"... ellentmondásban élünk..."

Kínos, hogy függésem a Semmiben sem definitív. Hogy az alapállások, teóriák, tézisek, meghatározások tengerében mindig ott ólálkodik a Cáfolat, amely aztán ugyancsak támadható. Ha kimerül a logika, az eredendő látásmód, megkapaszkodhatok-e az absztrakcióban, az össze-nem-illeszthetők fogantyújában, alkothatok-e törvényt belőle és élhetek-e aszerint?

A félelem az ellentmondás támadásától azért mérgező, mert darabonként elvesz az önbecsülésből, és - igen, a hitből. Állandó kérdőjel-használatra kényszerít.

Megfigyeltem, hogy írott szövegeimben a szavak, melyeket sűrűn és szívesen és valószínűleg ösztönösen használok: talán, tán, úgyszólván, mégis, olybá, feltehető, valamiféle, lehetséges, tűnik, azonban, inkább. Mind megannyi pajzs a támadhatóság kivédésére. (Mint például a két sorral fentebb becsúszott "valószínűleg", amely máris kétségessé teszi megfigyelésem tarthatóságát.) Nyilvánvaló, hogy a mondandómat emígy meglágyító szóhasználat sebezhetőségemet hivatott csökkenteni - für alle Fälle.

Létem fonalának odaerősítése egy megbízhatóan erős, időtálló póznához - ez volna tehát a kívánatos intellektuális állapot. Példa és kísérlet ez ügyben:

Egy lábfej.

Közölhet-e valamit egy lábfej az egyénről?

Egy lábfej - így kiszakítva a test kontextusából -, egy darab kizárólag önmagát jelentő valóság, amely nem tűr semmilyen más értelmezést.

Egy lábfej - nem karakterhordozó. Thomas Mann lábfejéről nem ismerem fel az írót, mint ahogy Marilyn Monroe lábfeje számomra ugyanolyan, mint Simone de Beauvoir vagy Ilonka nagynéném lábfeje. Ezt megállapítva elégedetten hátradőlök: íme, egy támadhatatlan, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatás. Ebbe a lábfejbe - megfogódzhatok.

De.

Ahogy ezt elmondom A.-nak, aki első hallásra eredetinek és frappánsnak ítéli meg, elgondolkodik. Eredeti és frappáns szavak, melyek máris körüljárják - úgy érzem - az én kikezdhetetlen teóriámat, időt kérnek további vizsgálódásra, hátha...

S megszületik a lábfejben mégiscsak szundikáló ellentmondás. A. ugyanis kijelenti: egy lábfej éppen hogy karakterhordozó; karaktert hordoz. Személyt, akinek karaktere van. Voil?!

Vitának itt nincs helye. Az átvitt értelem alkalmazása máris arra kényszerít, hogy a jövőben a lábfejről ekként írjak: "A lábfej, amely talán egyaránt hordozza a karaktert és személyt..."

Ha kínos is, el kell fogadjam a felkínált pózt, a "talán"-világ sikamlós tenyerű pózna-mászási kísérleteit. Az ember mindig visszacsúszik valahová. Szomorú?