, titkon valóban azt reméli: Lenóra tért vissza. A verset tehát végig átjárja a szellemidézés hangulata; ezt igyekeztem olyan szavakkal érzékeltetni, mint rémlik; átszellemülve, és nálam Lenóra nevének visszhangja is kísértetként jár vissza.

    A főhősben a remény mellett ott rejlik a rettegés a hiábavalóságtól, attól a "soha már"-tól, melynek allegóriája maga a holló lesz. Abban a pillanatban, amikor a madár berepül az ablakon, és megtelepszik Pallasz szobrán, kivetül a szerelmes belső gyötrődése, és megkezdődik a párbeszéd kettejük között. A holló első megszólalását még kedélyesen fogadja a beszélő, a második megnyilatkozás azonban már baljós értelmet nyer (Reggelre már ez is elmegy, miként álmom tovaszáll. / S szólt a madár: "Soha már!") és utal a vers végkifejletére is. A mű második felében egyre komorabbá válik a tónus: a holló minden egyes megszólalása egyre mélyebben vág a beszélő tagjaiba; először csupán "tüzes tekintetét" fúrja keblébe, míg végül a csőr hatol egészen a szívéig.

    A tizennegyedik szakaszban a károgás a felejtés lehetőségére adott egyértelmű cáfolatként hangzik: a szeráftól remélt nepenthe, mely felfogható bármilyen kábító- vagy bódító szerként, nem alkalmas a bánat ellen. A beszélő ettől a ponttól másként viszonyul a madárhoz: míg eddig igyekezett hétköznapi, valamiféle racionális magyarázattal ellátni ("Tán búlepte lélek volt a gazdája (...), s tőle tudja a madár (...) azt, hogy soha, soha már!"), most egyszerre transzcendens hatalommal ruházza fel, látnokként szólítja meg, és válaszát is egyfajta próféciaként értelmezi, s mindeközben a kétségbeesett ember kapkodásával hol sátáni erőt tulajdonít neki, hol Istenhez fellebbez. Itt, a tizenötödik és tizenhatodik szakaszban válik a vers formailag is a legdrámaibbá, hiszen mindkét versszakban az öt-öt sorban felépített kérdésre felel a holló, újra meg újra, a hatodik sorban. A tizenötödik strófa még az enyhülés lehetőségét kutatva firtatja a vigasz esélyeit, a következő azonban azt is tagadja, hogy akár ebben az életben, akár bármely más dimenzióban esély volna, hogy a beszélő elgyötört lelke újra egyesüljön Lenóráéval. Lehetetlenné válik a titkon dédelgetett reményfoszlány: a "soha már" legyőzve teret és időt, végérvényes diadalt arat. Hiába tehát a fellebbezés a démoni vagy az isteni erőkhöz, a válasz akkor is ugyanaz lesz.

    Mert a beszélő pontosan tudja (talán már a vers legelejétől tisztában volt vele), hogy mi lesz a felelet, akármilyen kérdést is tesz fel. Önkínzó vágyakozása azonban mégis arra készteti, hogy tovább faggassa a madarat, önszántából tartsa elé szívét és lelkét, hogy a holló a kellő pillanatban döfhessen beléjük. Ezzel teljessé válik a lírai alany elkárhozása. A befejező két szakasz adja meg, visszamenőleg is, a holló "titkát", mely "megfejtésre várt": a madár az el nem múló fájdalom és reménytelenség jelképévé válik. Ami eddig "bú", "félelem", "zsibbadt" ajak, "forró tűzben" égő lélek, "hátracsukló" fej volt, az most megtestesül az ébenszemű hollóban, hogy annak egyre növekvő árnyéka örökre elnyelje a lírai beszélőt, hogy az a versírás tintájának áradatába fúljon.

