1.

A hy?res-i elektroműszerész, akivel beszélgetek, felkiált: - Te hallottál a jó öreg Jacques-ról? - Eddig személytelenül, magázódva társalogtunk, de mert ismerem Jacques Prévert nevét és néhány versét, most örömében tegezni kezd, bemutatkozik, a nevemet kérdi. - Ha hiszed, ha nem, nekem jó pajtásom, ez az õ kézírása... - Hátizsákjából elõhúzza a jól ismert fekete papírkötésű kötetet, ugyanezt küldte nekem tavaly a testvérem, a posta egyik rejtélyes osztálya három hónapig visszatartotta, de aztán korrektül házhoz hozták. "Nézd..." Részegen dülöngélõ betűkkel írott, érdekes dedikációt olvasok: "Ha az igazság nem szabad, a szabadság nem igaz..." Hm. A fiú elfogulatlanul néz rám, nem sejti, hogy itt és most nem merném ezt a mondást hangosan magyarra fordítani. A könyvben egy anzix is van, a fiú könyvjelzõnek használja. Gyönyörű hegyeket látok, egy-két házat egy hegytetõn, elhangzik a falu neve is, de azt akkor nem jegyzem meg. A falu egyetlen fogadójának tulajdonosa a fiú nagynénje volt. Még tartott a háború, a fiú tizennégy éves volt, ott töltötte a nyarat, Prévert pedig megszállta a fogadót egy filmes csapattal. Még sok mást is mesélne a jó öreg Jacques-ról, és arról a nyárról, de a vonat befut a Keleti pályaudvarra, le kell szállnom, új delegáció érkezik.

    Utazgatunk.

    A nyugati határsávtól utazunk Biharkeresztesig, Biharkeresztestõl Pestig, Pesttõl a nyugati határsávig és megint elölrõl; fogadjuk és kísérjük a bukaresti VIT-re igyekvõ külföldi fiatalokat. A határsáv osztrák és jugoszláv oldalon egy tizenöt kilométer széles senki földje drótakadályokkal, délen aknamezõvel is, élõ ember és diverzáns át nem lépi, amolyan mitológiai lángpajzs; "égjen lobbal a láng, nyaldossa vadul, mardossa mohón a gyávát..." (A diverzánsok ügynököket dobnak át, azok újabb ügynököket szerveznek be, az ügynökök számtani törvények szerint szaporodnak. Minden külföldi veszélyforrást jelent, ne menjen tolmácsnak, aki nem tudja megkülönböztetni a békeharcost a nem békeharcostól. És jegyezd meg: ne az igazat, ne is a valódit tolmácsold, hanem a politikailag hasznosat!) 1951 augusztusa van, sajátos nyelvet beszélünk.

    A nyelv, a nyelv, a nyelv, idézés és dokumentálás és rémlátomás, írja Tandori Az emberiség végnapjaihoz írott elõszavában. Tulajdonképpen rémlátomás ez az ingajáratban mozgó vonatszerelvény is, amely a kótyagos fiúkat és lányokat szállítja. Közéjük tartozom, egy a jelszónk, de egyformák azért nem vagyunk. Egy Ibi nevű tolmácsvezetõ állít ki rólunk külön-külön személyre szabott minõsítést. Míg õ telefonon beszél, én arra a titokzatos iratra lesek, amely eldönti a beosztásomat. A papír tetején nagy, piros, nyomtatott betűkkel egyetlen szó: "belföldre". És zárójelben a megjegyzés: "testvére Nyugaton". Mi, belföldre ítéltettek, sóváran bámulunk Biharkesztesnél a tovaszáguldó vonat után, számunkra Bukarest elérhetetlen, mint a Kék Hold Völgye, merõ frusztráció és bánat. Fogalmunk sincs róla, hogy ez a mi szűknek érzett, sivár belföldünk Recskrõl nézve milyen végtelen és tágas, mit tudunk mi akkor Recskrõl? Állunk ketten a Keleti pályaudvaron a peronon, én meg egy másik lány, aki szintén a franciákat kíséri, egyszerre csak ott terem mellettünk az iménti fiú, átnyújt egy papírt, amelyre felírta a címét és a telefonszámát és lelkesen hadarja, hogy jöjjünk el a karácsonyi szünetben Hy?res-be, a színjátszókörük Prévert estjére, ott lesz a szerzõ is, egy csomó vendégszoba van a klubházukban, hozzuk a pajtásainkat is, majd írjuk meg, hányan jövünk. Már indul a vonat, a fiú rohan, de még visszakiabál, hogy Hy?res gyönyörű város, Viktória királynõ több éven át nyaralt ott, az Ho?tel Albionban volt lakosztálya. Nem emlékszem már a hy?res-i camarade nevére, de arra igen, hogy a másik lány megkérdezte, ki ez a futóbolond, és egyszerre tört ki belõlünk a vad röhögés, röhögtünk, röhögtünk. És röhögés közben az állkapcsomba nyilallt valami éles fájdalom, és napokig sem becsukni, sem kinyitni nem tudtam a számat, a folytonos beszédtõl a huzatos vonaton akut állkapocsgyulladást szereztem be magamnak. Ezzel szolgálatom véget ért. Hy?res-be sohasem jutottam el, de azóta is, ha olvasom, hallom vagy leírom a nevét, finom kis nyilallást érzek az állkapcsomban, és emlékek áradata rohan meg, Hy?res volna az én süteményem? És ma már tudom, hogy ott egyszer a fiatal francia film tavaszát ünnepelték, és a város sok nagyszerű dolog mellett pompás rózsaföldekkel is büszkélkedhet. Az angol királynõ hajnalonként kedvtelve szippantotta be a királyi lakosztály nyitott ablakain át beáramló rózsaillatot.

