Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 2   //    «    2    » 
Levendel Júlia
Koreográfia szerint
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A televízió képernyõjén látható csonttá soványodott, öreg arcon villanásra felragyogott a régi mosoly. Nem szép, de kisfiúsan mókás, kajánsága is gyõzelemtõl mámoros: végül mégiscsak ünneplik, nyilatkoztatják és fényképezik. Végül is - közeli halála révén, de akkor is - megkapja a minimális elismerést, annyit, amennyit egy jóval csekélyebb életműre is megítélnének. És õ senkinek nem hódolt, nem kuncsorált ezért - jottányit sem engedett az elveibõl. Nem simult és nem törtetett; hogy átveszi a Kossuth-díjat... nevetséges volna, ha visszautasítaná, most már minden makacskodás visszatetszõ. Hadd legyen. Hajnal Márton olyan szeretettel nézte a szenvedõ és mégis, most is villogó képernyõ-arcot, mint negyedszázada, amikor habozás nélkül mindketten a legjobb barátjuknak mondták volna egymást. Pár napig csak. De nem volt értelmes oka, hogy aztán elsodródtak, és egy-két alkalmi találkozásukkor a felesleges-konvencionális kézfogást kísérõ, félszeg heherészésnek kellemetlen üledék színe-szaga volt - már amilyen a meggondolatlan szégyené. Januárban, talán még elõbb hallott Misu betegségérõl, a jól értesültek magabiztosan mesélték, hogy megoperálták, és a műtét sikerült, szinte teljes gyógyulás remélhetõ. Mások megkésettséget emlegettek, elõrehaladott stádiumot, s hogy szegénynek végig kell kínlódnia mindazt, amit a modern orvosi ellátás nyújthat - ráadásul most majd Kossuth-díjat kap, morogta Hajnal, és szégyellte a fanyar jóslást, hiába gyõzködte magát, hogy elérzékenyülés ellen kell effélét és így morogni, meg hogy az életen át lázadó, örök ellenzéki Sitkó Misunak talán még elõbb eszébe jutott a groteszk finálé lehetõsége. Ha megéli március idusát. Ha nem, akkor posztumusz díjat kap. A legmeghatóbb változat a március elsõ hetében bekövetkezõ halál, s a temetéssel összekötött kitüntetés. A hetvenes években Misu három színdarabot írt és köröztetett szamizdatként, gyilkosan abszurd, vérbõ komédiái temetõben játszódnak - de akkor Misu fiatal és egészséges volt, s a triptichon botrányos temetéseit féktelen és kihívó jókedvvel formálta. Elõadatnia igazi színházban, igazi színészekkel akkor nem sikerült, még a rádióban, hangjátékká egyszerűsítve sem engedték - aztán a nyolcvanas években három vagy négy német társulat, állítólag más-más felfogásban játszotta, és Misu megpróbált mulatni a hirtelen meggazdagodásán.

    Januárban, valami ürüggyel, a betegségrõl mit sem tudva, felhívhatta volna Hajnal - búcsúzni? hogy késõbb jobb legyen a lelkiismerete és ne érezze az üledék-szagot? A közéjük rakódott rengeteg idõ felett már semmiképpen se lehet átrepülni, meg aztán nem elég, hogy õ, Hajnal Márton nem tudja értelmesen indokolni, miért lett vége a barátságuknak - mégis van olyan, hogy esetleges? Van? És akkor otromba Esetlegesség úr játszadozik velük, megfricskázza a kobakjukat: így járnak a makacs tagadók? Hájas ülepével közéjük terpeszkedik és öntelten, kedélyesen vigyorog, ahogy a hatalom zsonglõr-jei? -, de lehet rosszabb, szorongatóbb: például hogy Sitkó Mihálynak vannak - voltak - érvei, és tudni véli, miért kerülte õt. Hányan és miféle mocskos történeteket kreálhattak akkoriban? Maradt-e ismerõse, akirõl nem hallott rágalmazó mesét? Az újabb idõkben agyonnyűtt ügynökhistóriák mind ugyanazt ismétlik, ötlettelenül és giccsesen, de talán senki sem próbálta felderíteni, megjeleníteni a besúgásoknál is pusztítóbb és jóval nagyobb hatósugarú, lényegében mindenkit érintõ rágalom-mesélési gyakorlatot. A média manapság olyan mennyiségben és az acsargás olyan fokán zúdítja a kompromittáló eseteket, a tehetségtelenség és az üzleti érdekeltség úgy nyomul, hogy az ember hajlamos elképzelni, már-már reménykedni: az ár nemcsak közönyt, lesz, akibõl ellenkezést is kivált - talán? -, de akkoriban, a fejletlen kommunikációs technikák idején, a bizalmasan gyűrűztetett hírecskék, az elsuttogott feltételezések erõsebben tapadtak. Ügyesebb kombinátorok, mulattató elõadók valósággal beleégették jeleneteiket az agyakba, s a rosszhiszemű - mindig, csakis rosszhiszemű - pletyka mindennél nagyobb szolgálatot tett az apparátusnak. Szolidaritás ellen védekezzen gyanúsítással. Transzparensen ezt hirdetik, kórusban és áriaszerűen éneklik, sõt, a sír körül erre menetelnek Sitkó egyik temetési darabjában - és aztán õ is bedõlt valami mesének? Mi lehetett? Az életen át kísérõ kényszer, hogy elképzelje, színezze, hogy újra és újra vetítse magának mások nem látott mozdulatait, nem hallott mondatait, Hajnal legkínzóbb - és tudta jól: leggazdagítóbb - képessége is.

