Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 5   //    «    9    » 
Felvidéki Judit
Bámulom a nagymamám
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ötéves vagyok. Nagymami sétálni indul velem. Felveszi maga varrta, fekete alapon sárga rózsákkal telepingált új szoknyáját, mélyen kivágott blúzát, én meg kijelentem, hogy így nem megyek vele az utcára, erre ő megsértődik. Hisztérikusan toporzékolok, vegyen fel másik ruhát, mert ez cicoma. Sírva fakad és megfenyeget, hogy ezzel az ollóval miszlikbe vágja és megfizetteti apámmal, s hogy háládatlan, utálatos kölyök vagyok, és soha többé nem visz magával sétálni, pedig fagylaltot is vett volna. Mire én feleselek, hogy nem is akartam vele menni, mert sétálni unalmas, különben se engedne be a homokozóba, nehogy összepiszkítsam magam. Erre ő, megállj, fogsz te még sírni az egyetlen nagyikád után, én meg, nem te vagy az egyetlen, van nekem egy bajai nagymamám is. Akkor vigyen csak a bajai nagyanyád sétálni, vegyen neked az a debella fagylaltot, hozzám be se gyere, ő különben is csak Andriskát szereti, mert ő jólnevelt kisfiú, igazi úrigyerek, nem úgy, mint te! - És már rosszul is van, szédül, lehet, hogy meg fog halni, és akkor mihez kezdek? Odarohanok hozzá, ölelgetem, csókolgatom, bocsánatot kérek, hogy nem úgy gondoltam, csak a sárga rózsák nem tetszenek, és nem akarok fehér cipőben és zokniban menni, mert arra vigyázni kell, de fagyit szeretnék, és őt szeretem a legeslegjobban a világon, ő az én egyetlen, drága nagymamikám. És akkor hosszú puszit is kell adnom, hangosan cuppogtatva, mert azt szereti, és ő is ad a végtelenül hosszú puszijából, miközben úgy szorítja a karomat, hogy hegyes körmei belém mélyednek. Aztán ő dudorászva felveszi a rózsás szoknyáját, én a fehér cipőmet, és lemegyünk a Duna-korzóra sétálni, kéz a kézben. Irigykedve bámulom a homokozóban hempergőket, nagymami meg mosolyogva köszönget mindenkinek, akit csak ismer, és általában mindenkit ismer, mert szeret ismerkedni, hallgatni mások baját. Ilyenkor rendkívül boldog és elégedett. Büszkén mutogat engem, mint legkisebb unokáját, aki már zongorázni is tud. Ez persze nem igaz, mert még csak a tenyeremmel verem a billentyűket, de nagymama azt mondja, úgyis meg fogok tanulni zongorázni, és az ilyen kis füllentések még nem hazugságok. Anyád sem tudott hatévesen, mégis zongoratanárnő lett belőle, de lehetett volna második fiserani is, ha akar, de nem akart. Belőlem még lehet balettáncosnő, operaénekesnő is - mindaz, ami ő szeretett volna lenni, de sajnos, nem lehetett, mert ők nagyon szegények voltak abban a csúnya, rossz világban.

