Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 12   //    «    7    » 
Levendel Júlia
Alku
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Úgy emlékszik Makk Károly a Szerelem elkészítésének lehetőségére, hogy alkut kellett kötnie: "a rab nem jöhet ki a Kádár börtönéből. Ötvenháromban kellett játszódnia a történetnek. De, azért befotografáltunk az újságosnál ezt, azt, amazt finoman... És csak a nagyon vájt fülűek jöttek rá, hogy ez egy mostani újság, amit ott láttak abban a snittben". Sajnálom, hogy ez a számomra sok - legalább három - rétegű passzus legfelületesebb, majdnem érdektelen máza, az érzékek zagyválása miatt nevetséges lehet. Hogy a vájt fülűek mit látnak - ez olyan jelentéktelen baki, amit persze észrevehetett volna a riporter, a szerkesztő, a korrektor, bárki, de ha nem, egy fél mosolynál többet nem ér, és sokkal nagyobbat vét, aki ebbe akaszkodik és ostobán okoskodik. Annál is inkább, mert a nyelvi botlás - mint oly sokszor - a gondolati csúsztatással együtt, szinte tünetként kerülhetett a szövegbe. Hiszen a mélyebb réteg - az alku kései magyarázata - túlontúl ismerős konvertálási módot mutat be: az elmúlt két évtizedben megszámlálhatatlan sokszor olvastam-hallottam, hogy az ancien régime idején elkövetett kisebb-nagyobb árulások, jelentgetések és vacak behódolások másféleképp nézve milyen hasznosak, okosak, sőt hősies gesztusok voltak. Nem tudnám eldönteni, hogy a széppé és bátorrá hazudott tettek interpretálása, a könnyekig megrendült beismerés, vagy a sztárok kiváltságtudattal hizlalt cinizmusa viszolyogtatóbb-e, de meg sem próbálom latolgatni. Elég bíbelődnöm azzal, hogy újra meg újra csendesítsem indulataimat, s hogy amikor már szinte sikerül csak szánalmasnak látnom egy-egy közfigyelembe emelt figurát, mindjárt szégyenkezzem is emberárulás szagú könyörtelenségem miatt. Viszont rendre észlelem, hogy a fél meg negyed tehetségek, s még gyakrabban a valamilyen szintű tehetségüket elemésztők, elfogyasztók, elherdálók, el, el, el, akik valahogy mégis a könynyebb, elócskuló alkalmazkodásra váltanak - szinte mindegy is, hogy fundamentalista sámánok lesznek-e vagy neoliberális médiaszakértők, ilyesfélék - nos, azt látom, hogy a tehetség hiánya (a hirtelen lett hiány rémülete még inkább) lök ezekbe a magyarázatokba. Akár a saját bűnök magyarázatába, akár a bűn elfogadtató, sőt mindjárt kanonizáló ideologizálásába.

    Hanem akkor miért csúszik ebbe a Szerelem rendezője?

    Nekem a Szerelem nem egyszerűen jó - vagy nagyon jó - film, hiszen beépült az életembe, és minden egyes kockájára - a szereplők mozdulataira, a citromszeleten megcsillanó cseppekre, a házhoz vezető utacska köveire - úgy emlékszem, mint sajátra. De hát az is, nem? A bemutatóján a meghatottság torokszorításától jól megkülönböztethető kis nyomást éreztem: kár, hogy az alkotóknak alkut kellett kötni, s a két Déry-novellából (az ?56-ban megjelent Szerelemből, amelyben B. hét év után szabadul Rákosi börtönéből, meg a ?62-es, az Ítélet nincs című önéletírás utolsó előtti fejezetével összevágó Két asszonyból) egyébként remekül szerkesztett történetben nem tudnak elszámolni az idővel. Az az öt-hat év, amit elcsaltak, kellemetlen anakronizmusokkal jár (emberek, például az öregasszonyt orvosként látogató Hetényi professzor esetleges halálának emlegetése, vagy ?56 előtt nem létező, nem látható, esetleg csak árnyalatnyira, de mégis másfélévé lett tárgyak fényképezése), s azon tűnődtem, hogy későbbi nemzedékek - vagy akár kortársak, akiket nem súrolt annyira a történelem, mint engem - felneszelhetnek-e ilyen tévesztésekre. Persze, hogy ezek nem valódi tévedések, hanem alku generálta ficamok, az nyilvánvaló volt. Déry bámulatos alkukészségéről amúgy is legendák keringtek, s végtére az a Szerelem című novelláskötete, amelynek utolsó darabja a semmivel sem manipuláló, gyönyörűséges Két asszony, 1963-ban már megjelenhetett a Szépirodalmi Könyvkiadónál, mintegy igazolva az ilyen-olyan, de művön kívüli alkuk értelmét. (A publikáláshoz nem lett volna elegendő a szerkesztő Domokos Mátyás mégoly elszánt taktikázása.)

