Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2007 / 1   //    «    13    » 
Farkas Attila Márton
Mi a haiku?
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Amikor egy ízben Ma-cu Paj-csanggal együtt sétált, egy vadlibát látott fölöttük elröpülni. Ma-cu kérdezett:

    - Mi volt az?

    - Vadliba - felelte Paj-csang.

    - Hova lett? - kérdezett tovább Ma-cu.

    - Elröpült - felelte Paj-csang.

    Erre Ma-cu jól megcsavarta Paj-csang orrát, annyira, hogy az fölordított fájdalmában. Ma-cu így kiáltott rá:

    - Ha itt volt, hogyan röpülhetett el?

 

 

I. A tudat tizenhét pillanata

 

Az atomista szemléletet elfogadó buddhista bölcselők, az abhidharmikák szerint a világnak háromféle határa létezik, amit háromfajta oszthatatlan rész képvisel. Eszerint az atom, a paramánu képezi a rúpa, az anyag "végső határát". S miként az atom az anyagi lét határa, a tapasztalati világot szintén meghatározó nyelvi világ határa az aksara, a szótag, illetve a hangzó. A harmadik "elemi rész" a ksana, a pillanat, az idő legkisebb összetevője, s így annak végső határa.

    A ksana (páli khana) azt az érzékelhetetlen "időegységet" jelöli, ami alatt a külső és belső tapasztalati világot alkotó "lételemek" (dharma): szín, szag, íz, forma, érzés, gondolat, ismeret (stb.), illetve az akkori atomizmus szerint ezeket fölépítő elemi részecskék kombinációja, konfigurációja nem változik - tulajdonképpen ez a "pillanat" fogalmának kvázi-definíciója. Ám a dharmák oly gyorsan alakulnak át, hogy keletkezésükkor már el is múlnak. Valamit érzékelünk, de az a gyorsaság miatt már nem is létezik, így a tapasztalás folyamán (vagyis az érzéklet földolgozásakor) lényegében a múltat látjuk, halljuk, tapintjuk, ízleljük, szagoljuk vagy gondoljuk. Így ami az érzékszervek számára jelen van, az csupán olyasféle "emlékkép", mint makroszinten (a mi kultúránk világegyetemében) a távoli égitestek látványa. Ami egyben világos megfogalmazása az érzékadat "földolgozási időkésésének" is, azaz az érzékszerv és érzéktárgy közötti kontaktus és ez utóbbi tudatosítása közötti időeltérésnek. Vagyis a pillanatnyiság elve, a ksanika a dolgok látszat-létének tanát hordja magában; ez később, sajátos logikai csavarral továbbgondolva, az egyik mahajana filozófiai iskolában, a jógácsárában explicit formában is előjön. Eszerint az érzékszervi tapasztalás olyan, mint az álom: ha a tárgy már nem tapasztalható, amikor az érzékszervek számára megjelenik, tehát tapasztaltnak sem nevezhető, inkább képzeltnek. Sőt, az emlékkép is ebből a képzelt tapasztalásból születik.

    A ksana egyszerre absztrakció és konkrétum. Egyrészt nem tekinthető olyan mérhető időegységnek, mint az óra vagy a másodperc, sokkal inkább elméleti létezőnek, a dolgok látszólagosságát kifejező elvont ideának, ami lényegében a következő metaforát hordozza magában: "keletkezés = elmúlás". Másrészről (és itt a paradoxon) belőle épül föl a tényleges, mérhető, lineáris idő: az absztraktumból a konkrétum, a látszatból a valóság. Így húsz ksana tesz ki egy tatksanát, tizenhat tatksana egy lavát, harminc lava egy (jobb híján órának fordított) muhúrtát. Egy teljes nap - "egy nappal és éjszaka", ahogyan a szövegek mondják - harminc muhúrtából áll. Így a ksana 0,06 másodperc, ami az előbb említettek miatt persze nonszensz. A Szamjuktábhidharmahridaja című irat a ksana megértését segítendő, így szemléltet: Ha egy "erős ember" szemével gyorsan végigpásztázza az ég csillagait, pillantásából egyetlen csillag látványa felel meg egy ksanának. Vagy ha ugyanez az erős ember egy éles késsel átmetsz egy "finom, vékony selymet", ebből egyetlen szál átvágása felel meg egy ksanának. Egy harmadik példa szerint, ha ez az erős ember ujjaival csettint, annak ideje alatt 64 ksana telik el. Ezek a konkrétumok a fölfoghatatlan, mérhetetlen kicsinységet hivatottak érzékeltetni.