    Megtántorodik. Jaj, szédülök, rosszul vagyok, elájulok! Csipkés kesztyűjének mintái belevésődnek a tenyerembe, annyira szorítja a kezem. Kapkodja a levegőt. Szorongva nézem, vajon meghal e? Nagyokat fujtatva rángat a játszótéri vízcsaphoz. Mohón szürcsöli a vizet. Arca kipirul és már nevet. Ne félj, nem halok meg! Haza akarok menni, kiabálom. Elfutok egy fa mögé. Onnan lesem, figyelem, hátha mégis meghal, de esze ágában sincs. Már egy sánta bácsival beszélget, családi képeket nézegetnek együtt, nem is törődik velem. Duzzogva futok a homokozóba, letaposom a homokvárakat, beleülök a homokgombócokba, páros lábbal ugrálok a kis kút körüli pocsolyában bosszúból, amiért rám ijesztett. Összemaszatolom az arcom, ahogy könnyeimet próbálom elrejteni előle, de ő rám se hederít. Az oviból a tojásfejű Barna Imi biciklizik körülöttem körbe-körbe, s röhögve spricceli sárossá a zoknim. Bőgőmasina, bőgőmasina! Elkapja varkocsom, s húz maga után, majd elenged, s én popsimra esve trónolok a pocsolya közepén. De erre már nagymami fúriaként rohan hozzám, felrángat, és elfenekel, mert szerinte megérdemlem. Lerángatja bugyimat, kimossa a csapnál és lecsutakolja az arcom. Alig kapok levegőt. Bugyogva tör fel belőlem a sírás. Nem én voltam! Akkor ki? Ő! Ki? De már nyoma sincs a tettesnek. Adok én a szemtelen kölyöknek, ismered? Hogy hívják? Nem tudom. Nem? Nem. Konokul hallgatok. Már nem is sírok. Barna Imit szeretem. Elvesz feleségül, megígérte. Szép tojásfeje van, és ő a sárkányölő vitéz, és már írni és olvasni is tud, és a mesepadon mindig mellettem ül, csipkedi a karomat, rugdossa a bokámat, de a délutáni pihenőn, amikor aludnunk kell, akkor fogja a kezemet és vicceket sugdos a fülembe, csiklandozza a nyakamat. De ezt a nagymami úgysem értené. Ő a legszebb fiú a bátyámon kívül.

    Bugyi nélkül kell futnom nagymami szapora lépteit követve, szoknyám alá fúj a szél, fázik a popsim, de nem merek szólni, mert nagymami dühe már elpárolgott, nyalókát is vett nekem, s arról a sánta fűtőbácsiról mesél, akinek öt gyereke van, s aki majd feljön hozzánk, mert ő annyira megsajnálta szegényt, hogy ad neki munkát, meg a mi kinőtt ruháinkból is összeválogat ezt-azt, meg a játékainkból is, de erről apádnak egy szót se, mert ő irigy. A lencsibabámat nem adom, meg a macimat sem, dünnyögöm az orrom alatt, de nem hallja. Na, ebbe a templomba bemegyünk, jelenti ki váratlanul. Megtorpanok. Rángat, de én lecövekelek. Akkor megvársz idekint, mert én gyónni akarok, ki tudja, hogy még meddig élek, és már vagy tíz éve nem gyóntam, és szeretném, ha Jézuska megbocsájtana. Jézuska nincs, a papi mondta, ő tudja. Te csak azt hiszed, hogy a te apád mindent tud. Nem olyan régen még ő is hitt, meg az anyád. Mit gondolsz, ők talán nem templomban esküdtek? Megpróbál beráncigálni, de én nem hagyom magam. Bezzeg Baján, a másik nagyanyáddal misére is mész, azt hiszed, nem tudom? Vele igen, mert Baján van Isten, de Pesten nincs! Nocsak! Ezt meg ki mondta? Papi, hogy Baján van, Pesten nincs. Ezt mondta. Úgy! És ezt te el is hiszed? Sarkon fordul, lerángat a lépcsőn, nem szól hozzám. Kirakatok előtt vonszol el. Itt-ott megáll, hosszan nézegeti a poros üvegek mögötti fakó kesztyűket, cipőket, kalapokat. Sóhajtozik. Pisilni kell, suttogom, dünnyögöm, majd visítom. Akkor gyorsan berángat egy hűvös kapualjba, ahol lekuporodhatok. Le ne pipild a cipődet, figyelmeztet, miközben szoknyáját felhúzva igazgatja harisnyakötőjét. Siess, drágám! Azt hiszem, nem húztam ki a vasalót, még leég a lakás! És futunk lélekszakadva hazáig.

 

 

2.