    Akkor, frissiben, s aztán évtizedekig - és bőségesen kínálkozott ürügy meg alkalom - úgy gondoltam, hogy ha a film alkotói választásra kényszerültek: vagy ezzel a csúsztatással fejezhetik be és mintegy ráadásként be is mutathatják művüket, vagy a makulátlansághoz ragaszkodnak, és az egészből semmi se lesz, jól tették, hogy az előbbi mellett döntöttek. Nagyon jól tették! És lélekbeli szavazatomon fikarcnyit sem csorbít, hogy én talán nem tudtam volna így dönteni. De hát szerencsére nem vagyok filmkészítő. Másfél évtizeddel később, a még mindig nem eléggé puha nyolcvanas évek közepén írhattam alku nélkül regényt ?56-ról, Snagovról, kivégzésekről és bebörtönzésekről abban a tudatban, hogy csakis posztumusz lehet, de józanul láttam (és látom most is), hogy ez egészen másféle választás. Hogy a regényt megírom-e (s ha megírtam, hiába nem jelenhet meg nyomtatásban, azért van), csak rajtam múlik. Írót ezért, éppen mert a létrehozáshoz oly kevéske eszköz kell, nemigen lehetne megnyomorítani, térdre kényszeríteni, így aztán a behódolás utólagos indoklása, hogy a hatalmi parancsot egzisztenciális önvédelemből hajtotta végre a szerző, mindig sántít. Tehát csak a publikálás, a honorárium, az írói lét, a számontartottság és elismerés miatt? Nekem ez soványka érv.

    Egyébként még a költséges filmkészítésnél is adódott (tudomásom szerint ritkán) olyan helyzet, hogy a film elkészülhetett (a rendező korábbi munkásságára tekintettel), de bemutatását csonkításhoz-módosításhoz kötötték. Például Sándor Pál Szerencsés Dánieljének legsűrűbb, legszorongatóbb jelenetét vágatták ki a nyolcvanas évek elején - a rendező (tanúsíthatom) gyötrelmesen meghozott beleegyezésével. Sajnáltam (és ezt nem titkoltam előtte), hogy beleegyezett, noha érteni véltem: a film nemcsak sokba kerül, de sok ember munkájával is készül, ezért duplán nehéz egyszemélyes döntést hozni - mások helyett vagy mások nevében is szembefordulni a hatalommal. Vajon később visszailleszthető lett az a rész, vagy maradt esetleg sértetlen kópia? (Ahogy a pár évvel később betiltott és bezúzott Ligetből is maradt néhány példány.) Ma már elvileg láthatná bárki? És ha igen, miért nem esik szó arról a nemzedékünket jellemző jelenetről, amiben a címszereplő addig magyarázza a történelmet a teherautón szállított orosz katonáknak, míg le nem lökik? Az a fojtogató tanácstalanság és differenciálási igyekezet mind semmivé lett? Relikviának is érthetetlen és érdektelen?

    De a Szerelem esetében - világos - más, elemibb alkut kellett kötni, még a forgatás előtt, s mintha bólogatnék, csak ismételhetem: jó, hogy megköttetett. Ám a rossznál is rosszabb, hogy erről a döntésről - a hatalommal folytatott kínos összjátékról - manapság, a szabad sajtó és szabad szólás idején is elkent, hamis mesék és értelmezések látnak napvilágot.