    Az abhidharmikák aztán a pillanatot is fölosztották további három szakaszra, amolyan "alpillanatra", méghozzá azon az alapon, hogy mint minden időegységnek (illetve általában minden létezőnek), a ksanának is van kezdete, közepe és vége. (Noha az épp az érzékelhetetlenül gyors kezdetek és végek egységének kifejezője!) Így jöttek létre a "keletkezési pillanat", a "jelenléti pillanat" és a "föloldódási pillanat" fogalmai. A kasmíri vaibhászikák már négy szakaszra osztották a pillanatot: a dharma fönnállása (ti. a "jelenléti pillanat") és föloldódása közé beékelték a "romlás" fázisát is. Egy következő lépésben ezekből a pillanatfajtákból alakult ki a tudati mozgás, majd a szubjektív, "belső" időre alkalmazott kategória, a "tudatpillanat" fogalma, ami az érzékelés-észlelés folyamatát osztotta különböző fázisokra. Elméleti alapja, hogy az anyagi dharmák minden látszólagos gyors változásuk, "pillanatnyiságuk" (ksanika) ellenére is jóval lassúbbak, mint a tudati folyamatok. Így egy tudati (vagy mentális) lételem (pl. egy gondolat vagy érzés) mindössze tizenhatod annyi ideig tart, mint egy anyagi (rúpa) dharma. Ennek oka, hogy a tudatfolyamatok több összetevőből - s ennélfogva szakaszból - állnak, mint az anyag átalakulási processzusa. A tudati (illetve a tapasztalási) folyamatnak ezeket a megfoghatatlanul parányi, inkább csak elméletileg megközelíthető szakaszait nevezték "tudatpillanatnak" (csitta-ksana, illetve csitta-khana), melyeknek létéről csupán következtetés révén lehet tudni.

    A rúpa, az "anyag" (vagy inkább: a tapasztalati világ) érzékelhetetlenül rövid ideig tartó átalakulása tehát nem más, mint maga az érzékelési folyamat, minthogy az anyagi pillanat lényegében azonos egy teljes tapasztalási processzussal, azaz a megjelenő tárgy ingerétől annak földolgozásáig terjedő "belső idővel". (Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a pillanat mint a mérhető idő alapegysége képviseli az időbeliség "atomi" szintjét, a "pillanat pillanatai" - vagyis az "anyagi pillanat" összetevői, azaz a tudatpillanatok - egyfajta "szubatomi" szintet reprezentálnak e sajátos rendszerben.) Mindenesetre a külső anyagi világ amúgy érzékelhetetlenül rövid pillanatnyi átalakulása, vagyis egy ksana alatt a következő történések játszódnak le tizenhat tudatpillanatként:

 

a.    Egyfajta előzmény, a tudat öntudatlan nyugalmi állapotban (bhavanga) van: 2 pillanat.

b.    Ez az állapot megzavarodik, illetve érzéki kontaktus valósul meg: 1 pillanat.

c.    A tudat éberré válik, a figyelem az öt érzékszerv felé fordul: 1 pillanat.

d.    Érzés, benyomás keletkezik: 1 pillanat.

e.    Megtörténik a tárgy befogadása vagy "illeszkedése": 1 pillanat.

f.    A tudat megkülönbözteti, megvizsgálja a befogadott tárgyat: 1 pillanat.

g.    Meghatározza azt: 1 pillanat.

h.    Fölismeri és értelmezi (dzsavana): 7 pillanat.

i.    Végül megtartja, emlékként rögzíti: 2 pillanat.

 

Ez bővült évszázadokkal később, a szisztéma spekulatív csiszolgatása révén egy további tudatpillanattal, minthogy logikailag szükséges volt föltételezni egy "átmeneti pillanatot", amely lezárja a folyamatot s egyben megnyit egy újat a következő tárgy észlelésekor - így lett tizenhét csitta-khana.

    Az észlelési folyamat szakaszait a kései ortodox (théravádin) Abhidhamma irodalom egyik legjelentősebb alkotásában, az Atthaszáliníban remek kép-jelenet érzékelteti: Egy ember betakart fejjel alszik a gyümölcsöktől roskadozó mangófa alatt. A szél megrázza az ágakat, és egy gyümölcsöt lever a fáról. Az illető fölébred a zajra, lehúzza a takarót a fejéről, kinyitja a szemét és körülnéz. Azután kinyújtja a kezét a gyümölcs után, megtapogatja, megnyomkodja, megszagolgatja, majd megeszi. Ezután újra lefekszik, és tovább alszik. Az alvás az öntudatlanul, nyugodtan tovaáramló bhavanga "létfolyamának" felel meg. A pillanat, amikor a gyümölcs leesik és az álom a zajtól félbeszakad, egy további tudatpillanatig még nyugodtan tovaáramló folyamával azonos, amit azután a tárgy behatása követ, minthogy a bhavangát megakasztja és "rezgésbe hozza", ennek következtében a második tudatpillanat végére az áramlás megtörik. A fölébredés pillanata megfelel a tudat éberré válásának, amikor a zavar észlelése nyomán az öt érzékszervi kapu felé fordul. Amikor pedig az ember kitakarja a fejét és kinyitja a szemét, ez megfelel a látás működésbe lépésének. A gyümölcs megragadása a befogadás, fogdosása-nyomkodása a vizsgálás, megszagolása és további tulajdonságainak megállapítása a meghatározás funkciójával állítható párhuzamba. A gyümölcs elfogyasztása azonos a teljes megismeréssel, a tárgy - Anagarika Govinda szavaival - "szellemi bekebelezésének" funkciója a szájban maradt gyümölcsdarabok lenyeléséhez és a még hosszú ideig visszamaradó utóízhez hasonlítható.