    Akár az ihletet fogadjuk el a versírás alapjának, akár - ahogyan Poe hangsúlyozza - a pontos megtervezettséget, a szinte matematikai kalkulációt; a műfordításnak mindenképpen precíz, mérnöki munka szerint kell folynia. A műfordítás azonban irodalom is: teljesen objektív átültetést lehetetlen létrehozni; az eredeti alkotás a fordító egyéni meglátásán átszűrődve ölt testet a fordításban. Mert egy versről a fordítással mindig lehet újat mondani, új aspektust felfedezni, mint ahogy én is törekedtem A hollóval a küzdelem és a végső, tragikus bukás minél drámaibb bemutatására.

 

Edgar Allan Poe

 

A HOLLÓ

 

Egyszer éjfél körül csendben otthon ültem, elfeledten,

S köröttem állt ósdi könyvek tornyából egy ócska vár.

Félálomban voltam éppen, felriadtam, körülnéztem,

Mert halkan s roppant gyengéden koppant ajtómon a zár.

"Látogató az" - suttogtam - "Tőle koppant meg a zár.

Más egyéb ki volna már."

 

S úgy rémlik, az évnek végső hava jött el, és e késő

Órán padlómon folyt vérző színnel néhány fénysugár.

S buzgón vártam: jöjjön reggel; könyvet bújtam rejtelemmel,

Búmra légyen hűs ellenszer, mert a szív hiába vár:

Szép Lenórám fenn az égben, s angyalhad, ki rája vár,

S nincsen földi neve már.

S függönyömnek komor, drága, éjszakába lengő vászna

Megrémített, s félelmével töltött el a zord halál.

Majd, hogy szívem csendesítsem, felkeltem, hogy megtekintsem

Vendégem, mert kétség nincsen, tőle koppant meg a zár.

"Vándor az kint a sötétben, tőle koppant meg a zár.

Az lesz az, más senki már."

 

Így, hogy magam rábeszéltem, lassacskán ajtómhoz léptem.

"Uram" -szóltam - "vagy asszonyom! Lelkem bocsánatra vár.

Való igaz, bóbiskoltam, s záram roppant halkan roppant,

A keze is halkan koppant, s zörrent ajtómon a zár."

E szavamnál a kilincset megfogtam, s ím: nyílt a zár:

Kinn az éj, más semmi már.

 

S pillantásom vágyva, félve fulladt bele a vak éjbe.

Álmot láttam, mit halandó álmaiban sose vár.

S formálta e gyászos óra zsibbadt ajkam egy bús szóra,

Halkan suttogtam: "Lenóra" - név, mely folyvást visszajár.

Halk visszhangja kél az éjben, s kísértetként visszajár.

Csakis ez, más semmi már.

 

Szobámba, hogy visszamentem, forró tűzben égett lelkem,

Újra, csak most hangosabban, máshol zörrent meg a zár.

"Van valami" - mondtam kábán - "Ablakomnak vézna rácsán.

Ó, e rémet bárcsak látnám! Titka megfejtésre vár!

Nyugodj meg hát, szívem, lám e rejtély megfejtésre vár!

Szél lesz az, más semmi már!"

 

Nyitom zsalum s vészes árnnyal, fürgén, számos szárnycsapással

Beröppent egy sötét holló; hajdankorból szent madár.

És csak néztem, hogyan szárnyal, nem törődve semmi mással,

És hogy úri méltósággal száll ajtómhoz, s egyre vár.

Ott szállt rá Pallasz szobrára, néz le rám és egyre vár.

Ül és néz, más semmi már.

 

Én csak néztem, aztán végül nem bírtam mosolygás nélkül,

Látva, hogy a nagy ében szem zord szigorral föl-le jár.

"Bár csapzott főd kopaszodó, nem vagy pimasz, tolakodó,

Rettenetes, régi Holló, Éji Partról bús madár.

Kérdem úri neved. Felelj, Éji Partról bús madár!"

Szólt a Holló: "Soha már!"

 

"Lehetetlen! Biztos? álom! Bár értelmét nem találom

Szavának, ám mégis furcsa, hogy csúf csőre erre jár.