 

Halványdrapp négyzethálós tapéta, apró rózsamintákkal. A kacskaringós levélfüzérek itt-ott már elmosódtak. Tele van képekkel a fal. A szoba túlzsúfolt, csak nagymami ágya előtt van egy szőnyegnyi szabad hely, ahol bukfencezhetek, de nagymami nem szereti, mert összekócolom a szőnyegrojtokat és a hajamat, betörhetem a fejemet, ha nekiütközöm a széklábnak, és felrúghatom a kisasztalt, és akkor feldől a váza, kifolyik a víz a terítőre, és eláznak Pisti levelei, meg az ő levele, amit fel akar adni a postán, és különben is, mit lábatlankodok itt körülötte, amikor öltözködik. Nem szereti, ha közben nézem, bár egyáltalán nem szégyenlős, sőt, szívesen mutogatja magát, mert még most is szép és gusztusos a bőre, meg a melle sem lóg, mint egyeseké, szóval az alakját még ma is megirigyelheti egy-két húszéves. Én persze nem veszem komolyan, amit mond, mert meggyőződésem, hogy nagymamit nem kell komolyan venni. Most is csak azért beszél, hogy beszéljen. Én szeretem hallgatni, mert olyan vicces, amikor haragszik. Bekuporodom a nagy barna fotelbe, ami félig már lesüpped a földre, mert nagypapa képtelen megjavítani, mert neki a családja mindig az utolsó, a legutolsó! Bekucorodom a leszakadt fotelbe és az ujjamat szopom. Nagymama akkor rákezdi, hogy ugye, megmostam a kezemet, mert most az ujjamról csúnya, nagy, kövér bacilusok ugrálnak a számba, és ott addig rendetlenkednek, amíg beteg leszek, gyulladást kap az egész szervezetem, amiről el sem tudom képzelni, hogy micsoda és hol keressem magamon. Meg azt is mondja, majd meglátom, kétszer olyan hosszú lesz az az ujjam, amit szopok, mint a másik, de én nem hiszem. El fog feketedni és le fogják vágni, de úgy látszik, én szófogadatlan, rossz kislány vagyok, mert még mindig nem vettem ki a számból. Majd szól a kéményseprő bácsinak, hogy vigyen el engem, jaj, a harisnyája, hát nem leszaladt egy szem! Most mit vegyen fel? És ne nyúljak a lábam közé, és ne üljek terpeszben, mert az csúnya és nem illik, és ne húzogassam a bugyimat, és ne nyúlj a pipilődbe, mert odaragad a kezed! Most melyik pulóvert vegyem fel, a kéket vagy a sárgát? A kéket, mondom teli szájjal, s ő felveszi a sárgát, na, milyen szép a nagymami? Mondom, hogy nagyon, és akkor kapok tőle cukorkát, de nem szabad szétrágnom, mert az árt a fogacskáimnak, és mutasd csak a fogadat! Rávicsorítok és ő megállapítja, hogy sárga, mert biztosan nem mostam fogat, de én határozottan állítom, hogy igenis mostam és még egyszer nem mosok, az ő kedvéért sem, hagyjon szopizni. Hová mész, kérdezem, hogy eltereljem a fogamról a figyelmét. Rengeteg elintéznivalója van. Fel kell adnia a levelet Pistinek, be kell mennie a kalaposhoz, a varrónőhöz, és a cukrászdába islert venni, meg képviselőfánkot, és a patikába hashajtóért, de szeretne mozijegyet estére, és már délután itthon akar lenni, meghallgatni a rádióban a Szív küldi szívnek szívesent. Lehet, hogy feljön az utálatos Janka néni, akivel nemrég békült ki és ma újra össze fog veszni, mert Janka néni már vén, süket tyúk, akinek ő hiába beszél, hogy ne járjon mindig feketében, azzal úgysem támaszthatja fel az urát. Még ötven sincs, de nyolcvannak néz ki. Ő is elmúlt ötvenöt, mégsem hajlandó vénaszszonyt csinálni magából a sok fiatal miatt. Amíg ő kislánynak érzi magát, addig az is marad. Közben már a harmadik szoknyába bújik, a negyedik pulóvert cibálja át a fején, egyik cipőjét lerúgja, a másikat fölrángatja, képtelen dönteni, ki-be rohangál az előszobai nagytükör és a szobai falitükör között. Megesküszik, hogy ez a szoknya tegnap még ráment, de ha nem tegnap, tegnapelőtt biztos. Vagy