    A teljes, tizenhét pillanatig tartó észlelés azonban csak akkor játszódhat le, ha az érzéktárgy intenzitási foka "igen nagy". Amennyiben ez csak "nagy", nem jut el az azonosító megőrzés műveletéig, és az érzékelés csak tizenöt tudatpillanatig tart. Ha az érzékszervi benyomás intenzitása "kicsi" vagy "nagyon kicsi", a folyamat pusztán funkcionális értelemben fut végig, ami azt jelenti, hogy nem valósul meg a teljesen tudatos fölismerés, s így nem kerülhet sor sem tudatos állásfoglalásra, sem bekebelezésre, sem az igenlés vagy tagadás értelmében vett lelki attitűd kialakítására. Ezért a tizenhét tudatpillanat tana összefügg a figyelemmel, a koncentrációval is.

    A pillanat alatt végbemenő kialvás és újbóli keletkezés megfigyelésében lesz "érzékelhető" a sorozatot alkotó tudatok közötti határvonal: az egyik tudomás vége és a másik kezdete; ennek révén érthető meg, hogy valójában egymást követő tudatok-tudomások tákolják össze az egót, valamint annak sorsát. Eszerint a valóságban a pillanatok és a tudatok "diszkrét egységek", nincs valódi én, csupán egymást követő pillanatnyi tudatok sorozatai. Hogy az ismert metaforával éljünk: a filmben nincs valódi mozgás, csak filmkockák egymásutánja. Az egyneműnek tűnő folyamattá olvadást - s vele a szilárd én illúzióját - persze nemcsak a tudatok sorozatának gyorsasága kelti, hanem a sorozatot alkotó pillanatnyi tudatok hasonlósága is. A pillanatnyiságra alapuló szemlélet révén azonban a kialvó és újból fölébredő (azaz megszűnő és létrejövő) tudatok mássága tűnik ki - az előző folytatása ugyan a következőnek, ám nem azonos azzal. Minden pillanat más, ezért minden tudat is más. Ennek belátása hozza magával azt a belátást, hogy nem vagyok azonos az előzővel, és nem leszek azonos a következővel sem. A törekvő szemléletmódját a ksanika elvére alapozva megértheti a buddhizmus állítását, hogy nem létezik semmiféle én-princípium, nevezzék azt léleknek (átman), emberi lényegnek (purusa), személynek, személyiségnek (pudgala) életprincípiumnak (dzsíva) vagy másnak, csupán a létet alkotó érzések, információk, érzetadatok stb. személytelen halmazai (szkandhák). Az én tehát különféle elemek állandóan változó konfigurációinak folyamata, és persze különféle érzékelési, megismerési processzusok hálója. Márpedig ha nincs valódi, szilárd én, nem létezik, aki szenvedjen, sőt az se, aki meghaljon.

