Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 6   //    «    19    » 
Mesterházi Márton
Ír ember észak-ír színpadon - Stewart Parker
tanulmány (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Stewart Parker (1941-1987) 

(részlet)

 

 

George Farquhar után Ulster - később Észak-Írország - termett néhány jó drámaírót, de formátumosat sokáig egyet sem. Ráadásul Farquhar elszármazott a kicsi országból, angol lett és londoni. Parker az első és egyetlen jelentős, aki nagy haragban, szerelmes gondban százszor is, végül is észak-ír és mindenekfölött belfasti volt.

 

 

Egy rövid élet

 

Kelet-Belfasti unionista meggyőződésű protestáns családban született 1941-ben. Középiskola után a Queens egyetem jeles diákja lett, Seamus Heaney társaságában a Hobsbaum-féle költészeti vitakör tagja, soha olyan jó nem volt a diáklap, mint amikor ők ketten írtak bele. Diploma után két amerikai egyetemen volt megbízott előadó - működött azután a BBC belfasti stúdiójának munkatársaként, az Irish Times rock-zenei tudósítójaként - de a hatvanas évek közepe táján eldöntötte: drámaíró lesz.

    Az amerikai egyetemeken alaposan kivette részét a polgárjogi mozgalomból: az ír drámaírók közt az egyetlen "hatvannyolcas".

    Tizenkilenc éves korában fél lábát amputálni kellett, felnőtt élete - orvosi szempontból - a rákkal vívott küzdelemben telt el.

    Első hangjátékát 1967-ben mutatta be a BBC; 1975-ben Küllő-dal című zenés darabjáért az Evening Standard neki ítélte a Legígéretesebb Drámaíró díját; 1979-ben egy tévéjátékával, 1980-ban A kamikáze földi legénység bajtársi vacsorája című rádiójátékával nyert szakmai díjat. Írói elképzeléseihez keményen ragaszkodott, egy ízben inkább kockáztatta a bemutatót is, de nem engedte, hogy a rendező mutatós-érzelgős irányba vigye az előadást (a BBC végül más rendezőt jelölt ki).

    Tucatnyi színdarabot, ugyanannyi televíziós játékot, legalább fél tucat hangjátékot írt. Műveinek hol központi, hol bújtatott, de szinte mindig jelenlévő témája az észak-ír konfliktus.

 

 

A Bajok

 

Mivel a sok rossz közhely miatt nem tartózkodhatunk bizonyos részletektől, vegyük köztudottnak az előzményeket.

    1609 és 1630 között I. Jakab (majd I. Károly) angol és skót protestánsokat telepített a fölkelések fészkét jelentő Ulsterba. A telepesek birtokot kaptak, ugyanakkor az íreket a korona kilakoltatta onnan; utakat és malmokat építettek, és exportképes mezőgazdaságot hoztak létre. Cromwell (majd Orániai Vilmos) hadjáratai és a katolikus írek hasonlóan kegyetlen bosszúakciói kölcsönös gyűlölködést teremtettek, melyen a békét és erős iparosítást hozó 18. század sokat enyhített. Ám a 19. során végleg gazdag protestánsokra és koldus írekre szakadt Ulster társadalma. Logikus tehát, hogy a sziget többségét alkotó katolikus, földművelő írek között kibontakozó és győzelmeket elérő reformmozgalmak - köztük az önkormányzatot követelő Home Rule - a protestáns, iparos Ulsterban dühödt ellenállásba ütköztek. (Az ulsteri lenvászon és posztó világmárka volt a 20. század elején, Belfast pedig a brit birodalom ipari fellegvára - a Titanicot is ott építették.)

    Evidens volt, hogy a protestáns Ulster nem lehet az Ír Szabadállam része. Így amikor 1921 decemberében a brit kormány és a fellázadt írek képviselői kidolgozták a Szerződést, jószerivel csak azon vitáztak, mi légyen "a protestáns Ulster" sorsa. Végül az unionisták a katolikus többségű hagyományos ulsteri megyék közül lemondtak háromról de megtartottak kettőt - mivel a négy biztos protestáns megye túlságosan kicsi államocskát produkált volna.

    A határt társadalmi, gazdasági, földrajzi szempontból értelmetlen (magyar szóval trianoni) módon jelölték ki, városokat vágtak le a külterületükről, farmokat, falvakat szeltek ketté. A bent rekedt katolikusok és a kint rekedt protestánsok elkeseredetten tiltakoztak. Ekkor - 1920 és 1922 között, az angol-ír háborúval és az ír polgárháborúval párhuzamosan és összefüggésben - szakadtak először Észak-Írországra a Bajok.

    A furcsán eufémisztikus, de általánosan elfogadott név (Troubles) rendszeresen előforduló tömeges törést-zúzást, gyújtogatást, egyes és csoportos gyilkosságokat, a zsarolástól a tömegmészárlásig terjedő robbantásos merényleteket jelent.

