"Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük." A mondat második fele vitatható, az első egyenesen megdöbbentő. Még akkor is, ha a folytatás "létünk határát" úgy próbálja értelmezni, mint "ellentmondásban élést", "végtelen szorongást", "igazságtalan világot", "a [20.] század nyomorúságát". Mert Camus kijelentése még akkor is azt sejteti: még nem léptünk túl létünk határán, de egyszer, valamikor, túllépünk rajta. De hogyan képzeljük el "létünket"? Mint az emberi életet, amelynek határa a halál? Mint társadalmi-történelmi létet, amelyben - az emberi sors megismerésének "szakadatlan előre haladása" során, vagy után - egyszer csak megszűnik az igazságtalanság és a nyomorúság? A megismerés, az emberi tudat fejlődése jelentené a lét megismerését?

Eddig jutottam Albert Camus-ről szóló tanulmányomban - akkoriban ugyanis róla írtam egy magyar folyóirat számára. A laptopomat kivételesen nem a már otthonommá lett XIII. Leóról elnevezett kollégiumban, hanem a Filozófiai Intézetben kapcsoltam be; J. V. V.-nek, a metafizika professzorának tanári szobája mellett lett egy kis meghitt zugom abban a magas, toronyszerű épületben, ami közvetlenül a Husserl-archívummal szemben helyezkedik el. St. A.-beli kalandjaim után L.-be visszatérve ugyanis egy vaskos boríték várt, amelyből örömmel értesültem, hogy megkaptam a Ph.D. ösztöndíjat. Mondanom sem kell, J. V. V. milyen örömmel gratulált, de különös volt, hogy nem kérdezett St. A. felől, igaz, én sem szívesen idéztem fel azt a végeredményben igencsak keserves évet, amit ott töltöttem. Amúgy is csak futólag tudtam beszélni vele, mert hamarosan elutazott Izland szigetére, hogy ott tanítson a nyári egyetemen.

Remkót már akkor faggattam, hol volt és mit csinált az elmúlt több mint egy évben, amikor a hajóállomáson beszálltam az autójába, de mosolyogva csak annyit mondott, először inkább köszönjem meg, hogy kijött elém Ostendébe, és így sokkal kényelmesebben juthatok haza L.-be. Igen, ő is úgy beszélt már L.-ről, mint az otthonomról. De még akkor sem volt hajlandó elárulni semmit magáról, vagy a Szövegbe Helyező Szerkezet további sorsáról, amikor már a régi, kétsávos 5. számú főúton haladtunk L. felé - Remko ezt választotta az autópálya helyett.

Nagyon örültem Remkónak, de elég volt néhány szót váltanom vele, hogy aggódó borzongással figyeljem viselkedését. Néha egy-egy mondat közepén elmélázott, majd valami egész másról beszélt; tétován néhány szót tett egymás mellé, hirtelen hosszú időre elhallgatott, aztán bocsánatot kért viselkedéséért; ekkor megint a figyelmes, udvarias, mosolygós, de mindig tartózkodó, kissé ünnepélyes Remko lett belőle. Mintha ismét El Mahttal ültem volna szemtől szemben, és egyszerre lennék valamin kívül és belül. Amikor egyikünk megtörte a csendet, akaratlanul is három úszó jelent meg a szemem előtt; láttam, ahogy a mélykék, csillogó tengervízben egyenletesen tempóznak egy vakítóan fehér bója felé, a lábukkal szinte átkulcsolják a tengert, a bóját sorban megkerülik, és az bólogatva, táncolva, ingva, ide-oda hajladozva árván ott marad, de mintha úszna, haladna a víz tetején, és nem látszik, hogy a felszín alatt hosszú, erős, a tengerfenék mélyére ásott lánc rejtőzik és tartja fogva, elszakíthatatlanul.

Rossz érzéseimet azzal igyekeztem elhessegetni, hogy Remko talán elfelejtett magyarul, pedig régen nagyszerűen, szinte akcentus nélkül beszélte anyanyelvemet. Viselkedése több volt szórakozottságnál; mintha ott ülne mellettem, a volánt tekergetve, majd hirtelen eltűnne mellőlem, és roppant öreg Facel-Vega autója magától menne tovább. Néhány kanyarban jó esélyünk volt rá, hogy a kocsi megpördül, nyílegyenesen letér az útról és egy fának ütközik; már láttam, amint egy másik fáról visszapattanunk, és az autó össze-vissza, élettelen, ostoba romhalmazként áll az út közepén. Nincs abszurdabb, mint autóbalesetben meghalni.