    Mindemellett a pillanatnyiság tana föltehetőleg olyan látásmódot alakított ki, ami bizonyos meditációs gyakorlatokkal kiegészülve az "idő lelassítását" célozta. A holland emlékezetkutató, Douwe Draaisma egyik remek eszszéjében régi filozófusok, lélekbúvárok és írók műveit elemezve az ismert jelenséget járja körül, hogy miért tűnik úgy: minél inkább öregszünk, az idő is egyre gyorsabban fut? Draaisma William Jamest idézi, aki több mint száz éve szintén föltette a kérdést: hogyan múlhatnak gyorsabban az évek, amikor az órák és napok nem múlnak érzékelhetően gyorsabban, s még mindig olyanok, mint korábban? A filozófus úgy tartotta, ez szubjektív gyorsulás, s az évek látszólagos rövidülése az emlékezet tartalmának egyneműségével és az emlékezés egyszerűsödésével függ össze. Mint írja, "fiatal éveinkben a nap minden órájában, szubjektíve vagy objektíve tökéletesen új élménnyel gazdagodunk, a felfogóképesség élénk, a bevéső képesség erős, és ebből az időből származó emlékeink, hasonlóan azokhoz a benyomásokhoz, amelyekre egy gyors és fárasztó utazás során teszünk szert, szerteágazóak, változatosak és részletesek. Viszont ebből az élményből minden eltelt évvel a szürke megszokás részévé válik valami anélkül, hogy igazából a tudatában lennénk. Emlékezetünkben tartalom nélküli egységgé mosódnak össze a napok és hetek. Évek öblösödnek ki és roskadnak össze." Draaisma Thomas Mannt is citálja, aki az időérzékről szóló értekezésében az unalom időérzékre gyakorolt hatásáról ír. Általában azt hiszik - írja - hogy az unalmasság megnyújtja a napot és az órát, ez az unalomra használt német Langweile szó eredete. Ez azonban inkább csak ezekre a rövidebb időegységekre igaz, a nagyobb időtömegekre már nem. Ez utóbbiakat - heteket és hónapokat - éppen hogy megrövidíti, azok mintegy összemennek tőle: "Ha az egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék, és észrevétlenül repülne el." Az idő, amiben "semmi sem történik", a jelenben hosszúnak tűnik, utóbb egy pillanatra zsugorodik. Mert az ismertség érzése az egyformaságot jelenti, s ha a napok, hónapok, évek egyformák, az egymást követő időegységek egyetlen időegységgé sűrűsödnek az elmében.

    Vagyis tudásunk egy idő után megmerevedik, változatlan, mondhatni: "telítődött" ismeretanyag, ami sablonosítja világunkat, s ezáltal fokozatosan lezárja. Minden dolog ismert és megszokott, így unalmas - még az újdonságok is, minthogy "megrögzött" ismeretanyagunkból táplálkozó aszszociációk révén válnak azonnal "ismertté" és megszokottá, ami az idő egyre gyorsuló múlásának élményét eredményezi. Más szóval: a fölgyorsulni látszó idő, s vele az egyre fenyegető mulandóság élménye az egymást követő tapasztalások (mondhatjuk ezután: "tudatok") egyformaságának köszönhető, ami főként az öregkor sajátja. Minél egyformábbnak tűnnek a percek, az órák, a napok, az évek, azaz minél inkább úgy érezzük: ugyanazt tapasztaljuk nap mint nap, s mi magunk is minél inkább állandóan ugyanazok vagyunk (minél szilárdabb az én), annál inkább érezzük, hogy keveset éltünk, hogy gyorsan telt el az addigi idő. Vagyis az öregedéssel - ami elsősorban persze mentális öregséget jelent - az élet is fölgyorsul, s ebben az emlékezés a közvetlen ludas. Draaisma szerint az életünket szakaszoló kiemelkedő események emlékei egyfajta időjelzők, minthogy ezek teremtenek rendet az emlékhalmazban, illetve az asszociációk káoszában, s teszik szépen rendezetté, szabályosan lineárissá az időt. Ilyen időjelzők az első találkozások bizonyos dolgokkal, első szerelem, valamely tevékenység megkezdése stb., vagyis az újdonság, a dolgok kezdete. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az időjelzők mennyisége és az emlékek sűrűsége között pozitív kapcsolat áll fönn, vagyis az újdonság és az élménysűrűség egyenesen aránylanak egymáshoz. Az olyan időszak pedig, amely sok emléket hív elő, visszapillantva kitágul, s úgy tűnik, tovább tartott, mint az objektíve ugyanolyan hosszú, ám emlékekben (vagyis újdonságban, élményben) szegényebb periódus.

    A "szűkülő idő" ellentéte értelemszerűen fordított: minél inkább különbözőnek tűnik minden eltelt időegység, s minél inkább különbözőek az ezekben megjelenő állapotok (vagyis "tudatok"), annál "hosszabb" lesz a (szubjektív) életidő is. Ha pedig a különbözőség élménye a legkisebb időegységre vonatkoztatva is érvényesülni tud, az idő szinte végtelenül lelassul, s minden "lehatároltság-érzés" eltűnik. A pillanatnyiságra fókuszálás s az egymás utáni "tudatok" elkülönítése parányi egységekre bontja a kontinuitást, s a tapasztalás végtelen változatosságának érzését is magával hozza, ami a szubjektív időt ad abszurdum kiterjeszti. Ha minden pillanat más, mindig minden új. Patandzsali Jóga-szútrájának egyik passzusában olvashatjuk, hogy az egymást követő pillanatokra, illetve azok sorrendjére összpontosulva érhető el a legfölsőbb tudás, a megkülönböztetés, ami a jellegük, helyük és keletkezésük alapján a köznapi tapasztalás során meg nem különböztetett, teljesen azonosnak vélt dolgok másságát ragadja meg.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2007 / 1   »   Mi a haiku?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911