Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 12   //    «    27    » 
Kállay Géza
Szó-kép, kép-szó - Ács József-Kolovratnik Krisztián könyvéről
jegyzet 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



A művész: rögzít és teremt.

Rögzít, a lehető legpontosabban, látleletet vesz föl; értékel, diagnosztizál, kísérletekkel további ellenőrzéseket végez, adatol, bizonyít, meggyőz. A kötet utolsó írásában, az Este a Kátrány utcában című novellában a következő mondat áll: "Az egykor nagy műgonddal készült alkotmány" - egy elszuvasodott fakapu - "nyekeregve tárja eléjük a tényeket", és ez sok kép, vers, novella mottója lehetne a könyvben. Nem árt, ha a szerző orvos, mint Csehov, vadász-horgász, mint Hemingway, természettudós, elméleti fizikus, mint Ács József, fényképész, mint Kolovratnik Krisztián. Csehov egyik hőse úgy gondolja, hogy a legfontosabb: az író ne úgy írjon, ahogy elvárják tőle, hanem ahogy szeretne; Hemingway szerint az író feladata azzal a paranccsal kezdődik: "írj le egy igaz mondatot!". Csak az tudja, mindkettő milyen nehéz, aki próbálta. Mert mit jelent, hogy egy mondat igaz? Az igazságot fehéren-feketén? És tudja, tudhatja egyáltalán a szerző, mit szeretne valójában, önnön és az élet való-jában? Amit a művész lát, mond: az emberi természetnél fogva eleve valahogyan-látás és -írás, de ez így van jól, mert az író és a fényképész is elsősorban: ember. Egy, illetve kettő a Földön nyüzsgő sok milliárd között, aki, mint bárki más, reggel felkel, zuhanyozik, fogat mos, (időnként) reggelizik, mert éhgyomorra a sok látványosság megfekheti a gyomrát - mint a Szénrajz villanykörtékkel című novella főhősének a halászlé és a mákos bejgli -, mert a művész ebben a könyvben kimegy, ki kell mennie az utcára, és késő éjjelig rója az aszfaltot: égető fehérséget lát sötét aluljárókban, fehér ablakok előtt suhanó autót, vakító aszfaltburkolaton két tilosban átkelő gyalogost és lassan mászó járműveket, hulló levelek közt álldogáló lábakat. A művész nézi, amint a nedves járdán kettős árnyat vet egy női figura a fehér fény ernyőjében, sötéten várakozó gépkocsik között, vagy ahogy a hófehér, de lyukacsos, narancsbőrös járdán a nap rajzolja fel egyetlen férfi árnyékát úgy, mintha krétarajz volna, amellyel halottkémek rögzítik az áldozat helyét a földön gyilkosságok és autóbalesetek után. Öreg néni kaptat végtelen lépcsőkön, a lépcsők belső oldalára szórópisztollyal festett torzalakok teli szájjal röhögnek. A téren nyugdíjas Lear királyok egymagukban üldögélnek; az egyik még az újságot böngészi, mert érdeklik az udvari pletykák; a másik ölébe ejtette az olvasnivalót, és bámul: talán galambokat, talán a múltat, trónteremben, lányai közt, vagy viharban, fenyéren. Vasrács mögött szeméttől pöffedő kukát is megpillant a művész, azonban az sem kerüli el a figyelmét, hogy ugyanitt fehér fénykör világít át egy kereszt alakú ablakkeretet. A művész semmiben álló telefonfülke felé tart, hogy felhívjon valakit: halló, ugye te is látod? Vagy arról van szó, amiről a Sitges című versben: "telefonálhattok, de kősüket"? Vagy eleve le kellene tenni a kagylót, mint Tibor, a szerelvénybolt-vezető, a Szerencsejáték című vers főhőse, amikor megtudja, nem is az övé a lakás, amiért harminc éven át tartó eltartási szerződést kötött? Néha a művész óriáskerékre ül (csak nehogy mókuskeréknek bizonyuljon!) egyszemélyes utazása során, mert talán madártávlatból elviselhetőbb városának fekete-fehérsége, de, mint az Egy láda föld című vers figyelmeztet, ez sem megy mindig büntetlenül, mert könnyen "átzuhog az emberen a város". És a város néha "halott kőváros" "a folyó" pedig "feketekávé-színű, izomköteghez hasonló hullámokat vetve halad a medrében" (Szénrajz villanykörtékkel). A művész vonatsínpárt lát ködös semmibe veszni, de csak a kérdő tekintet marad, ugyanezen a fotón, homályos premier plánban. Fullasztó ködben, szenesmozdony füst-párájában két képen is sötét férfi- és nőalakok állnak, illetve bóklásznak a vonat felé. Föl akarnak szállni? Föl kell szállniuk? Valaki áll mögöttük? Csomagokkal? Géppisztollyal? Hová mennek? Várja őket valaki? Örülnek majd annak, aki és ami várja őket?