Nagyot sóhajtottam, mikor megálltunk a XIII. Leo kollégium előtt. Remko segített felcipelni csomagjaimat a szobámba, de mikor megkértem, maradjon még egy kicsit, azt mondta, sok dolga van, de holnap üljünk be az Erasmus kávéházba, akkor majd jól kibeszélgetjük magunkat. Mit volt mit tenni, szomorúan kezet ráztam vele, de az ajtóból mégis visszafordult, és leroskadt egy székre. Ne haragudjak, kezdte, továbbra is a legjobb barátai között tart számon L.-ben, de az elmúlt évről nem tud beszélni, persze nem is a múlt fontos, hanem a jelen és a jövő, és az utóbbi időben valami különös idegenszerűséget érez magában.

- Miért nem beszélsz? Te eddig a Szövegbe Helyező Szerkezetben voltál? Hol voltál? Mikor jöttél vissza? - kérdeztem türelmetlenül, már-már durván.

Elhárító kézmozdulatot tett. Majd így folytatta:

- Gondoltál már arra, mennyire kifejező a francia l?étranger szó?

Tudtam, hogy Remko anyanyelvén, a flamandon kívül kiválóan beszél franciául, németül és angolul - néha a magyar helyett angolul beszélget-tünk -, és hogy foglalkozott görög és héber filológiával is. De nem értettem, hogy a l?étranger hogy jön ide.

- A l?étranger az étrange melléknévből származik - töprengett tovább, inkább önmagának -, az étrange körülbelül azt jelentheti: rendkívüli, nem-megszokott, abnormális, tudatlan, műveletlen, járatlan, öntudatlan, nemtörődöm, mit sem sejtő, közönyös, sőt, földönkívüli. Talán még az abszurd jelentéséhez is közel áll. Kivételesen nem néztem utána, de nem csodálkoznék, ha a l?étranger úgy épülne fel, hogy benne van az ?tre, a létige és az a szó, hogy trancher, ami azt jelenti: valamit levág, illetve felszeletel, rövidre vág, elválaszt, befejez, lezár. Akkor az l?étranger még kifejezőbb lenne a lelkiállapotomra. Mert a te szép nyelveden a főnév nemcsak idegent vagy külföldit jelent, hanem azt is, hogy különös, ismeretlen, furcsa, nem-fontos, oda-nem tartozó, kapcsolatban nem levő, külső, kívülálló, távol álló, a kérdéshez nem tartozó, a tárgyat nem érintő, irreleváns. Vagyis olyanokra is alkalmazzák, akik nem tartoznak senkihez és semmihez, akik egyszerűen nem a részei valaminek - a nem idetartozókra. De még érdekesebb, ha azt jelenti: az elválasztott, valamiről levágott létben lenni.

- Annyi bizonyos, hogy mit sem sejtő vagyok abban a kérdésben, hogy mindez milyen kapcsolatban van bármivel is - próbáltam tréfára venni dolgot -, a magyar nyelvben viszont biztos nem vagy járatlan vagy tudatlan.

- Úgy érzem, valaki elvon engem az ügyeimtől - folytatta Remko nagyon komolyan, és mintha ott se lennék. - Talán említettem, hogy visszavettek a Husserl Archívumba és nem is faggatóztak annyit, mint te. Veled ellentétben mintha észre sem vették volna, hogy közben eltelt egy év. Sőt, B. professzor, az Archívum igazgatója értetlenül meredt rám, mikor bementem hozzá, és azt kérdeztem, visszajöhetek-e. Szúrósan végigmért, mintha azt gondolná, meghibbantam, de aztán felnevetett, és azzal intézte el a dolgot, hogy "aki sohasem ment el, azt miért kellene visszavenni?". Kedvesen hátba vágott, és szigorúan rám szólt, hogy takarodjak vissza az asztalomhoz dolgozni. Odaültem és minden pontosan úgy állt rajta, mint egy éve. De - nem tudom jobban megfogalmazni - olyan volt, mintha valaki már ülne a székemen. Ez a valaki bizonyos értelemben semmivé tesz, és ő telepszik az én helyemre. De mégsem teljesen negatív figura. Inkább olyan, aki mindig azt mondja, ami van. Nem hazudik sem magának, sem másnak. Ennek minden szépségével és borzalmával együtt. Csak a napfényen áll, de úgy, hogy nem vet árnyékot. Így pedig nem lehet élni.

Aggodalmam pánikká változott. De igyekeztem lehiggadni, és nagyon csöndesen próbáltam beszélni.

- Remko, kérlek, figyelj most egy kicsit rám, és ne térj ki a kérdéseim elől. Hol van most a Szövegbe Helyező Szerkezet? Amikor utoljára láttam, nálad volt, és arra is emlékszem, hogy a fiókodba zártad. Másnap kivetted? Azzal utazgattál? Kérlek, gondolkozz! Neked az sohasem esett nehezedre.

