Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 7   //    «    19    » 
LÉGJAVÍTÓ ZÖLD LIGETBEN
Horgas Judit
interjú Kanászné Szandy Évával és Báldy Lászlóval
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A Liget új sorozatában olyan embereket mutatunk be, akik Budapest zöldfelületeinek gondozásában meghatározó szerepet játszottak. A címet a Kerti Gazdaság 1861-es számából, Machik Józseftől kölcsönöztük, hogy zöld ligetünkben sétára csábítsuk az olvasót - lég- és hangulatjavításra.

 

Kanászné Szandy Éva: 1957-ben kertésztechnikusként kerültem a Főkerthez, amelynek igazgatója akkoriban Halász Károly volt. Bár nem volt kertész, a szakembereknek mindig szabad kezet adott, megbízott bennünk. Eleinte szakmunkát végeztem, gyakornokként a Városligetben Haraszti Károly üzemvezető irányítása alatt. Ő már a háború előtt is a Főkertnél dolgozott, onnan ment nyugdíjba. Egyre feljebb és feljebb jutottam, 1972-ben dendrológus lettem, és ezt éreztem a legszebb időszaknak, mert csak a növényekkel kellett foglalkoznom. Először kerületvezetőként, majd alközpontvezetőként, 1984-től pedig a parkfenntartási osztály vezetőjeként dolgoztam. Hozzám tartozott az összes növény és park az emlékművekkel együtt. Abban az időben évente kétszer volt koszorúzás, április 4-én és november 7-én, előtte végig kellett járni az összes emlékművet. A külső kerületekben olykor még út sem volt, amelyen megközelíthettünk egyes emlékműveket. Akkor még a főváros valamennyi zöldfelületét és minden fasort a Főkert gondozott.

    A szobrok karbantartásáért nem mi feleltünk, de a környezetükért igen, és lényegesen több virágágy volt, mint most: közel kétmillió egynyárit ültettünk ki egy évben, ősszel pedig egymillió árvácskát és krizantémot. Kétszer kellett bejárnom a várost: először felmértem, milyen munkákat kell elvégezni, majd közvetlen a koszorúzás előtt, hogy minden rendben van-e. Így nagyon alaposan megismertem a várost, és ez a későbbiekben rengeteget segített. 1993-ig voltam osztályvezető, akkor nyugdíjba mentem, és azóta a Parkfenntartó Kft-nél dolgozom. A Főkertnél eltöltött évekre szívesen emlékszem: szeretetteljes, baráti hangulat uralkodott, a dolgozókkal is jó viszonyban voltunk, érdekelt, mi történik velük, és ahol tudtunk, megpróbáltunk segíteni. Talán szerencsém volt, de egész életemben kiváló munkatársaim és főnökeim voltak, például Szendrői József főosztályvezető, aki a korszerű parkfenntartás alapjait megteremtette.

    A fizikai dolgozók eleinte nagyon mostoha körülmények közé kényszerültek. Lukakban, pincékben öltöztek, ahol nyüzsögtek a patkányok. Idővel, elsősorban Radó Dezső igazgatósága alatt, egyre több korszerű öltöző épült, a régieket felújították. A parkfenntartást abban az időben kizárólag kézi erővel végezték, gépeink nem voltak. Az első fűnyírót a hatvanas évek végén kaptuk, addig kézzel kellett kaszálni, kapálni, permetezni, fűrészelni. A napi munka hangulatát az is meghatározta, hogy nemcsak a fizikai dolgozókkal, hanem a kerületvezetőkkel, alközpontvezetőkkel is szorosan együttműködtünk. Voltak például olyan kerületek, ahol több volt az emlékmű, kellett a segítség. Az egyik területvezető ilyenkor csak szólt a másiknak, hogy kellene két-három ember, és azonnal kisegítették. Nem azt figyeltük, mennyit fizetnek érte: mindannyiunknak az volt a célja, hogy együtt széppé tegyük a fővárost - pedig akkor még elég kevés pénz jutott ilyesmire.