    1920 és 1922 között tízezernyi katolikus és "katolikus-bérenc" munkástársukat zárták ki a hajó- és gépgyárakból a túlnyomó többségben lévő protestánsok. A bosszú és a viszont-bosszú az ellenséges környezetben élő családok otthonának (esetleg tagjainak) elpusztítását jelentette, de voltak - az erőfölény jogán - szervezett katolikusverések is. A katolikusokat azután "megvédte" az Ír Köztársasági Hadsereg. 1920 és 1922 között 557 embert öltek meg Észak-Írországban, 1921 decembere és 1922 júliusa között csak Belfastban 236-ot.

    Az észak-ír parlament Különleges Törvénnyel felhatalmazta a rendőri erőket, hogy bírói végzés nélkül bárkit letartóztassanak, s akár hónapokig (több mint hétszáz katolikus gyanúsítottat két és fél évig) fogva tartsanak. A félkatonai önkéntesek közül toborzott hírhedt Különleges Csendőrség pedig készséggel használta erejét a katolikusok megfélemlítésére - igaz, a Köztársasági Hadsereg ellen valóban harcolnia kellett.

    A zavargások aztán véget értek, de a Különleges Törvény évről évre érvényben maradt, sőt, 1933-ban véglegesítették. Létrejött a civilizáltabb Királyi Rendőrség, de a Különlegeseknek csak egyharmadát szerelték le, a többieket önálló alakulatként megtartották.

    A konszolidációt törvénykezéssel is körül kellett bástyázni. A központi parlament (Westminster) képviselőit nem a kisebb pártok érdekeit is figyelembe vevő brit, hanem a nagy Konzervatív és Unionista Pártnak kedvező listás rend szerint választották. A helyi parlament (1932 óta az újonnan épített megalomán Stormont) tagjainak megválasztásakor pedig végképp nem finomkodtak: kizárólag az adófizető polgárok kaptak szavazati jogot, őket viszont - vállalkozásuk mérete szerint - négyszeres, nyolcszoros, akár tizenhatszoros szavazat is megillette, Belfastban például még 1966-ban is 80% alatt volt a választásra jogosultak számaránya. Ha pedig még így is adódott bökkenő, nagy rutinnal csaltak a választásokon. Nem csoda, hogy az Ulsteri Unionista Párt 1921 és 1972 között háborítatlanul kormányzott.

    Ez a párt különféle klikkek laza koalíciója volt, melyet az ókonzervatív reformellenesség és a katolikusok kirekesztése tartott össze. Kormányai készséggel szolgálták a nagybirtokosok és a nagyiparosok érdekeit; öt évtizedes működésüket masszív, rövidlátó tehetségtelenség jellemezte. Való igaz, London rendszerint spórolt a központi támogatásokkal, mégis groteszk, hogy a párt és a kormány csak Londonra tudott mutogatni, ha gondok jelentkeztek.

    Gondok pedig jelentkeztek. A lakásállomány, az úthálózat, a közoktatás és a közegészségügy épületei-intézményei fokozatosan leromlottak. 1953-tól visszaesett a lenszövő-ipar, 1959-től a hajógyártás, a mezőgazdaságban a gépesítés tizedelte a munkahelyeket.

    A kormány tehetségtelensége miatt leszakadtak a nyugati megyék, eltökéltsége miatt a katolikusok; akiket kirekesztettek a köztisztviselői munkakörökből, a kedvezményes lakásakciókból, a munkahelyteremtő kezdeményezésekből; akiknek törvény előtti egyenlősége a Királyi Rendőrség és a Különlegesek előtt rendre írott malasztnak bizonyult. Következésképp betonkeményen megkötött a szegregáció: a katolikusok külön városnegyedben laktak, külön iskolába, külön orvosi rendelőbe jártak, s a "külön" természetesen alacsonyabb színvonalút, rosszabbul fölszereltet-ellátottat jelentett.

    Amikor 1963-ban - londoni nyomásra - a miniszterelnök elindított néhány óvatos reformot, megbuktatták. A protestáns ellencsapás vezéralakja a szakadár presbiteriánus, szélsőségesen ír- és katolikus-gyűlölő Ian Paisley volt.

    A tarthatatlan állapotok ellen 1967-től lépett fel a polgárjogi mozgalom.  Általános választójogot követeltek ("egy ember egy szavazat" alapon), a Különleges Törvény eltörlését, a Különleges Csendőrség feloszlatását, egyenlő esélyt a lakáshoz és munkahelyhez jutás terén. Tiltakozó-jogkövetelő békés meneteik ellen rendre indokolhatatlan brutalitással lépett föl a Királyi és a Különleges Csendőrség, 1968 októberében, Derryben a világ televíziós nyilvánossága előtt. (Derry katolikus többségű volt, a tanácsban a protestánsok csak vastag választási csalások sorozatával tudták fenntartani többségüket.) A kormány ekkor - londoni nyomásra is - tett néhány engedményt a polgárjogiaknak, de ezzel kiváltotta a kemény unionista rétegek dühét. Derryben, Belfastban immár hetenként dúltak a csaták a lakónegyedek határán.

    A konfliktus lángot vetett, s a tűzben sokféle pecsenye sült. A televíziók zaftos képriportokban ájuldoztak a gyönyörűségtől, az Ulsteri Önkéntesek halálbrigádjai egyenként gyilkolták az embereket, az Ír Köztársasági Hadsereg Provizionális Szárnya (a provók) hol egyenként, hol csoportosan. (Hogy mennyi mocskos pénz áramlott a kétféle, egynemű terrorizmusba, arról csak sejtéseink lehetnek.)