2.

A rózsa az rózsa az rózsa. Vagy mégsem?

    Filmet nézünk:

    Utca, emelvény. Egy pantomim színész melankolikus számot ad elõ. A bámészkodók tömegébõl kiválik egy gyönyörű nõ. Gazdag kéjenc dörgölõzik hozzá, a nõ rá se néz, egy rejtélyes bűnözõ kilopja a kéjenc pénztárcáját, az hamarosan észreveszi, kiáltozik, a nõt vádolja, akit már vinnének is a rendõrök, de a mímus közbeavatkozik, eljátssza, mi is történt valójában, a nõt elengedik, hálából egy szál rózsát dob megmentõjének, a mímus elkapja, áhítattal fogja, nézi, szagolgatja, micsoda illat! A pantomim művésznek madárfeje van, Picasso egyik Arlequin című képére hasonlít, de még inkább arra az 1852-ben készült fényképre, amit Félix Nadar készített Charles Debureau-ról, a halhatatlan bohócról, vagy mímusról. Érthetõ, hiszen a film, amit nézünk, róla szól, a clownról, egy francia katona és cseh cselédlány fiáról, aki forradalmasította a Pierrot bohócról kialakult hagyományos felfogást, elhajította a nevetséges bohóckalapot, szoros fekete hajlesimítót csapott a fejére, szakított a pirospozsgás bohócmaszkkal, fehérre mázolta az arcát, és nem volt hülye, nem volt bosszantó és cinikus, hanem meghatóan esendõ volt, vicces és rejtélyes. Victor Hugo, George Sand vagy Théophile Gautier is rajongott érte, és az újságírók és a gazdag polgárok is rendszeresen látogatták az elõadásokat. Baudelaire azonban nem szerette Debureau produkcióját.

A nevetésrõl szóló művében a kirobbanó temperamentumú angliai bohócokkal veti össze, és rosszallóan jegyzi meg, hogy "sápadt volt, mint a hold, rejtélyes, mint a csend, könnyed és néma, mint egy kígyó, egyenes és hoszszú, mint egy akasztófa..." A közönség mégis imádta. Õ volt a kedvenc a Temple utcában, ott, ahol Victor Hugo gyerekhõse, Gavroche szaladgált és ahol a Lyrikus Színházban Verne Gyula sok éven át munkát talált. A rue du Temple voltaképpen a színházak utcája volt, de a Bűn utcájának is nevezték, mert a színpadokon rengeteg vérnek látszó piros festéket elfolyattak, és néha odakinn, a sötét kapualjakban is megesett egy-egy gyilkosság. A korszak legrejtélyesebb intellektuális bűnözõjét, Pierre-François Lacenaire-t, aki jogot végzett, verseket írt, aláírásokat hamisított, bankot rabolt, és kétszeres gyilkos volt, ugyancsak a Temple utca jellegzetes figurájaként tartják számon. Emlékiratai állítólag a huszadik század olyan jelentõs francia költõire is hatással volt, mint Lautréamont, André Breton és René Char. Színházak, villanó kések és boldogtalan szerelmek a Bűnök utcájában, Dubereau is ölt, sétabotjával agyoncsapott egy tolakodót, aki egy kiránduláson ocsmány módon inzultálta a feleségét. Tárgyalása társadalmi esemény volt, általános megelégedésre felmentették. A mímus karrierje elején elõbb a Tudós Kutyák színházában lépett fel, majd a híressé vált Kötéltáncosok Teátrumában, azaz a Les Funambules-ben, ahol minden este zsúfolt nézõtér ünnepelte. Fenn, a kakasülõ négygarasos helyein, az utca népe különösen családias viszonyban volt vele, elõadás alatt le-lekiabáltak neki, biztatták, ugratták, közben zavartalanul ettek-ittak, néha csirkecombot hajigáltak. A nép az nép az nép, a Debureauról szóló film címe franciául találóan: A kakasülõ gyermekei.