    És itt érkezem az interjú-részlet harmadik, számomra leglényegesebb rétegéhez. Makk Károly ma civil kurázsinak tartja, hogy a kényszeredetten ?53-ra transzponált filmtörténetbe oda nem illő, ?57-ből meg ?58-ból való elemeket fényképeztetett - szó sincs arról, hogy ez mennyire megalázó, nem nyolc napon, de nyolcvan éven túl sem gyógyuló ultimátum volt. Ez nem emlékezés és nem confessio, hanem az "eset" történelemmé hűtése, a szereplők széppé és bátorrá maszkírozásával. Radnóti Sándor aztán mindezt elméletileg is aládúcolja és szentesíti - így: "A Hatalom hihette, ha akarta, hogy a Rákosi-korszakról van szó, a néző számára pedig Makk apró jelzést rejtett el: egy padon az Esti Hírlap című délutáni napilap fekszik, amely 1957-től jelent meg. Ám ez a kis fricska nem igazán fontos, hiszen a filmnek éppen az ad ebből a szempontból jelentőséget, hogy ?nem politizál?, neki édes mindegy, hogy egy politikai elítélt az 50-es vagy a 60-as években szabadul. S ennyiben politikailag is mélyebb, mint az említett hármas osztatú történelemfelfogás, mely szerint a Rákosi-korszak rossz, ?56 zavaros, a kádári konszolidáció viszont jó, mert - ahogy lehet - megteremti az élhető életet".

    Nem tudom, lehet, hogy az öregség rigiditását okolhatom, de amikor - most - olvastam ezt az eszmefuttatást, nem olyan finom kis nyomást éreztem, mint a Szerelem bemutatóján. Felháborodva talán túlzásokba és szertelen általánosításokba is tévedtem, és a sok mély lélegzetvétel után meg az ideerőszakolt fekete humor enyhületében még mindig azt hiszem, hogy ez vétkes és veszélyes magyarázat. Igyekszem persze magával a filmmel érvelni, és elkerülni, hogy egy műalkotás "fölött" kinyilatkoztassak, hiszen ez eleve csak ideologizálás lehet. A Szerelem azért is remekmű, mert roppant tágas keretet jelöl ki magának, méghozzá egyértelműen, határozott normákkal és stílusban, hogy a maga szabta világban sokfélét vibráltasson. Konkrétan például: az öregasszony álomból, képzelődésből és gobelin-szépséggé párlódott, vissza-visszahozott, úsztatott-lebegtetett töredékei (mint a lovasok érkezése vagy a csónakázás) mindvégig összeszövöttek a "külvilág" realista képeivel (iskola, végrehajtó, villamos) és az ugyancsak következetes realizmussal ábrázolt szereplők mozdulataival-szavaival (a házvezetőnő, az orvos, az ápolónő, a fiatalasszony anyja). Makk azért tudott széles skáláján játszani, mert ez az általam jobb híján "kijelölés"-nek nevezett - holott nyilván nem egészen tudatos, legalábbis nem tervezett - alapozás igencsak biztonságos, mondhatni kikezdhetetlen, illetve a bemutatója után éppen azért tűnődtem a későbbi nemzedékek ismereteiről és érzékenységéről, hogy lesznek-e, akik pár évtized múltán észreveszik az anakronizmusokat (amelyek véletlenül bennmaradtak vagy szándékosan "befotografáltak", igenis: hibák), mert nekem megremegett miattuk az építmény. De azt a kellemetlen nyomást fájdalomnak se nevezném.