    1969 augusztusában a rend fenntartására a kormány behívta a brit csapatokat. Néhány hónaposra tervezték az akciót.

    A konfliktust az unionisták az engedmények és a bekeményítés váltogatásával akarták kezelni. Feloszlatták a Különlegeseket (a helyettük létrehozott Véderő átvette az állományt), de 1971-ben - a Különleges Törvény alapján - felújították a bírói végzés nélküli letartóztatás és fogvatartás intézményét. Ezt elemi erejű tiltakozás fogadta.

    Az Ír Köztársasági Hadsereg ekkor járatta csúcsra terrorhadjáratát; válaszul megalakult az Ulsteri Védelmi Társulás, több tízezer tagja működtette a halálbrigádokat, szedte a védelmi pénzt gengsztermódra, majd felújították gyilkos működésüket az Önkéntesek is. A lakosság embervesztesége 1971-ben közelítette a kétszázat, 1972-ben az ötszázat; még az erősen fölfegyverzett Királyi Csendőrségnek is sok volt a halottja és sebesültje.

    1972. január 30-án, a Véres Vasárnapon, Derryben a brit ejtőernyősök belelőttek a békés (de betiltott) tüntetésbe, tizennégyen meghaltak. London végre elszánta magát: márciusban feloszlatták a Stormontot, bevezették Észak-Írország közvetlen kormányzását.

    1973-ban Nagy-Britannia belépett az Európai Unióba. Talán ezzel is öszszefügg, hogy komoly kísérletet tettek a konfliktus megoldására. Új törvényt alkottak Észak-Írország alkotmányáról: eltörölték a Különleges Törvényt, bevezették a brit rendszerű általános választójogot, a lakosság hatalommegosztó Nemzetgyűlést választott. Az év végén a brit és az ír kormány - a jelentős pártok bevonásával - megtárgyalta az új berendezkedésről szóló egyezményt, és 1974 januárjában megalakult a demokratikus, hatalommegosztó hatóság.

    Fanatikus protestáns ellenállás fogadta. Paisley, a Védelmi Társulás, az Önkéntesek fokozták működésüket, az Unionista Párt többségi keményvonalasai (az Élgárda) fellázították a munkásságot, s a frissen alakult Ulsteri Munkástanács májusra megszervezte és hónapokig fenntartotta az általános sztrájkot.

    Valószínűleg ezek voltak Belfast legszomorúbb hónapjai. Áram, gáz, mentőszolgálat, közellátás nélkül lapult a lakosság, tűrte a verőlegények zaklatását, az állandó kijárási tilalmat. Az ötvenes évek óta a munkanélküliség fenyegetésében élő, módszeresen uszított munkásság tömegei csőcselékké váltak, hatalmasnak érezték magukat, leverhették nyomorult frusztrációikat "a rohadtakon". Egy kicsit úgy, mint annak idején a budapesti nyilasok.

    A hatalom-megosztás hatóságai lemondtak.

    A terrorszervezetek gyilkoltak tovább, a civil áldozatok száma stabilizálódott évi száz körül. Az emberek megszokták a riadókat, az útelzárásokat, a motozásokat; megtanulták, mikor hova nem szabad menni. A hűtött polgárháború rutinszerűen működött.

    1975-ben (részben európai sürgetésre) megszűnt a bírói végzés nélküli letartóztatás és fogvatartás intézménye. De az Ír Köztársasági Hadsereg elítélt tagjaitól nemsokára megvonták a politikai státust. A foglyok 1981 májusában éhségsztrájkot kezdtek a bűnözői minősítés ellen, s az októberig tartó tiltakozásba tíz fogoly belepusztult.

    Ekkor ismét fellángolt az erőszak, csak egy jelentős módosulással: az Ír Köztársasági Hadsereg meghirdette az "armalite és szavazófülke" stratégiát, s a politikai szárny, a Sinn Fein meghökkentő sikereket aratott az elkövetkező választásokon.

    London ismét megérezte, hogy lépnie kell. 1985-ben megszületett az Angol-Ír Egyezmény. A brit kormány elismerte, hogy Írország nélkül nem orvosolhatja Észak-Írország bajait: rendszeresítették a kormányközi tárgyalásokat, állandó közös titkárságot hoztak létre Belfastban - voltaképp az egész ír szigetre érvényes megoldás (távlati tervként valamiféle egyesítés) érdekében.

    Az ultrák meghirdették az ellenállási mozgalmat, a protestáns terrorszervezetek fokozták az erőszakot - de tömegeket nem tudtak mozgósítani, az akció kudarcba fulladt.

    Stewart Parker életében ez volt az észak-ír konfliktus utolsó fontos fejleménye. De már benne volt a levegőben, hogy az emberek megundorodtak az erőszaktól: nemcsak a másikét gyűlölik, hanem a "magukét" is.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 6   »   Ír ember észak-ír színpadon - Stewart Parker
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911