    Régi ismeretségük Misuval nem Berti néni betegágya mellett lett romantikusan lobogó barátsággá - a kronológiát senki se próbálja elpöccinteni! -, azért lehetett Misuval a kórházban, és tanúskodhatott a legbizalmasabb jelenetnél, mert barátok voltak. Igaz, Hajnal anyjának osztályán feküdt - akkor azt hitték, haldoklik - Misu özvegy anyja, méghozzá kivételezetten az egyetlen kétágyas kisszobában, és az orvosok meg az ápolónõk Hajnal-rokonként dédelgették.

    Az idõsebb Sitkó-fiú ötvenhatban disszidált, még az apja temetésére se jöhetett haza, Misu volt hát Berti néni egyetlen gyereke, sõt, az egyetlen családtagja, s a nem öreg, de haláltól legyintett asszony méltón akart elbúcsúzni a mindig is kényeztetett fiútól: két kezével fogta Misu csuklóját, közelebb, még közelebb húzta magához; köszönök mindent... mindent... a leggyöngédebb gyerek se tenné különbül... de tudd meg... most már megtudhatod... nem én szültelek... az anyád... az anyátok...; Misu megcsókolta, és Hajnal hallotta, ahogy válaszolt; tudtam. Gyerekkorom óta. De akkor is te vagy az anyám; nem halkította le a hangját, szemernyi ünnepélyesség se maradt a közlésében, mégse sértette Berti néni patetikus életvallomását. A beteg bólintás helyett összeszűkítette orrüregét, mintha szippantana, és megkönynyebbülten elaludt. Õk ketten kiosontak a folyosóra, Hajnal kérdõ fejfelvetésére olyan szűkszavúan és tárgyilagosan mondta Misu, mintha kihallgatnák: kétéves se voltam még, amikor meghalt anyám. Berti addig is velünk lakott, vénkisasszonynak készülõ nevelõnõnk volt, aztán valamikor apám feleségül vette. Az egyszerűség kedvéért. Nyilván megbeszélték, hogy nekem a részletekrõl nem kell tudni. A bátyám elõtt persze nem titkolhatták, de a bátyám azt hitte... azt hiszem, azt hitte, hogy féltestvérek vagyunk, és engem csakugyan Berti szült. Valahogy hivatalosan is az anyám lett. Az igazolványaimban is. Valahogy elintézték. Senki nem beszélt errõl. Én sem. Kikutattam, és kész. Mamikának szólítottuk, még az apám is.