A művész ebben a könyvben nem kitüntetett létező, még csak nem is első mozgató, nem primus movens, de movens: mozgó, élő mozgató, felveszi a valóság ritmusát. A művész néz, majd lát: a látás már a teremtés előszobája, még nem az első nap, még mindig az azt megelőző, a nulladik, amin még nem történt semmi, de a nulla a végtelent is szunnyadva magába zárja, és a művész már minden tagját-ízét-porcikáját, érzését, fogalmát, metaforáját, elbeszélő- és cselekmény-szerkesztő kedvét csatasorba állította. Ahogy a Dilemma című vers két sora és egyben a képfelirat mondja: "Készülsz, nehogy szétszakítson, // amivel szakítanod kellene". De nem szabad szakítani vele, nem is lehet, hiszen "Hiába emelsz kezet rá, // a levegő törhetetlen. // Hiába rohansz utána, // Árnyékod átléphetetlen" (A történelem hüllőteste). A művész ebben a könyvben elsősorban a szemét nyitotta tágra, hiszen a szem Kosztolányival szólva "szabadon hagyott agyvelő, mely a megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forradalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán", egyszerre agy "kívül-belől": befelé figyelő, mélyre néző villanófény, és a külvilágra irányított, élesre állított teleobjektív, néha éles fájdalommal hasító teleszubjektív. A szem: objektív és szubjektív: amit és ahogyan, de akkor jó, ha mindig: tele.

A művész nem kitüntetett létező (ne is legyen, akkor elveszti kapcsolatát a valósággal), de alkot, teremt. A mérnöki precizitású felmérést, a meg- és felmutatást, a van világát csak egyetlen lépés, egyetlen mozdulat választja el a "legyen", a "jöjjön el" világától: talán a teleobjektív élességének utolsó igazítása, esetleg az utolsó lépés a megfelelő perspektíva megragadásához, sőt, csupán a test és a személyiség súlypontjának pillanatnyi áthelyezése, hogy helyes irányba billenjen a képsík. A kijelentő mód valódi művészeknél áttér kötőmódba, vagy, hogy a kockázatot a kötőmód egy másik elnevezésével még inkább érzékeltessem, függőmódba. Az analitikus nyelvfilozófusok között már arról nagy vita dúlt, hogy a hétköznapi nyelvben levezethető-e a kell a vanból: ha alaposan megmutatom, hogy és mint van "ez a mai helyzet", abból következik-e, puszta leírásom sejteti-e, szuggerálja-vágyja-, akarja-, sőt, követeli-e, hogyan kell (kellene) lennie, hogyan legyen? A művész esetében nemcsak a vanból lesz egy szempillantás alatt, egy szemnyitás, egy fényképezőgép-kattintás árán kell és legyen, hanem a legyen szüntelen visszavetül a vanra: a vanról is egyre több sötét folt tűnhet el, ha rávilágít a kell, ahogy a fekete domboldalt kifehéríti a hó, de így a feketeség is jobban látható. A könyv egyik képén fiatal férfi készül úszómedencébe fejeselni; a lencse abban a szabad szemmel tulajdonképpen "láthatatlan" pillanatban rögzítette, amikor még nem rúgta el magát a málladozó medenceszélről, de ujjai már érintik a sötét víztükröt, illetve önnön tükör-másának ujjhegyeit. Így képzelem kijelentő mód és függő mód, van és kell érintkezését a művész képzeletében. Kijelentő és függő mód hat és visszahat: ha "apad a folyó // Saját hordaléka vajon mit ér neki?" "Lakhatatlan vagy, s így lakatlan // Magát felgyújtó tüskebokor" (Dilemma); "Amit gondolok, kiárad, // s visszahárítja a vádat" (A leselkedő halál); "Az előadó hárakulcsolja a kezét, lábujjhegyre áll, aztán visszaejti magát a sarkára" (Az idők szava). "Megint minden visszahull a csöndbe, az idők kezdete elé" (Este a Kátrány utcában).

A művész a képzeletével nem álmodozik, nem óhajtó módban fogant utópiákat gyárt. Hiszen ha van is "vágyálom" ebben a világban, belőle "nincs felébredés" (Sitges). Az író drámáiban sem cseréli le a világot, a szerepeit játszó színész kedvéért sem (Este a Kátrány utcában). A művész olyan helyzeteket teremt, amelyekből az éppen ábrázolt van többé kikerülhetetlenül néz ránk. "A költészet nem állít semmit", gondolja a nő az ötödikről. Azonban nem rájön, hanem átéli, hogy a költészet igenis állít, például: úgy állít be valamit, hogy...; megállít (embert), kiállít (képet), elállít (vérzést), átállít (órát-időt), ráállít (valakit egy témára), összeállít (írást), visszaállít (valakit a helyére). A nő az ötödikről a vásárcsarnokban őgyeleg. "Valaki a vállára tette a kezét. Megfordult. Vakító fényességgel, bizsergető meleggel zuhant az arcába a nap. Mezítláb állt a kövön, mint aki fürdik" (A nő az ötödikről).