felpüffedt a hasa, mert tegnap óta nem hízhatott meg, hiszen egy falatot sem evett azon a kis vesepörköltön kívül. Na de még anynyit sem eszik többé, egyszer és mindenkorra lemond a tésztafélékről, se cukorkák, se csokoládé, se nápolyi. Akkor persze mi öröme marad az életben, ha már nem is nassolhat, amikor úgyis csupa baj és jaj az élete, és különben is képtelen betartani a fogadalmait. Aztán rám esik a pillantása és megolvadt tekintettel, lágyan búgja, hogy én vagyok az egyetlen a világon, aki miatt élnie érdemes. Bennem van minden reménye, és látja, hogy belőlem még lesz valaki, mert egészen különleges vagyok. Erre egy pillanatra kiveszem az ujjam a számból, érzem, ez most nem illik ide, pláne, ha énekesnő vagy dizőz lesz belőlem. Csakhogy jobban kellene adnom magamra és nem utolsósorban kezet mosni minden étkezés előtt. Ez a legfontosabb! Jaj, szisszen fel, ahogy két nagy csillogó klipszet csippent a fülébe. Keféli sűrű, vörös haját. Már festetnem kéne. Aztán hozzálát a nagy ceremóniához, kifesti az arcát, imádom nézni, meg a rúzs szagát is szeretem, végül szalvétát szorít a szája közé, ott marad a piros rúzs nyoma a puha papíron. Szeretem, ha megpuszil ilyenkor, mert cukorkaillata van a szájának, az arcomon is nyoma marad, és ledörzsölni is szeretem, mert az ujjam is piros lesz, és addig szagolgathatom, amíg kezet nem muszáj mosni. Nevetséges grimaszokat vág, miközben rúzsozza a száját. Tátog, mint egy hal, aztán széthúzza, vicsorog, meg mintha ásítana. Már csak egy kis pírt kap a nagymami, hogy tökéletes legyen! Apró seprűcskével megcsiklandozza az arcát. Az én orromra is jut egy legyintés, a púdertől tüsszentenem kell. Rózsaszín porfelhőben úszik nagymami arca, ahogy püföli magát a puffnival. Én is! Én is! Kapok utána. Na, csak az kell, hogy apád meglásson! Most a kalapok repülnek egymás után az ágyra, mert már mind régi, ócska, vacak, unalmas egytől-egyig. Éppen tegnap látott a kalaposnál egy tündérit, le is előlegezte, csak azt nem tudja, hogy miből fogja kifizetni, mert a nagypapa arra bizony nem ad egy fityinget sem, a nagypapa szerint neki jól áll egy tökfödő is, tőle még egy kalapra valót is sajnál, kártyázni persze tud, arra mindig van pénze. Bezzeg a Pisti, az ő drága, egyetlen fiacskája mindent megvenne neki, ha itthon lenne. Végre fején marad az a kis zöld, lapos kalap. Most a kalaptűvel bajlódik. Összehúzom a szemem, mert úgy félek, hogy beledöfi a fejébe. A kalaptű szép, nekem is kellene, kiskakas ül a végén. Üvegből van, színes és átlátszó. A kesztyű nehezen megy fel az ujjaira. Még egyszer felhúzza a szoknyáját, hogy megigazítsa harisnyáját. A tükörbe pillantva gyönyörködik formás lábában. Olyan, mint egy táncosnőé. Spárgába is le tudna menni, de felállni nem biztos, hogy tudna. Nem, arról szó sem lehet, majd máskor megmutatja, ha nem fáj a dereka. Mindenféle kacatot szór ki a táskájából, majd vissza. Ugye, milyen csinos lett a nagymami? Pá, drágám, ne nyúlj semmihez, sietek haza, kapsz nyalókát is, ha jó leszel és nem mondod el senkinek, hogy elmentem, de nem bírom a bezártságot, megfulladok, ha nem szívhatok friss levegőt. Te már nagylány vagy, igaz, és szereted a nagymamit!? Már nyílik az ajtó, amikor felugrok a fotelből és utánavetem magam. Félek! Ne hagyj itt! Becsapódik orrom előtt az ajtó, a folyosóról hallom daloló hangját. Pá, drágám! Hamarosan jövök! Sietek! Hallom vidám cipőkoppanásait, s csak akkor sírok, amikor már hiába fülelek. Egyedül hagyott.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 5   »   Bámulom a nagymamám
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911