Mi a legnagyobb titokban, illegális körülmények között, sub rosa nézzük a rózsát, amit a sápadt mímust alakító Jean-Louis Barrault szorít a szívéhez. Szimbolikus gesztus, Gertrude Stein talán csak viccelt, amikor híres jelmondatát ráfestette a porcelánjaira, a rózsa az nemcsak rózsa, hanem sok más is, ebben a filmben például a végzetes szerelem jelképe lesz. Osztálytársaimmal együtt sötétben másztunk át az egykori pasaréti filmgyár palánkján (vagy kõkerítés volt?), bujkáltunk a portás elõl, ha észrevenne bennünket, jelentené a fõiskolának és talán másoknak is, ki tudja, hova jelentenek a portások. Egyik tanárunk vagány szervezése ez a vetítés, elsõ játékfilmjére készül, arra hivatkozhat, hogy kizárólag szakmai szempontok vezérelték. Sztálin egy éve halott, sok dolog jobb lett, de minket, fõiskolásokat, változatlanul óvnak attól, hogy régi idõk nyugati filmjei mételyezzék szellemünket.

    A mozik sok szovjet filmet játszanak, van köztük szép is, de a legtöbb idiotisztikus sablontermék, amit az ember azonnal elfelejt. Vajon melyik filmben hangzott el a felejthetetlen mondat, hogy "elvtársa magának a tambovi farkas!"? Mennek néha francia filmek, melyeknek alkotója vagy fõszereplõje (pl. Gérard Philipe) jól viszonyul a Szovjetunióhoz, és szerencsére bemutatják a korai "történelmi kompromisszum" jegyében készült neorealista olasz remekműveket is. Ilyenkor szédülten jövünk ki a moziból, képtelenek vagyunk felszállni a hatos villamosra, szürke arcú senkiknek látjuk önmagunkat és a többi embert, a milánói nyomortanyákon szeretnénk élni, olyan világokban, ahol a jó napot azt jelenti, hogy jó napot. De mindezek korunk üzenetei, és a fõiskolán, noha filmklub működik, sem a nagy orosz filmek múltjából, sem a nyugati filmek archívumából nem láthatunk semmit, mert ehhez politikailag nem vagyunk elég érettek. E régi kincseket - kizárólag technikai tanulmányok céljára - csak az utolsó éves operatõr hallgatók tekinthetik meg.

    Ezért kell konspiratív körülmények között osonnunk a vetítõbe, minden idõk egyik legszebb filmjéhez, amelynek magyar címe: A szerelmek városa. A rózsát hajító gyönyörű nõ a kor késõbb híressé váló drámai színészének, Fréderic Lema"tre-nek is megtetszik. Randevút kér tõle. Majd csak összefutnak valahol, válaszolja a nõ. Csakhogy Párizs olyan nagy... - így a színész. "Párizs egészen kicsi azok számára, akik oly nagy szerelemmel szeretik egymást, mint mi..." - hangzik a válasz. Budapest is egészen kicsi, mi is szerelmesek vagyunk, tavasz van, ezerkilencszázötvennégy március közepe, Péter Gábort életfogytiglani fogságra ítélték, a térképre meg felkerült Di?n Bi?n Phu, ahol a franciák összecsaptak a vietnamiakkal. Egész életművét odaadná - mondja majd tíz évvel késõbb, a hatvanas évek közepén Truffaut -, ha ezt az egy filmet, A szerelmek városát õ csinálhatta volna. Soha szebbet nem mondott senki a rendezõnek, Marcel Carnénak. A forgatókönyvet Jacques Prévert írta, 1943-ban, Franciaország szabad zónájában, a hegyekben, Tourette-sur-Loup és Pont-du-Loup között, egy Prieuré des Valettes nevű fogadóban. Ott voltak vele a barátai is, technikai könyv, díszlet, zene, kosztüm, casting, minden ott készült, õ meg Carné néha fel-felutaztak Párizsba, a múzeumokban és könyvtárakban kutattak a filmhez. Különös módon sem a vetítõben, sem késõbb, évekig, évtizedekig nem jutott eszembe, amit a hy?res-i fiú mesélt: hogy nagynénje volt a fogadó tulajdonosa, és hogy õ is ott volt azon a nyáron, Prévert bandájával.