    Eleinte sok állandó dolgozónk volt, később egyre fogyott a számuk, és alkalmi munkásokat kellett fogadnunk. Nem volt éppen sétagalopp: az állandó dolgozók vállalták a felelősséget, hogy a rájuk bízott két-három alkalmi munkás nem megy el napközben inni, és elvégzi a rábízott munkát. Akkoriban sok ipari üzem, takarítótársaság alakult, elszívták az asszonyokat, mert busszal szállították őket, és ez kedvezőbb volt - a nálunk dolgozók általában kora hajnalban indultak, vonattal jöttek Pest környékéről, délután meg rohantak haza. Néhány pesti is dolgozott nálunk, de sokkal rövidebb ideig, nem maradtak 30-40 évig, mint a vidékiek, akik alighogy elvégezték az általános iskolát, a Főkerthez jöttek dolgozni. Eleinte idénymunkásokat vettünk fel április 1-től szeptember 30-ig. Aki ezalatt nagyon szorgalmasan dolgozott, ott maradhatott, és bizony sokan igyekeztek, hogy állandó munkahelyhez jussanak. Mások csak az idényben dolgoztak, télen otthon maradtak a gyerekekkel, unokákkal. A fiatalok általában állandó munkát kerestek, mert a szülőfalujukban kevés volt a munkalehetőség. A vidéki dolgozóknak jobb volt a hozzáállásuk, nyilván már gyerekkorukban hozzászoktak a kerti és a ház körüli munkákhoz, öröm volt együtt dolgozni velük. A környezet is összekötött minket, hiszen nem csak egy gyárban dolgoztunk, mint más munkások. Budapest határától a városközpontig jóformán nem volt utca, ahol ne állt volna néhány fa vagy virágágyás, még ha zsebkendőnyi terület is, és ezeket mind mi gondoztuk.

    Igyekeztünk a fizetéssel is motiválni az embereket. Az alapórabéren felül fizettük a nagyobb teljesítményt, volt kaszásprémium, az egynyáriak kiültetésénél egynyári-pénz. A parkokat pontoztuk: egy bizottság körbejárta a kerület parkjait. Kisorsoltuk, hova megyünk, hiszen mindet nem lehetett megnézni. Az emberek már napokkal a verseny előtt önként korábban jöttek dolgozni, nehogy a kerületük lemaradjon. Az is előfordult, hogy az egynyári virágokat nem kaptuk meg reggel, csak délben vagy kora délután. A Flórián téren például 4-5 ezer darab növény délután kettőkor érkezett meg. A kerületvezető már elment, mert nem szeretett túlórázni. Én akkoriban körzetvezető voltam, kimentem a térre. Láttam, hogy a lányok már készülődnek hazafelé, otthagynák a sok növényt. No, mondom, én is segítek, ültessük csak be a virágokat. Telefonáltam édesanyámnak, hogy menjen a gyerekért az óvodába, és este hétre készen is lettünk. A túlórát nyolcig írtuk be, így jutalomként mindenki kapott egy plusz órát. Másnap reggel a kerületvezető indult volna a dolgozókkal a térre ültetni, s a lányok hiába mondták, hogy már elvégezték a munkát, engem hívott fel telefonon, hogy igaz-e. Miért, válaszoltam, nem mentél ki megnézni?

    Az elmúlt években sok minden megváltozott. A Főkert már csak a kiemelt területeket gondozza, a 23 kerület önkormányzata pedig maga dönti el, hogy a saját területén, a költségvetéséből mennyi pénzt fordít a fenntartásra. Ezeket a pénzeket megpályáztatják, és különböző cégek jelentkeznek a munkákra. Az elvégzett munkát az önkormányzatoknak kell ellenőrizniük. A pályázatokban elsősorban nem a szakmai tartalom, hanem a pénz dominál, csak a darabszámot ellenőrzik. Hosszú ideig a Főkert volt az egyetlen szakvállalat, tehát akinek a kertészkedéshez köze van, az valaha mind "főkertes" volt. Az önkormányzatoknál is sok régi munkatársunk dolgozik, de lassan mind nyugállományba vonulnak, jönnek az új kollégák és kolleginák, akik sokat tanulnak a főiskolán, egyetemen, de gyakorlati tudásuk igen kevés, pedig talán az a legfontosabb, azzal kellene kezdeni. Lehet könyvből tanulni a metszést, ültetést, de valóban elsajátítani csak a gyakorlatban lehet. Amikor a VIII. kerület vezetője voltam, a Baross téren még nem volt metró, és rengeteg virágágy, 22 000 növény díszítette. Kimentem ellenőrizni az ültetést, és látom, hogy a lányok a szélső sort szépen kihúzzák, berakják a növényeket, de aztán már hiába vártam, hogy kizsinórozzák a területet keresztben meg hosszában, ahogy az iskolában tanultam. Eleinte nem mertem szólni, végül mégis rászántam magam, hogy megkérdezzem, mit csinálnak. Azt mondták, ne aggódjak, majd ők mindent szépen megcsinálnak. Ott tanultam meg virágágyat ültetni, mert amikor készen lett, a sorok centiméterre olyan pontosak voltak, mintha zsinór mellett ültették volna.