    A film tehát halálos pontossággal teszi a realista vonulatot a Rákosi-korszakra - és nem úgy, hogy kényszerűen "rámondják" a történetre: jó, akkor kössünk alkut, higgye "a Hatalom", hogy ez nem a Kádár-, hanem a Rákosi-korszak. Az alkotók (elsősorban a forgatókönyvet író Déry) az apróságokra is ügyelnek, és nemcsak a tárgyi környezetet illetően, hanem - főként - a szereplők viselkednek úgy, ahogyan csak az ötvenes évek első felében lehetett. Úgy néznek, beszélnek, mozognak, ahogy öt-hat esztendővel később már nem volt szokás. Nem volt szükséges. Márpedig aki értelemmel élt ekkor, tudja, hogy az ilyesmi nem (sem) zagyválható össze. Csak néhány példa: a tanárnő fiatalasszony, ha férjét börtönbe zárták, az ötvenes évek elején számíthatott erre a kiközösítésre: állásból menesztés, a minimális egzisztencia fenntartása újságkihordással, a régi barátok elzárkózása úgy, ahogy a funkcionárius nagysága a háztartási alkalmazottal letagadtatja magát, az újabb és újabb nyomorgatás végrehajtóval és társbérlőkkel - mindez a Kádár-rendszer idején másképpen (nem szebben, hanem másképpen!) történt. Az ?56-ban írt Szerelem novellából egy az egyben filmbe került szolidáris gesztusokra (a szabadulót fuvarozó taxisofőrtől a kolbászt és kenyeret ablakba csúsztató szomszédig) majd? mindig úgynevezett egyszerű emberek éreztek késztetést, akiknek kevesebb vesztenivalójuk volt, mint a hatalommal bonyolultan, olykor perverz módon összejátszó vezetőknek-értelmiségieknek. A Kádár-rendszerben bebörtönzöttek hozzátartozóitól viszont nem fordultak így el a kurzus kegyeit élvezők sem, már nem kellett tartaniuk megtorlástól, és - legalábbis abban a társadalmi rétegben, amelyikben én is mozogtam - egyszeriben sikk lett az ilyen-olyan megsegítés, olyannyira, hogy a buzgóság még nevetségesbe is váltott. A lelkifurdalás inspirálta, elkésett és eltévesztett szolidaritás hasonlított az úttörő elszántságára, aki a vak nénit akarata ellenére is átvezette az úttesten.

    A hatvanas-hetvenes években, a nyolcvanasokban pedig még gyakrabban készültek különböző műfajban alkotások (cikkek, színházi előadások, rádió- és tévéműsorok is), amelyeknek szerzői, rendezői úgy lázadtak a hatalmi utasítások ellen, hogy szándékosan rontottak. A kívántat például eltúlozták, s ezzel nagyon bugyutára, nagyon hiteltelenre formáltak: értsen belőle, aki akar (és tud). Némelyikük egyenesen a cenzúra kijátszójaként ünnepelte magát, mert sorok, mondatok közé csempészett "igazságokat", ő maga számon is tartotta - összeolvasta - az igaz mondatokat. De nem tudok arról, hogy így, a rendszer rejtőzködő bomlasztásával bármiféle komolyan vehető mű született. Makk vagy Déry biztosan nem nyúlt volna efféle eszközhöz.

    Végül is elég annyi, hogy a Szerelem egyetlen porcikájában sem abszurd (mert elképzelhető, hogy például egy Bu?uel-filmben szerencsés és sokatmondó valamilyen történelmileg "idegen", nonszensz elem), tehát nem lehet "édes mindegy", mi mikor történik (még az öregasszony képzeletében fel-felvillanó, klasszikus szépséggé stilizált jelenetdarabok is szigorúan realisták abban az értelemben, hogy csakis azt látjuk, amit a 19-20. század fordulóján egy Bécsben, jómódban nevelkedett, felvilágosult polgárasszony szépnek, álominak tarthatott). És talán felesleges is hozzátenni: csúsztatással (bármi indokolta is a csúsztatást) nem lehet semmiféle történelemfelfogást bírálni vagy felülírni.

    Miért nem lehet hát fals magyarázkodás nélkül rögzíteni - s ezzel tisztességes történelmet írni - a visszamenőleg se megváltoztatható tényt, hogy alkut kellett kötni, de nem valami vacak kis egzisztencia-javításért, hanem a mű létrehozásáért? Miért nem ad alkotónak és értelmezőnek elegendő öntudatot, s azzal együtt bátorságot, hogy immár az idő próbáját is kiálló remekmű érintetlen maradt rendszer- és irányváltásoktól, különféle hazugság-áradásoktól, igazolva ezzel (oly ritkán adódik alkalom!) nemcsak az alkukötést, hanem azt is, hogy az alkut jól, a mű saját törvényeire tekintettel kötötték?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 12   »   Alku
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911