    Nem valószínű, hogy Berti néni él még, s most az aggodalmát vagy rémületét is legyűrõ büszkeséggel nézi a halálnak pukedlizve fintorgó Misut. Nem, már biztosan nem él. Vagy mégis? Kilencven valahány éves, talán száznál is több? Misu mindenestre most is abban a Dunára nézõ, legalább ötszobás újlipótvárosi lakásban lakik, ahol született, ahol az édesanyja, sok évtizeddel késõbb az apja is meghalt. A bátyja onnan disszidált - Misu az ablakból nézte, ahogy feltuszkolta menyasszonyát a kerregõ, ponyvával fedett teherautóra, s felugrott maga is -, oda költözött Misu elsõ felesége. Három házasság és válás után, Berti néni alig titkolt elégedettségére, évekre megint csak Misuval maradtak a nagy térben. Csodás volt. Az öregasszony valósággal kivirult, és esti imáiban napra nap hálálkodott a szép öregkorért. Vagy sohasem élt már kettesben Misuval. Keserűen, feleslegességébe tompultan kiszikkadt, elfogyott, meghalt, mielõtt gyönyörködhetett volna a fia sikereiben. Lehet, hogy az idei telefonkönyv réges-rég avult adatokat közöl, és az újlipótvárosi lakást évekkel ezelõtt kisebbre cserélték. Lehet, hogy a telefonszámért is hosszan kellett volna nyomozni. S ha felhívja Hajnal, a gyógyszerektõl is zavart ember hökkenten hallgat, talán még vissza is kérdez; Hajnal?... te?... te vagy az?; heheg kicsit, de azért érezhetõ: végigfut rajta a szörnyű rémület: kicsoda a telefonáló? Nem téveszti össze, nem keveri másik ismerõssel? Mikor találkoztak õk? Hol?

    A képernyõn mintha Berti nénire mosolyogna - él vagy sem, a díjat és a mókázást mégiscsak õ értékeli leginkább -, teljesüljön a vágya. Még mindig vastag száját neki húzza el. Ha kacsintana, csókot dobna, az is üzenet, megbeszélt jeladás - mindegy, hogy mások hogyan látják. De Sitkónak most sincs egyetlen fals mozdulata. Nem alakoskodik, nem hálálkodik, nem törleszkedik. A vak is látja, hogy szörnyű kínnal és fegyelemmel csinálja végig a szertartást - legyen vége mielõbb! -, de végig fogja csinálni, mert még nem süppedt bele a tudatnélkülibe.

    Talán utolsó beszélgetésükkor - mikor volt az? Olyan régen, hogy óhatatlanul utána kell gondolni: volt-e ilyesmi valójában. Bármikor. Ha csak tűszúrásnyi a kétség riadalma, akkor is elegendõ, hogy kikezdje a maradék biztonságérzetet, sõt, a bizalmat: még ép elmével emlékezik. Végül is lehet akármi vágy és kényszer terméke, s a sohasem volt, soha meg nem történt jelenetet csak a realitáshoz tapadó képzelet retusálja igazivá. Honnan tudhatná? -, amikor tehát utoljára beszélgettek, Misu egy öreg és beteg tanáráról mondta, hogy hétrõl hétre azért is látogatja, mert megfigyelheti, amint fájdalom nélkül enyészik el. Felemelte a kezét, s mintha pergetne valamit, az ujjaival mutatta az elenyészést. Mért úgy? Minek kellett az idétlen balett? S az okoskodása is megfejthetetlenül erõszakolt: hogy korábban azt hitte, ilyesmi nincsen. Hogy a létbõl csak szörnyű szenvedésekkel lehet távozni. Olyannyira meggyõzõdése volt ez, hogy eleinte túlbecsülte az öreg tanár erejét és tartását. Tévedett. Most már úgy látja, nemcsak a testi fájdalom, hanem a lelki kín is elmaradhat, a számvetések gyötrelme, mindenféle rettegés az ismeretlentõl, a halál aktusától és a nemlét milyenségétõl. Elpusztulhat az ember olyan lecsavart tudattal, mintha nem is ember volna. Növény inkább. És megint az a pergetés. A szenvtelensége megjátszás volt - de miért? A pátoszát máskor is igyekezett takargatni, de nem ilyen kellemetlenül. Hová tette a humorát? a szégyellõs grimaszokat?; és a megfigyelésed megnyugtat vagy elriaszt?; a kérdés kötekedõ volt, igaz, és mint egy lövés, úgy csattant. Sitkó megütközve nézett rá, a dermedtség alig pillanatnyi, s csak sok-sok évvel késõbb sejthetõ, hogy a barátságuk akkor pusztult el. Talán akkor. Ennyitõl? De legalább nem lassan, nem úgy, ahogy a növények enyésznek el. Nem szépen, esztétikusan belesimulva a nem-létbe. Azért ez ürügynek is szánalmasan ostoba és vékony, hisz azóta sem mondható meg, miért ripacskodott akkor Sitkó, s hogy Hajnal miért kottyant közbe ingerülten. Mégiscsak Esetlegesség úr rontása volna? - de az elenyészést legalább megúszták.