    A gyakorlat rengeteget jelent minden munkában, anélkül irányítani is nagyon nehéz. Egyszer rászóltam az egyik munkásunkra, hogy a kapálásnál ne húzza rá a földet a gyomra. Odavágta a kapát, hogy mutassam meg, ha jobban tudom. Szó nélkül felvettem a kapát, megmutattam. Attól kezdve, ha ennek az asszonykának azt mondom: négykézláb menjen végig a Rákóczi úton, mert én úgy kérem, azt is megtette volna. A mai napig meg tudom mutatni, milyen munkát követelek meg, és ezt az emberek megbecsülik.

 

Báldy László: Édesapám Pécs város főkertésze volt, és már gyerekként is sokat tanultam tőle. A Kertészeti Egyetem elvégzése után én is fizikai dolgozóként kezdtem. Nem szégyen, hiszen a vezetőnek is szüksége van a gyakorlati tapasztalatra. Számos beosztásban dolgoztam: mint fasori ügyintéző, anyaggazdálkodási osztályvezető, kereskedelmi főosztályvezető, végül főmérnök.

    Az ötvenes évek végén a fasori munkákat kizárólag kézi erővel végeztük. Huszonkét méteres tolólétrákkal másztak a munkások a fákra és kézifűrészszel vágták le az ágakat. Az ilyen veszélyes munkákat a speciálisan kiképzett fasori brigádok emberei végezték. Sokszor nagyon nehéz feladatot kaptunk, emlékszem például a hatvanas években egy fakivágásra a Városligetben. Egy hatalmas, harmincméteres fát kellett kivágni a troli mellett. Ilyen alkalmakkor mindannyian ott voltunk, kikapcsolták a trolivezetéket, és a biztonság kedvéért le is szerelték. Ott álltak a hatalmas Tátrák is, mert minden eshetőségre felkészültünk. Minderre egyetlen éjszakánk volt, reggel 4-ig végeznünk kellett, akkor kapcsolták vissza a trolivezetéket, hogy mehessen a forgalom. Percre pontosan kidolgoztunk mindent, az emberek tudták, mit kell tenniük, mégsem mi irányítottunk, hanem a fasori brigád vezetője, mert ő értett hozzá a legjobban.

    Radó Dezső 1962-ben lett igazgató, amikor a Parkfenntartás, a Virágért és a Parképítő Vállalat összeolvadt és beköltöztünk a Dob utcába. Radó Dezső a különálló vállalatokat ékszerré csiszolta össze: az ő irányítása alatt a Főkert szakmailag, szellemileg és emberileg is kiváló cégként működött. Ő érte el, hogy a gépesítés meginduljon, például az ország első hidraulikus emelőkosaras autóját a Főkert vásárolhatta meg. Rendkívül szigorú volt, nem ismert lehetetlent, de a rendes munkát gavallérosan megjutalmazta. Ha éjszaka ügyeletben voltunk, és jött a telefon: csőrepedés történt, vagy huligánok kicsavarták és ellopták a csapot, tízméteres sugárban jön a víz, még éjszaka meg kell csinálni, mozgósítanom kellett minden ügyeletest. Másnap reggel a titkárságon pedig mindenki átvehette a jutalompénzt.

    Amikor 1984-ben a kerületi tanácsoknak nagyobb önrendelkezési jogot akartak adni, szét akarták szedni a kommunális vállalatokat. A vizet, gázt nehéz, mert nem vághatják el a csöveket a kerületek határán, így a Fővárosi Kertészetet áldozták fel elsőként. A kerületi tanácsok eleinte továbbra is a Főkerttel dolgoztattak, de később egyre több kis vállalkozás indult. Mi még sokáig ugyanazt a munkát végeztük, csak éppen 23 felé kellett számláznunk: az egyes kerületeknek és külön az idegenforgalmilag kiemelt területek gondozásáért, mert ezek továbbra is a főváros felügyelete alá tartoztak: ilyen a Margit-sziget, a Gellért-hegy, a Vár környéke, a Belváros. A vállalkozói kör később folyamatosan szűkült, de több kerületben ma is három-négy cég dolgozik, és ami a legkárosabb: egyes kerületekben évente írják ki a pályázatot. Ennek sok oka van, a legfontosabb a pénz. Ha a jó állapotban lévő parkban a lelkiismeretlen vállalkozó egy éven át semmit nem csinál, csak kiülteti a virágot, és takarít, akkor sem romlik jelentősen az állaga. De nem kap tápanyag-utánpótlást, nem gondozzák a fákat, és ez egy idő után komoly károkat okoz. Egy évre tervezni borzasztó nehéz, így nem a szakmai munka válik meghatározóvá, hanem a pénz.