- Pontosan nem tudom megmondani, mi történt - mondta Remko, de még mindig tűnődve, mintha mindegy volna neki, mi zajlik körülötte. - A Szerkezet egyébként itt van nálam.

Ezt olyan magától értetődően mondta, mintha most beszélnénk róla először.

- Hol, hol? - kérdeztem mohón.

Remko a bal oldali zubbonyzsebébe nyúlt, azután a jobb oldaliba, majd a nadrágzsebeiben kotorászott. Nem rémülten, ahogy valami nagyon fontosat keresünk, inkább ráérősen, majdnem közönyösen. De csak egy kulcsköteg, egy levéltárca, egy mobiltelefon és egy kevés aprópénz került elő, egyébként nem volt nála semmi.

- Érdekes, pedig Oránban mintha még nálam lett volna - vonogatta a vállát. - Talán elhagytam valahol...

Mindezt úgy mondta, mintha egy csomag papírzsebkendőt vesztett volna el.

- Mit mondtál? Hol volt még nálad?

- Ostendében, mikor vártalak - mondta Remko nyugodtan.

- Az előbb mintha mást mondtál volna. De ugye nem mondod komolyan, hogy a remek találmányod elveszett? - kérdeztem kétségbeesetten.

- Majd meglesz valahol. Vagy csinálok másikat - mondta tompán Remko. - Neked ez ilyen fontos volt?

- Én azt hittem, neked fontos - mondtam, most megint roppant izgatottan. - Nekem El Maht St. A.-ban azt mondta, hogy találkozott veled az ő eredeti világában. És hogy onnan ide, innen oda lehet utazni, gondolom, a te géped segítségével. Képzeld, El Maht valójában Hamlet volt! Találkoztam Hamlettel!

- Így is van, ha ezt mondta. De ne haragudj, most már végképp mennem kell. Holnap majd felhívlak.

Hiába kérleltem, hogy maradjon, vagy hogy vele mehessek; csak abba egyezett bele, hogy a kapuig kísérjem. Kértem, vigyázzon vezetés közben, és pihenje ki magát, biztos nagyon fáradt. Őszintén aggódtam érte, de a legrosszabb az volt, hogy erről semmiképpen sem volt hajlandó tudomást venni; nem tudtam mit tenni, mert megmakacsolta magát, és azt mondta, most mindent egyedül kell végiggondolnia. Utolsó ütőkártyaként felajánlottam, hogy megint fussunk rendszeresen az Aaremberg parkban, de ezt is azzal hárította el, hogy majd megbeszéljük, ha találkozunk. De másnap nem hívott fel, a mobilszámát pedig nem adta meg.

Délután elmentem az Erasmus kávéházba, bár a hőség L.-ben egyre nőtt, reggel a rádió százéves rekordok megdőléséről beszélt. A pincérek nagy örömmel üdvözöltek, máris hozták volna a sörömet, de én rögtön Remko felől kérdezősködtem.

- Ott ül a ti asztalotoknál - mondta az egyik pincér, hátrafordulva. De nem volt ott senki, és az asztalon sem volt kávéscsésze vagy söröspohár. Úgy állt minden, ahogy reggel a vendégek számára előkészítették.

- Nem értem - hebegte a pincér.

Többen is megerősítették, hogy Remko még egy perccel azelőtt ott volt. Gyorsan elköszöntem tőlük, és berohantam a Husserl Archívumba, hiszen nem volt messze. Az előtérben a kényelmes fotelek egyikében fiatal lány ült és cigarettázott.

- A barátját keresi? - kérdezte mosolyogva. - Még bent van, dolgozik.

Megkönnyebbülve léptem be, de rögtön újra elszorult a szívem, mert a szobában, ahol a két hatalmas páncélszekrény áll Husserl kézirataival, senkit sem láttam. Az ablakok gondosan elfüggönyözve, mégis roppant fülledtség ülte meg a levegőt. A számítógépek képernyői szürkén és bután meredtek rám. Kirohantam, és követeltem, hogy a lány azonnal jöjjön be. Értetetlenül pillantott fel, talán ijedten is. Közben eszembe villant, hogy valószínűleg már csak mi ketten vagyunk az egész épületben. De ő készségesen elnyomta a cigarettáját és odajött az ajtóhoz.

- Nahát - kukkantott be - pedig meg mertem volna esküdni, hogy az előbb őt láttam bemenni. Vagy nem ő volt? Akkor ki? Lehet, hogy kiment közben? De azt biztos észrevettem volna, mert már elég régen itt ülök. Először mobiloztam a barátomnak, aztán meg rágyújtottam, mert bent nem szabad. Nem tudom, hová tűnhetett.