    A banda az banda az banda. Prévert mindig bandában járkált.

3.

Eleinte az utcán, az egyik legszebb párizsi külvárosban, Neully-sur-Seine-ben, ahol fiatal szüleivel és öccsével lakik. Tizennégy éves korában otthagyja az iskolát, kifutónak megy, lõdörög, bele-belekeveredik valamibe, mozibolond (a szülei is). Mivel 1900-ban születik, kötelezõ katonai szolgálata éppen a háború utánra esik, az egyenruhát gyűlöli, a fegyelmet nevetségesnek találja, folyton lecsukják, de a bajtársak közt szert tesz két igaz barátra, az egyik Marcel Duhamel, hoteligazgató és késõbbi könyvkiadó, a másik Yves Tanguy, jövendõ szürrealista festõ. Prévert soha többé nem megy vissza semmiféle iskolába, viszont rengeteget olvas, a könyveket a legendás költõnõtõl és könyvárustól, Adrienne Monnier-tõl kapja kölcsön. E hölgy Odeon utcai könyvesboltjában a két háború között minden nagy író vagy jövendõ irodalmi nagyság megfordul, többek között ott üldögél egy csésze tea mellett Gide, Malraux, Cocteau és Aragon, és különösképpen az angolszászok, Joyce, Ezra Pound, Sott Fitzgerald, Hemingway, meg persze Gertrude Stein is. Prévert vele is összehaverkodik, Stein csodálatos múzeum-lakásában ismerkedik össze Picassóval, aki sok évvel késõbb közeli barátja lesz. De most még csak a húszas évek eleje van, Prévert feleségül veszi gyerekkori szerelmét, Simone-t, (háromszor nõsül), Duhamel megvesz egy kissé omladozó házat a rue du Château 54-ben, a baráti kör beköltözik, vígan élnek, tehetséges naplopók, egyelõre kivonják magukat a társadalomból, melynek tiszteletreméltó támaszait, az egyházat, katonaságot, burzsoáziát, Akadémiát és az ellentengernagyokat különösképpen utálják. Prévert szóvicceket gyárt és rengeteget beszél, a többiek zenélnek, festenek, hülyéskednek egész nap.

    Marcel Duhamel reggelenként munkába siet, tisztes polgár, eltartja az egész társaságot, emiatt senkinek sincs skrupulusa, úgy vélik, a barátság az barátság az barátság. Prévert feleségének legjobb barátnõje egy ígéretes orvoskutató, Colette Jeremac, aki akkor elsõ férjét, a késõbbi fasiszta írót, Drieu la Rochelle-t tartja el, Drieu viszont néha legjobb barátját, a késõbbi kommunista Aragont segíti ki Colette pénzébõl, körtánc régi dallamra, a pénz is körbejár, és néha a lányok is. Most még a dadaizmus és a szürrealizmus a divat, a Prévert-banda esténként a Montparnasse valamelyik kávéházában tanyázik és éppen olyan provokatívan viselkedik és gondolkodik, mint a dadaisták, csak még egyelõre nem vesznek a kezükbe tollat. Törvényszerű, hogy a két csoport egy nap felismerje egymást. Már megjelent a szürrealista kiáltvány, Breton és társai már kirobbantották a botrányt Anatole France temetésén, amikor egy vendéglõben Prévert és Duhamel és a szürrealisták egyik legtehetségesebb költõje, Robert Desnos egymásba botlanak. A szimpátia azonnali, Desnos meglátogatja a bandát, másnap is eljön, harmadnap hozza magával a többieket is, hamar kiderül, hogy életelveik hasonlóak, áldását adja rájuk a szigorú André Breton is, ettõl fogva a két társaság együtt lóg, vitatkozik, akciózik, és nemsokára már a Château utcai ház lakói is virtuóz módon gyakorolják az automatikus írást, sõt, lassanként dolgozni, alkotni is megtanulnak.

    Prévert műveit: verseket, meséket, kis jeleneteket ezerkilencszázharminc körül kezdik publikálni, fõleg a Bifur című dadaista-szürrealista folyóiratban. Fantasztikus szójátékait és képzettársításait nagy tetszés fogadja, dühödt antiklerikalizmusa és a hév, amellyel a tabukat döntögeti, nemcsak az avantgárd köreiben, de a külvárosok népében is rokonszenvet kelt. Dehát mik is azok a tabuk?