S élhetnék a sejtelemmel, hogy nem élt még olyan ember,

Ki így kísért volna szemmel egy szárnyast, mely csöndbe? vár

Fönn az ajtón, fönn a szobron: madár vagy szörny csöndbe? vár,

Ilyen névvel: Soha már."

 

Ám a holló nem moccanva, azt az egy szót hajtogatta,

Mint aki e vészes szóval minden titkot elém tár.

Más egyebet ki nem mondott, egyetlen tolla sem mozgott,

S bennem egy mondat mocorgott: "Barátom mind tovaszáll,

Reggelre majd ez is elmegy, mint reményem tovaszáll."

S szólt a madár: "Soha már!"

 

"Ó, milyen találó, merész, csendet törő feleselés!

Ám csak ennyi volt" - gondoltam - "más szót immár nem talál.

Tán búlepte lélek volt a gazdája és szörnyű sorsa

Egyre lejjebb, lejjebb vonta, s tőle tudja a madár

Bús remények gyászénekét, amit zeng most a madár.

Azt, hogy soha, soha már!"

 

Egy mosollyal könnyítettem lelkemen, majd gördítettem

Karosszékem ajtóm elé, lássam, hollóm mire vár.

S bársonyszékembe merülve, képeket képekbe fűzve,

Kérdeztem átszellemülve: "Mit akar e múlt-madár?

Mit akar e vad, viharvert és vészjósló múlt-madár?

Azt károgva: "Soha már?"

 

Így ültem elgondolkodva, egyetlen egy szót sem szólva,

Míg keblembe fúrta tüzes tekintetét a madár.

S míg kimerült eszem tára, fejem lassan csuklott hátra,

Ibolyaszín vánkosára, rajta lámpám árnya jár,

És amelynek bársonyára, melyen lámpám árnya jár,

Ő nem fekszik soha már.

 

S úgy tetszett, hogy sűrű, tömény lég fojtogat: égi tömjén.

Szeráf lépte cseng a padlón, míg bódító füstje száll.

"Lám csak!" - búgtam - "éji vendég tér be hozzám, hogy a Szent Ég

Véle küldjön hűs nepenthét, melyben bús feledés vár!

Idd, oh idd a hűs nedűt és felejts! Szíved erre vár!"

Szólt a holló: "Soha már!"

 

"Látnok!" - sírtam - "Szavad várnám! Látnok, madár, vagy a Sátán?

Ördög küldött, vagy vihar vert be házamnak ablakán?

Oda, hol egymagam élek, s rég kísért egy halott lélek.

Figyelj rám! Halld, mit beszélek, s szólj, hisz szívem erre vár!

Van-e vigasz Gileádban? Mondd meg, szívem erre vár!"

Szólt a holló: "Soha már!"

 

"Látnok!" - sírtam - "Szavad várnám! Látnok, madár, vagy a Sátán?

Egy az Isten, ki teremtett, őrá esküdj csúf madár,

S mondd meg, lelkem követeli: ugye, égben ölelheti

Kedvesét, míg körbeveszi őket zengő angyalár?

Ölelheti, kit Lenóra néven hív az angyalár?"

Szólt a holló: "Soha már!"

 

 

"Ez legyen hát végső szavad!" - sikoltottam - "Hordd el magad!

Pusztulj innen, szállj! Plútónak Éji Partja visszavár!

Ne hagyj sötét tollat hátra, mely lelked hazug szavára

Emlékezetembe vájna! Szállj el innen, csúf madár!

Tépd ki csőrödet szivemből, s takarodj, te rút madár!"

Szólt a holló: "Soha már!"

 

És a holló meg se rebben, fent ül csendben, fent ül csendben.

Ajtóm komor Pallaszáról néz le rám és egyre vár.

Tekintete olyan, mintha alvó szörny lenne a minta,

S árnyéka akár a tinta padlómon szétfolyva jár,

S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár,

Nem szabadul - Soha már!

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2007 / 2   »   A kárhozat károgása
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911