Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 7   //    «    3    » 
Kállay Géza
Bölcselet, filozófia, irodalom
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házaspár; a férfit Philónak, az asszonyt Sophiának - a családban inkább Zsófinak - hívták. Philó maga volt a szeretet, élete párja pedig vele született bölcsességénél fogva megismerkedésük első percétől érezte és tudta, hogy ez a legnagyobb dolog, ezért hamarosan három gyönyörű lány lett közös életük gyümölcse, akiknek a Sapientia, a Scientia és a Pulchra nevet adták.

    Sapientia, az elsőszülött szinte egyformán örökölt apjától és anyjától; jó pár évvel idősebb volt mindkét húgánál, termetre nézve magas és karcsú, derékig omló dús fekete haja megjelenésének komoly ünnepélyességet kölcsönzött, de mélykék szemében mintha mindig a végtelen éjszakai égbolt tükröződne, amit a többiektől különvonulva olyan szívesen nézegetett. A szabad ég alatt állva megpróbálta egyetlen pillantással átfogni az egyet és a végtelent, az azonost és a különbözőt, a mindent és a semmit, és valahol az origó fókuszában fellelni, amit legszívesebben és egyszerűen létnek nevezett, s amiről szentül hitte, hogy még szülei is tőle származnak. Sapientia úgy érzete, a ráboruló világegyetem egyszerre tölti el örömmel, vággyal és félelemmel, és minden erejével az előtte feltáruló jelenségek lényegét igyekezett megpillantani, ugyanakkor az anyjától örökölt bölcs megfontolással hamar belátta, hogy az önmagának feltett, számára legkedvesebb kérdések - mint például "miért van valami, mintsem inkább semmi?" vagy: "miért én vagyok az, aki vagyok?" vagy: "az ember megteheti-e, amit akar, és akarhatja-e, amit megtesz?" - csakis általa lehetnének megválaszolhatók. Éppen ezért azt is be kellett ismernie, hogy sohasem lesz képes az ilyenfajta kérdések legvégére jutni, de tudta: a lényéhez tartozik, hogy újra meg újra feltegye ezeket, hűségesen, a legidősebb konokságával, mintha életében először találkozna velük.

    Telt-múlt az idő, és ahogy ez lenni szokott, idősebbik húga, Scientia utolérte Sapientiát a növésben: kissé teltebb lett, mint nővére, és magas homloka mögött szinte közvetlenül látható volt borotvaéles elméjének megannyi villanása. Scientia, ahogy kamaszodni kezdett, szinte egy csapásra felhagyott nővére addigi bálványozásával, és a maga útját járta. Idejét pontosan beosztotta, jókor kelt, jókor feküdt, hogy szeme - mint mondogatta - éles maradjon, és mindent pontról pontra, jelenségről jelenségre haladva megfigyelhessen, rögzíthessen és hihetetlen emlékezőtehetségében elraktározhasson, éppen úgy, ahogy megtapasztalta. Mert Scientia úgy hitte, minden úgy tárul elé, ahogy az ténylegesen és valóságosan van; őt is a lét foglalkoztatta, de főleg az anyjától örökölt természete azt súgta, hogy erről csak úgy mondhat valamit, ha éppen az úgy és az így lesz neki a legfontosabb; ha nem azt beszéli el, hogy mindaz, ami van, mi végre van egyáltalán, hanem hogy mi hogyan van. Ha, mint nővére, fent maradt is éjszaka, hogy az eget kémlelje, írótömbbel a kezében guggolt a csillagok alá, és hamar elégedetlen lett barna szemével; kivételesen ügyes kezével mindenféle szerkezetet fabrikált, hogy minél közelebbről láthassa a számára legkedvesebb hogyant. "Amit a nővérem művel, csak a kezdet - morfondírozott -, ha mindazt leírom, amit látok, egyszer csak előttem lesz az egész". Valami azt súgta neki, hogy sohasem ér a végére, de ő is makacs volt, és bizony előfordult, hogy kigúnyolta Sapientiát, amiért az soha semmiféle kézzelfogható eredményről nem tudott beszámolni szüleiknek. Scientia egy-egy jelenségből következtetéseket vont le, az eredeti jelenséget oknak keresztelte el, és hamar járni kezdett egy szigorú, ám roppant korrekt fiatalemberrel, aki a Logikos névre hallgatott; úgy érezték, kettesben sokkal többre jutnak.

    Sapientia magányos maradt és megközelíthetetlen, Scientia szorgalmasan dolgozott és társalgott Logikos-szal, és szinte észre sem vették, hogy legkisebb húguk, Pulchra is felcseperedett. Pulchra hirtelenszőke volt és kék szemű, sem túl magas, sem túl alacsony, sem túl kövér, sem túl sovány, épp a legvonzóbb küllemű és idomú, és mindenkit azonnal levett a lábáról. Kicsiny korában felfedezte, hogy mindent elérhet, és a bajok szinte önmaguktól megoldódnak, ha ellenállhatatlan, csábítóan bájos mosolyával és égszínkék szemével néz a világra és mindarra, ami a világban van. Ízig-vérig az apja lánya volt, hozzá hasonlóan keveset beszélt - neki is elegendő volt, ha bárkit bűvkörébe vonhatott. Sem általa meddőnek tartott kérdésekkel, sem szüntelen adatgyűjtéssel nem gyötörte magát; élvezte az életet, naphosszat a végeláthatatlan mezőn üldögélt, és kedvenc, ezerszínű virágaiban gyönyörködött, bár Scientia szerint valójában magát nézegette bennük. Pulchra cserében kinevette Scientia rendszerességét és óraműszerű időbeosztását, de nem azért élt az időtlenségben, mert, mint Sapientia, a merengés végtelenségét választotta, hanem mert egyszerűen nem volt időérzéke: boldog öntudatlansággal olvadt fel a mindig éppen adott pillanatban, ahogyan szinte teljesen el tudott tűnni abban is, amin izgatott tekintete ideig-óráig megnyugodott. Komoly párkapcsolata sohasem akadt, mert mindennel és mindenkivel kacérkodott, hiszen - ahogy Scientia néha epésen megjegyezte - könnyű annak, aki mindent szépnek lát, még azt is, ami rút.