    Az a szakmai elkötelezettség hiányzik ezekből a vállalkozókból, ami a mi munkásainkban mindig megvolt. A Népligetben például egy időben nyáron meghirdették az öntözési tilalmat. Minden asszonynak megvolt a maga területe, amit gondozott. A szívük szakadt meg, hogy nem öntözhették a növényeket, így hát titokban, éjjel locsoltunk. Sötétedéskor kihúztuk a nagy, nehéz tömlőket, és még a vidékiek is éjjel jöttek be dolgozni: reggelig húzogatták ide-oda a csöveket. Nappal megnéztük, hova kell még víz, és éjjel azokat a részeket árasztottuk el. A dolgozók maguk vállalták ezt a munkát, és magától értetődően a kerületvezető is ott töltötte az éjszakát. Akinek kicsi gyereke volt, az nappal jött, elvégezte a szükséges munkát, a fiatal lányok, egyedülállók és a férfiak pedig egész éjszaka locsoltak. Vagy amikor a vállalat gépeket vásárolt, természetes volt, hogy a gépkezelők úgy szerették a rájuk bízott gépeket, mint a saját családtagjukat. A húszméteres kosaras gép tízéves korában is olyan volt, mint amikor behoztuk, mert a kezelője munka után minden este lepucolta.

    Még korábban, az ötvenes években, amikor autóink sem voltak, lovakkal vontattak mindent. Külön ember, ahogy mi hívtuk, a "lóminiszter" gondoskodott a lovak takarmányozásáról, patkolásáról, egészségi ellátásáról. Ma gépkocsielőadónak hívnák. Fokozatosan egyre több gépet kapott a vállalat, és megindult a játszótéri felszerelések fejlesztése is. A játszószereket is mi gyártottuk, külön üzemben, mert valutát ilyen célra nem költhettünk. A műszaki fejlesztés elsősorban az akkori főmérnök, Kiácz György érdeme, aki nagy súlyt fektetett a parkok korszerűsítésére, a főváros részéről pedig Reményi Ferenc munkáját kell megemlítenünk. Az ő barátsága, szakmai tanácsai egész életutamat végigkísérték. Még hosszú ideig kevés volt az autó, a közművállalatok félkatonai szervezetekként működtek, és bármikor riaszthattak minket: ha a metróban csőrepedés volt, vagy ha a Farkasréti temetőben akkora hó esett, hogy nem lehetett megtartani egy katonai dísztemetést. Egy telefon, és a gépek azonnal indultak bárhová.

    A baj persze legtöbbször éjjel jön. Egyszer például Radó felhívott, hogy csőrepedés történt a díszítőüzemben. Összeszedtünk pár embert, kimentünk, én figyeltem a hőmérőt, mert fűtés nélkül az üvegházakban rohamosan csökken a hőmérséklet, és vigyázni kellett a sok értékes növényre. Szerencsére gyorsan megtalálták a hibát: a kazán túlfolyó csöve repedt meg, ideiglenesen megjavították, majd holnap reggel befejezik. Rendben, mondtam, akkor mehetünk haza. Elbúcsúzunk, azok röhögve elmennek, én pedig beülök a kocsiba, és nézem, hol a szőnyeg. A gumiszőnyegemet vették ki, azzal drótozták körül a csövet.

    Tizenhét évig voltam a Kertészeti Egyesület titkára, és igyekeztem nyomon követni a szakma legtöbb területének fejlődését: konferenciákat, továbbképzéseket szerveztünk - talán mondhatom: összetartottuk a szakmát. Amit a Főkertnél megtanultam, ma is vallom: szeressük egymást, különben ki a fene szeret minket?!

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 7   »   interjú Kanászné Szandy Évával és Báldy Lászlóval
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911