    A képernyõ-arcon átsuhanó mosolyt látva Hajnal erõsködik magának, hogy a halál-közelség semmin sem változtat: az elsodródás tényén, vagy hogy egyikük sem igyekezett megérteni, miért, némán csak gyűrték, gyömöszölték magukba a kreált képeket (talán Misu is gyűrte, gyömöszölte). Nem, nem a halál közelsége, mondja olyan keményen, mintha valakivel vitatkozna, és bizonykodva négy-öt alkalmat is megidéz, ami tanúsíthatná, hogy õ igenis megkísérelte a restaurálást, de Misu bántóan elzárkózott - miért? miféle meséknek adott hitelt? mégiscsak voltak züllesztõ-rothasztó mesék? -, és ugyan ki dicsekedhet azzal, hogy végtelenül nagy a sebezhetõ felülete? hogy az õ korukban van még viszonylag ép felület? Nem a halál-közelség és nem is a velejáró önsajnálat - mert a képernyõ-arcon a saját jövendõbeli vonásait nézi, roggyant tartásában, vonszolódásában ott van a tulajdon görnyedése is -, nem, nem, ismételgeti Hajnal. Éppen ebbõl a közönséges részvétbõl, ebbõl a maszatoló, mindent megmásító felindulásból nem kér. Az elenyészésbõl; végül persze nem láttad meghalni a tanárodat?; ott kellene folytatniuk; hiába volt a szenvtelen megfigyelés, meghalni mégse láttad, igaz? S eszedbe jut-e mostanában, hogyan fogyott, mállott? Fekszel hunyt szemmel, s olyan erõvel nyomakodnak a régi képek, hogy fonnyadt bõrödön érzed a régen halott tanár fonnyadását. Sejtenként. Vagy ha emberfeletti erõvel nem kell éppen összekaparni magadat, nem idézgetsz már semmit? Ha hunyt szemmel fekszel, hagyod, hadd történjen az enyészés?; akármit is mondtak akkoriban, pózosan vagy undokul-értetlenül, mindketten eltolták maguktól a nem-létbe simulás lehetõségét. Van olyan vagy sem? - õket ez személy szerint nem érinti. A haldokló Berti nénihez ugyanúgy szólt Misu, mint az egészségeshez, akkor meg mi történt vele? Megijedt, megroppant, hogy kutakodva kellett leselkednie öreg tanárának húgy- és orvosságszagú szobájában?

    Nem vagyok rideg, nem lettem érzéketlenebb; mintha Misunak mondaná; és azóta láttam magamat is majdnem elenyészni... ilyesféle lehet. Azt hiszem. Ahogy fekszel hunyt szemmel, s nem bánod már a szétbomlást. Fáradtságra hasonlít. A lábad súlyosodik elõször, aztán a tested mellé tett karod, és mégis mintha légneműként oszladoznál. Csak nem fel és nem is iránytalanul kavarogva, hanem lassan ereszkedve, le, le. Már alig vagy anyag, nincs kényszer, hogy összetartsd, de azért lefelé húz. Érzed a lemerülést, és nem riadozol, nem fáj, mondogatni sem szükséges, hogy nem fáj, nem fáj, mert csakugyan megkönnyebbítõ. Le, le. De lehetséges, hogy azóta se tudok többet az elenyészésrõl... mit mondjak akkor? semmit neked?

    Egy esztendõnél régebben látta Hajnal Sitkót a postán, és erõsen gyanította, hogy Sitkó is látta õt. Misu leveleket adott fel, õ pénzt, más-más sorban álltak, elkerülhetõ volt a találkozás, és õk szépen elkerülték. Hányszor látja és táncolja ezt a számot! Hódolat Esetlegesség úrnak - behódolás -, valami rokokó koreográfia szerint: a párok kecsesen bókolnak, és elhajolnak, el, el, tekintetük elõre szegezõdik, sehová, a madárszárnyként rebbenõ, kinyújtott kar soha semmihez nem ér, semmihez sem közelít. Nem tudni, hallják, vagy nem is hallják a táncosok a disszonáns zenét - zörej inkább: döndülés, becsapódás, robbanás, fagyott vagy sáros föld zuhogása.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 2   »   Koreográfia szerint
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911