    Philó és Sophia jó szülők voltak; persze aggódtak a rájuk legjobban hasonlító Sapientia magánya és öngyötrése, Scientia túlzó vasszorgalma és állandó, ellenük irányuló kamaszos lázadozása, meg Pulchra szertelen önfeledtsége miatt, de remélték, a családi harmónia mégis fenntartható; el akarták hitetni magukkal, hogy annyira különböző lányaik nem szüntelen versengésben fogják életüket tölteni, hanem éppen hogy nagyszerűen kiegészítik egymást.

    Azért kezdtem ezzel az allegorikus elbeszéléssel, mert remélem, hogy formája, az elbeszélés-forma fejezi ki majd leginkább, amit bölcselet (bölcsesség), filozófia és irodalom kapcsolatáról szeretnék mondani. Rokon-értelmek, sőt, családi hasonlóságok mentén igyekszem elindulni, és persze én is csábítást érzek, hogy a bölcsészet - az ars, a humanitas - szerte a világon tapasztalható, immár szinte közhelyszerű háttérbeszorulásáról beszéljek. Az áttekintés lehetne történeti, ami fejtegethetné, miként alakult az ún. általános bölcselet, a filozófia viszonya a mítoszokhoz, a művészetekhez, a természet- és társadalomtudományokhoz. Itt lehetne kiindulni abból, ami például az angol Simon Critchley "kontinentális" (azaz elsősorban német és francia) filozófiáról szóló, nemrég megjelent kis könyvének alaptétele. Eszerint a kontinentális filozófia épp azt vetheti az analitikus, angolszász filozófia, és különösen az osztrák, majd amerikai pozitivizmus és pragmatizmus szemére, hogy az analitikus filozófia gyakori behódolása a természettudományos, "scientikus" modelleknek éppen a bölcsesség tiszteletének és kutatásának ősi jussát orozta el a filozófiától;1 a sapientia helyett az epistemét, a tudást állította a középpontba, kiszorítva, vagy egyenesen nevetségessé téve az igényt, hogy a filozófia az ember léthelyzeteiről, "életvilágáról"2, vagy egyenesen az "utca emberének" mindennapjairól mondhasson valamit, netán valamiféle "útmutatást" is adhasson. A filozófus sokszor "a természettudományok Kristálypalotájában a portás, a gondnok és a takarítóbrigád" szerepében érzi magát, mondja szarkasztikusan az egyébként Essexben és New Yorkban kontinentális filozófiát művelő Critchley.3 De a bölcsészet jelenlegi sorsának áttekintése lehetne szociológiai, politikai, vagy egyenesen apokaliptikus is, melynek során felvethetném a bölcsészetnek szánt "társadalmi szerepet", a bölcsészet oktatási és kutatási lehetőségeit, finanszírozását, az alul- vagy túlképzést, a túlzott specializálódást és a divatos, de nehezen meghatározható interdiszciplinaritást. Megkérdezhetném, hogy helyzetéért maga a bölcsészet vagy inkább rajta kívül álló ok-e a felelős (például szabad, vagy lehet-e a bölcsészetet egyáltalán intézményesíteni), és főként feltehetném azt a bölcsészeknek manapság oly kedves, jellegzetesen kisebbségi pozícióból feltett kérdését, hogy van-e még vágy a bölcseleti stúdiumok iránt a 21. század elején,4 és lehet-e humanizáló hatása. Ezek persze fontos kérdések, azonban attól félek, sebeink feltépése, mutogatása, esetleg nyalogatása épp abban gátolna meg, hogy magáról a legfontosabbról, a bölcsességről mondjak valamit; a panasz, a felháborodás és tiltakozás, még ha olyannyira jogos is, hajlamos adottként, jól-ismertként, értelmezésre már nem szorulóként kezelni azt, aminek a nevében felszólal.5 De még csak nem is az intézményesült diszciplináris határok fel- vagy újrarajzolása mentén szeretnék vizsgálódni, felvetve például, hogy a történettudomány vagy a pszichológia bölcsészet-e, vagy inkább társadalom-, illetve orvostudomány, vagy azt firtatva, az ún. modern idegen nyelvek (pl. az angol vagy a német), a maguk meglehetősen vegyes menükészletével - amiben tulajdonképpen egy művészeti ággal, az irodalommal foglalkozó diszciplína éppúgy jelen van, mint a logikai-matematikai modelleket nyíltan vállaló nyelvészet, vagy a pedagógia-központú nyelvi szakmódszertan - hogyan érzik magukat a bölcsészettudományok körében. Ha már egyszer a magyar nyelvben az 1830-as évektől felbukkanó bölcsészet szó lett az elfogadott fordítása annak, amit az indoeurópai nyelvek többsége a latin ars, illetve humanitas származékaival adnak vissza, akkor hadd tegyek kísérletet annak újragondolására, hogy mit jelent az "ős-szó", a bölcs és a bölcsészetnél előbb megjelenő, továbbképzett formája, a bölcsesség.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 7   »   Bölcselet, filozófia, irodalom
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911