Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 3   //    «    4    » 
EGY EMBER, AKI FELTŰNT NEKEM
Kámán Balázs
Vizit után
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

A délelõtti nagyviziteket csakis a szertartás kedvéért kellett elõadni, s még aki fanyalgott - mondjuk: én -, az is engedelmesen alakította a korának, pozíciójának megfelelõ szerepet. Elöl vonult a nagyfõnök - osztályvezetõ fõorvos, címzetes egyetemi tanár, az orvostudományok doktora, és így tovább -, félig-meddig mellette a nem osztályvezetõ fõorvos - csodálatos érzékkel valahogy végig oldalazott, készségeskedve magyarázott, s így jól érzékelhetõ maradt a kettõjük közötti rangkülönbség: majdnem fõnök volt õ is, miközben minden mozdulatával-mimikájával, egész személyiségével a hierarchikus rend dicsõségét hirdette és örökérvényűségét példázta nekünk. A két idõsebb, kövér ember mögött két adjunkusnõ: egyik szikár-inas, sötét hajú, másik szõke, alacsony, holdvilágképű, aztán következtem én és a nálam pár esztendõvel idõsebb, de ugyancsak frissen szakvizsgázott doktornõ, aki az egyetem elõtt nõvér volt ezen az osztályon. Többnyire velünk egy sorban jött a fõnõvér, kemény kartont és írólapot tartott maga elõtt, ahogy relikviákat, kegytárgyakat, vagy temetésen kitüntetéseket hordoznak bársonypárnán. Minden kórteremnél elõre kellett mennie, hogy az esetleges kinyilatkoztatások tanúja és feljegyzõje lehessen, ám ahogy a fõnök jelezte, hogy valahol végzett, õ visszamaradt, hozzánk csatlakozott, a folyosón tisztes távolságot tartott a nagyobb méltóságoktól, hogy egy perc múlva, a következõ ajtónál megint kilépjen, elõre siessen. A menetet egy-két kedvetlenül vánszorgó vagy alázatos ápolónõ zárta. A takarítónõk a vizit elõtti fél órában háromszor is beszaladtak egy-egy kórterembe, kifulladt hírvivõként jelentették, hogy hamarosan jön a nagyvizit, kivittek egy kacsát, az ágy mellõl felvették és az éjjeliszekrénybe tették a papucsokat, vagy csak zaklatottan körbenéztek: emberek és tárgyak annak rendje és módja szerint felkészültek-e a ceremóniára. Az osztályvezetõ szobájától indultunk. A nagyfõnök mindig elõretekintett, a folyosón várakozókat mintha nem látná, a gyanútlanok és tapasztalatlanok köszönését sem fogadta, és a nem osztályvezetõ fõorvos - nyilván szentül hitte, hogy ennyi már kijár neki - követte a példát. Ha egy aggódó hozzátartozó leste, mikor kaphat õszinte vagy vigasztaló szavakat, ha kora reggeltõl a folyosón gubbasztott, és rajongó hittel vetette volna magát az orvoscsoport elé, az egyik adjunktusnõ elterelte - "késõbb, kicsit késõbb" -, s a feleség, férj vagy felnõtt gyerek vissza- és összehúzódott, bocsánatkérõen bólogatott, leereszkedett arra a fehér műanyagszékre, amin addig is üldögélt, senki nem vádolhatta türelmetlenséggel, bizonyára legtitkosabb reményét is, hogy a nagyvizit után csakugyan szót válthat a fõorvossal, sikerült zavarosan gomolygó ábránddá szelídíteni.

Senki sem követelte, nem is várta, hogy a menet végén lépkedõk mind befurakodjanak a kórtermekbe. A négyágyasakban el se fértünk volna. Az ajtóval szemközt ablak, kétfelõl, a fal mellett két-két ágy, éjjeliszekrény, a középen maradt sáv legfeljebb másfél méter - az egyik négyágyasba helyezték aznap reggel N.-t. Az ajtóhoz közelebb esõ, bal oldali ágyon ült - a fehér köpenyes hátak azért engedték valamelyest látnom, mert inkább ült, mint feküdt. A pizsamájára vastag frottírköpenyt vett, a takarót is magára húzta, a párnát hosszában az ágytámlának döntötte - nem az arcán vagy a tekintetén, hanem a testhelyzetén érzõdött, hogy ellenségesen várakozó, gyanakvó megfigyelõ. Nem volt elesett. Nem tűnt haldoklónak. "Jobb a közérzete?", kérdezte rábeszélõen a fõorvos, és N. megrántotta a vállát, dörmögött valamit. "A család tudja már, hogy itt van?", ezúttal érthetõ volt a válasz: "Nincs családom. Senkim sincs." A fõorvos bólintása mintha a beteg vállrándítására rímelne. Pillanatig dermedt csönd, aztán anélkül, hogy a többi ápolthoz fordultak volna, kijöttek. Mi kicsit hátráltunk, hogy kiléphessenek és a fõnõvér becsukhassa az ajtót. Tudtuk mind, hogy az ötvenéves, nagyon sovány, már sárga férfinak hasnyálmirigy-rákja van, és a kórházban csak a viszonylag civilizált és kevésbé fájdalmas halálhoz segítjük. Délután bementem N.-hez. Egyenesen hozzá. Fontoskodva vizslattam a lázlapját, megfogtam a csuklóját, megtapogattam a hasát. A semmitérõ mozdulatok közben legalább megkérdezhettem: befáradna-e a vizsgálóba. Még felkelt. Bejött - talán az volt az utolsó útja, másnap már ágytálazták, és egy héttel késõbb meghalt -, engedte, hogy improvizáljak, bár ahogy fölényesen kijelentette, "elõször is megkérdezi, sokat ittam-e", magabiztosan érzékeltette, hogy övé a kezdeményezés, s hogy egykönnyen nem adja fel a játszmát. Szemében a vizenyõs, fényt tompító sárga sem követelt szánakozást. "Feleslegesen kérdezném. Tudom", mondtam, és nemcsak kihívóan néztem rá vissza, de egy töredékpercre, mit tudom, öt vagy nyolc, vagy akármennyi másodpercre úgy találkozott a tekintetünk, úgy kapcsolódott össze, mintha ettõl a találkozástól az életünk, sõt, a világegyetem léte függne. Feltűntünk egymásnak.

Hogy csakugyan képesek voltunk-e mindketten és egyszerre megvillantani azt a kópés mosolyt, amire emlékszem, vagy film- meg olvasmányélményeimet is hasznosítva képzeltem csak, és valójában nem volt, már nem lehetett semmiféle derűt vinni abba a jelenetbe, nem tudom. Szerencsétlenül mégiscsak mondtam valamit az imponáló tartásáról, erejérõl, s hogy éjszaka ügyeletes vagyok, ha úgy érzi, bármiben segítségére lehetek... Talán nem érvénytelenítettem az összevillanást, noha keményen biccentett, és megint olyan ellenségesen, gyanakvóan nézett, ahogy délelõtt az ágyáról figyelte az élet utolsó figuráit, a többiek alakoskodását és igyekezetét.

Én adtam be neki az elsõ és azt hiszem, az utolsó morfiuminjekciót.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 3   »   Vizit után
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911