Függőmódban sorakoznak a fekete-fehér képek, a novellák, a hosszabb-rövidebb versek: kiderül - és ez a teremtés függő módban - minden hétköznapi tárgy nemcsak tény, hanem szimbólum is: lépcső; sínpár; párhuzamos vaskorlát a műút mentén; kopasz, meredező ágak egy domboldalról lefelé tartó kalapos férfi (megelevenedett madárijesztő) fölött; a Lánchíd alatt átvezető gyalogos-alagút a rá merőleges lépcsőkkel; aluljáró; falfirka; utcai boltív; roskatag autó a sarkon; üres bisztróban asztalra tett székek égre meredező lábai; tűnődő női arcok; hibátlan ívű, harisnyás vagy meztelen női lábak. Egy láda föld, ami én vagyok és immár ingyen elvihető (Egy láda föld), a csillár a Kátrány utcai házban, mely úgy lebeg, "akár egy bíró, fémkarjai tompán fénylenek" (Este a Kátrány utcában), egy óraszerkezet: "Mostanában valahogy minden lejár // mint egy óraszerkezet: valahol másutt húzzák fel // de itt nem // itt lejár // és úgy marad" (Ahogy értelmét veszti a nyelv), a Duna vízben heverő kődarabjai, háttérben a Parlamenttel; a molett, csupasz, fehér, fejetlen kirakatbábuk; az ezerráncú, a fenyegető árnyékra is közömbös homoksivatag; a semmiben függő vaskos betonoszlopok. Jelképesek a kisiklott, tragikus életek történetei: a lakótelepi magányos férfiak, albérletben tengődő bolti eladónők, a varkocsos kislány, Szarkaláb sorban eltűnő, a másvilágra költöző szülei és pótszülei, "a bordás pulóverben alvó fiatalember", a bokrok tövébe húzódó hajléktalanok, az utcára hajított fotelekben cigarettázó fiatalok, akik "nem nyújtanak be évente pályázatot saját életükre" (Pocsolyák testvérisége), a csalódott, pályáját elhagyó színész. A fénykép: elbeszélés, líra, dráma; a próza, a vers: fénykép. A kötet: "Képkiállítás az agyban" (A leselkedő halál). Például: "Az asztal közepén zubogva forr a húsleves. [...] A tányérokban tovább rotyog a lé, vadul bukfenceznek a húscafrangok, keringenek a répadarabok és a cérnametélt. [...] Változik a szín. Üres az asztal. Ropi üvegpohárban. Borult idő, délelőtti fények. Halk lobbanás, bekapcsol a televíziókészülék" (Roto-fight, hármas pálya). A próza, a vers fő metaforája a film, a filmszakadás: "A vetítővásznon elfeketedik a kép, majd hirtelen filmszakadás: égető, vakító fehérség" (A túlélés terrorja); "mintha mások álmában // kényszerülnénk eljátszani // a legszánalmasabb szerepet // egy véget nem érő álomban // ahol háborús filmek jelenetei // keverednek a sistergő idegsejtek // kényszerképzetei közé"; "nem lehet visszatekerni a filmet // a végzetes pillanat elé" (Nem történt semmi sem). Agyvérzés filmen: ebben a versben is megszólal a könyv egyik alapmotívuma, a hiábavalóság: "A sarokban ócska vesszőkosár. // Nem tarthatsz már benne semmit: // ami nem égett el, azt elvitte az ár". "Haladj bármerre, magadba, // mindig magadba ütközöl // pedig semmi sincs belőled: élményeid vagy, semmi más" (A leselkedő halál). "Minek alakítják át, ha nem használják semmire?" (Pocsolyák testvérisége), "hiába a tussal rajzolt táblázatok // a számtalan alaki szabály // hiába kell búzakék olajfestékkel // lefesteni a szegélyköveket // [...] hiábavaló sikálás // eltüntetni az oda nem illőt" (Nem történet semmi sem). "Megérted-e [...] Hogy nem lehet // elutazni az időből // Nem lehet kivárni, míg véget ér a tér?" (A történelem hüllőteste).

Erre visszhangot, visszjelet küldve, s egyben könyvismertetőmet lezárva egy verset írtam Nektek, kedves Józsi és Krisztián. Íme:

 

Kedves Józsi és Krisztián,

könyvetek igaz igazán,

tudom jól, feketén fekete

a tengerimalac belseje,

tudom, hogy régen nincsen áram,

a sosemvolt Kátrány utcában,

hogy ellobban a vita úgyis,

még ha százszor okos és Józs-is,

hogy átkos labirintusok falán

hasztalan dörömböl Krisztián.


De nézzétek:

a magasról felvett utcaképen

egy pár még kéz a kézben megy,

tóparton két kislány szemében

tükröződik a tó, a hegy,

pamlagon, széken szép nők ülnek,

a stégről látnak még madarat,

az ötéves kisfiú megtanulja

a legfontosabb szavakat.


Még van kép, amin láthatunk is,

van még nyelv, amin írhatunk,

fulladva füstben, ködben állva,

egy-két jelet hátrahagyunk.

A Jós édesapja még egy teát tölt,

a fény vakít, de még fehér -

ökölbe végleg nem szorulhat

a kinyújtott, üres tenyér.

 

 

Tovább a könyv oldalához »

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 12   »   Szó-kép, kép-szó - Ács József-Kolovratnik Krisztián könyvéről
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911