    A Pater Noster című verset nagyon szerettem az ötvenes években, mondogattam én is, hogy "Miatyánk, ki vagy a mennyekben, maradj ott, mi pedig itt maradunk a Földön, mely olykor szép, úgy ragyog..." és következtek huszonnyolc sorban a világ szépségei és persze borzalmai is... Ezek a tabu-döntögetések és dühök a háború elõtt nem jutottak el hozzánk, késõbb Prévert anti-kommunizmusa volt problematikus, ma viszont - itteni nézõpontból - mintha az egész életmű kissé ütött-kopott volna, a szójátékok meg nehezen fordíthatók, rengeteg versébõl, jelenetébõl, prózájából mindössze egyetlen vékony kis magyar válogatás létezik, Maszkabál címen. A hy?res-i fiú azonban - ha él még - biztos elégedett, mert öreg haverjának mítosza Franciaországban töretlen, dalai (Kozma József zenéjére), amelyek egykor "kultusz-dalok" voltak, ma is népszerűek, a franciák egyik legszeretetreméltóbb nemzeti költõjüknek tartják. "Hiszek a halhatatlanságban - mondta egyik követõje, a huszonkét évvel fiatalabb belga humorista, Raymond Devos - csak attól tartok, elõbb halok meg, minthogy elnyerjem."

    A szakítás Bretonnal elég hamar bekövetkezik, diktátori fellépését, mint sokan mások, Desnos is, Prévert is megutálja, továbblép, öccséhez, Pierrot-hoz csatlakozik, aki már jó ideje dolgozik a filmszakmában, ott új barátokra tesz szert, és ha éppen adódik valamilyen munka, akkor bevonja a régi barátokat is, a szolidaritás elve mindenekfölött. Simone de Beauvoir írja: "A Prévert-testvérek Minden rendben című filmje bennünket is elbűvölt: de Pré-

vert-ék éppen hogy elkerülték azt a hol durva, hol meg lapos realizmust, mely akkoriban a francia filmművészetet jellemezte, és amelyért semmilyen egzotikum sem kárpótolt."

    Prévert színtársulatoknak is ír, amolyan alternatív együtteseknek, jeleneteit többek között egy Október Csoport nevű társulás adja elõ, ez valami olyasmi lehet, mint a mi egykori munkásszínjátszásunk és a Palasovszky Ödön-féle Zöld szamár kabaré ötvözete. A csoport nagyon sikeres, a kommunista párt szemet vet rájuk, rövid flört után azonban megszakad a kapcsolatuk, Prévert túlságosan anarchikus, és a kaszárnyaszellemtõl mindig is viszolygott. Az 1933-as moszkvai színházi olimpiára azért elmennek, óriási sikerük van, megnyerik az elsõ díjat, amit kifürkészhetetlen okokból sohasem kapnak kézhez. A hangosfilm egyre sikeresebb, Prévert nevét mind többen ismerik, Jean Renoirnak ír forgatókönyvet (Lange úr bűne, Mezei kirándulás) és Marcel Carnénak, (Ködös utak, Dro?le de drame, Mire megvirrad). Nem kétséges, hogy eljött a francia film egyik legnagyszerűbb korszaka, ezerkilencszázharminchat van, a népfronttal kapcsolatos illúziók stimulálóan hatnak az alkotókra. Errõl némely jelentõs szélsõjobboldali író, kritikus és filmtörténész másképpen vélekedik, így a háborús bűnökért 1945 januárban kivégzett Robert Brasillach és barátja (egyben sógora), a háború utáni francia fasizmus vezéralakja, Maurice Barde?che. Õk elszántan gyalázzák ezt a szégyenteljes korszakot, amelyet, szerintük, a nácizmus elõl menekülõ közép-európai zsidó filmesek szelleme leng be. Közülük - úgymond - a bátrak és sikeresek Hollywood szent földjéig szaladtak, vagy nagy verekedésekre készen behatoltak London még feltáratlan dzsungeljébe, Párizsban a kis nyavalyások, a harmincötödrangú férgek nyüzsögnek csak. A nürnbergi törvények értelmében a francia filmszakmában működõ filmesek közül valóban sokan menthetetlenek volnának, de Nürnberg akkor még messze van, az árja Prévert és kétes származású menekült barátai még gondtalanul hülyéskednek, bár tisztában vannak azzal, hogy a világ vége közeleg.

    "Tréfálkozom - írja Prévert egy korábbi művében -, de tudjátok-e, ahogy mondani szokták, néha elég egy semmiség, az is új irányt szabhat a dolgok menetének. Egy csipetnyi robbanógyapot a gyengélkedõ uralkodó fülében, s már robbant is a király. A felséges asszony futna a betegágyhoz. Vége a betegágynak. Vége a palotának. Gyász, rom s keserv lengedez."