Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 1   //    «    15    » 
Kazinczy Gábor
Műteremben
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az éjjel bõgött a szarvas (egy ideje minden éjjel, augusztus végétõl október elejéig), rekedt tülökhangon vagy inkább sófárhangon, ami nem azért jutott eszembe, mert a hangszer neve a sóvárgást sugallja, hanem mert hallottam már vészjósló sófárhangot - és a bagoly is huhogott, vagy inkább belerikoltott a szürke tülkölésbe egy-egy párizsi kékbe hajló lilát. Félálomban, a tudat alatti lesen, látom a hangokat. (Álmaim egyébként fekete-fehérek vagy monokróm árnyalatúak, máskor színesek.) Ennek az indulatokkal telített éjszakának ködös smaragdzöldje és meleg barnája körülölelte a csendháborítást, egy régi Picasso-kiállítás plakátjának harmóniájával.

    A nemi vágyakozás hangjai ilyenkor erõsebbek, mint a kielégülésé, hisz a hangerõ alapvetõ funkciója a távoli vetélytársak kihívása.

 

Pszeudoikon. Elsõ hallásra ez utalás a bizánci ortodox szentképek műfajára, de számomra gyűjtõneve mindannak, aminek köze van a szakrális művészethez, kortól, etnikumtól függetlenül, a sámándobtól, a múmián és annak szarkofágján, a frigyládán és a tibeti mandalán keresztül a keresztény aszkézis "szkeleton-morfikus" ábrázolásáig. Az eredeti tárgyi anyag többnyire kopott, rongált, erodált formában maradt meg, ezért sokkal izgalmasabb és titokzatosabb, mint az érintetlen mű. Olykor csupán töredék. ...Szeretem a töredéket, hisz tartalmazza az idõt, tisztelem az enyészetnek a művészi értéket módosító (növelõ) hatását. A művészi metamorfózis, mely a tárgyakon végbemegy, a lírai archaizmus nevű irányzat elindítója; ez technikailag és koncepció szempontjából új lehetõségeket kínál a művésznek. Többek között a mesterséges, más szóval pszeudo-szakrális töredék készítésének kalandját.

    A szakrális művészet alkotóinak tehetsége és szenvedélye nem lett volna elég . A művek létrehozását végtelen energiával megtöltõ vallásos hit volt alkotómunkájuk katalizátora, melyhez mérhetõ áhítatot kevés mai művész tud felmutatni, annak ellenére, hogy vallásunk mostanság is a Művészet és szentélyünk a Természet. Istenünket, sorsunkhoz hasonlóan, belül hordjuk, ám jelenlétét ritkán éreztetjük.

 

Lovas kompozícióval foglalkozom. Mint mindig, elõjönnek az elõdök s velük a művészettörténet: a képzõművészetben sűrűn elõforduló állatok - a kutya, macska, ló, kecske, juh (kos, berbécs), bika, szarvas, bagoly, sas, fácán, kí-gyó - közül az ember után (vagy vele együtt, lásd : kentaur) a ló személyesítette meg leginkább a kor hangulatát, a műalkotásban jelentkezõ lelki állapotokat. Ezért, akárcsak az embert, a lovat is sokféle módon jelenítették meg, különféle mozgásban, magatartással és "mimikával". A harci szekér elé fogott asszír lovaknál a nézõ felé esõ elsõ ló volt fontos, a többi amolyan stb.-ló. Az ógörög ló heroikus volt, de a hõsiességet sportszerűen űzte, teljesítmény-centrikusan, esztétikusan, stilizáltan. A középkor lovai körhintalovak voltak, kivéve az azonos korban, a keleti művészetekben ábrázolt mokány mongol lovakat. A reneszánsz ló a csata aktív részvevõjeként nemcsak rúgta, de harapta is az ellenséget és annak lovát, és ha megsebezték, fájdalmasan nyerített. Picasso innen merített például a Guernica stilizált kétségbeesést produkáló lófejéhez... A reneszánsz lovas szobrok viszont megtestesítették a méltóságot, az erõt, de olykor az érzékiséget is (Rubens korának nõideáljához hasonló, dús formájú brabanti lovai). Az olaszoknál a ló élõ erõdítmény volt, a hõsnek is önbizalmat adó hipposzaurus. Ilyen értelemben Mátyás király lova Kolozsváron szintén reneszánsz ló. A klasszicista ló elegáns volt és kimért. A romantikus ló akrobatikájával is kifejezi az érzelmeket. E kor művészeinek kapóra jött a ló természetes ágaskodása, mely a kiszáradt, öreg fák tragikus pózát utánozva merevedik drámai attitűdbe, megfelelõ viharos-felleges háttérrel. Aztán van még rokokó és biedermeier ló, viktoriánus ló, valószerűtlenül, perspektivikusan elnyújtott Lautrec-féle derby-ló és az azt továbbnyújtó, Kukrinikszi-féle karikatúra-ló, Pegazus, Rocinante... De vannak kék lovak, vörös lovak is... ja, és a szürrealista ló, melynek teste a fellegek közt lebeg, de lábai olyan hosszúak, hogy egészen a földig érnek.

    A mai lovak hol ilyenek, hol olyanok. Különbözõ korokban gyökereznek. Hogy van-e modern és posztmodern ló, az majd késõbb kiderül.

 

Vannak népszerű, közhasználatban elõforduló szakszavaink. Valahogy el kellene érnünk helyes, logikus használatukat, mert nemcsak a képzetlen ember, de olykor bennfentesek, sznobok, vagy modoros embertársaink is elkövetik a nem éppen súlyos, de a vájtabb fülűeket zavaró hibát, és a francia gobelinnak írt goblent, kvázi németesen goblejn-nek ejtik. Lehet ezt szõrszálhasogatásnak is nevezni, de számomra az elõbbi, a goblen, a textilművészet egyik alap-műfaját jelenti, amirõl Aubusson haute-lisse technikájú csodái jutnak eszembe, míg a másikról a kispolgári unaloműzés "remekmű"-másolatai, meg az elõrerajzolt vásári etamin-vásznak.

    A másikat, a graffitit eredetileg Brassai teremtette, szintén franciául, a házak falára firkált-karcolt, sokszor szellemes rajzokat és irományokat jelölõ kifejezésül. Valószínűleg a görög grafomaiból (írni) eredeztethetõ olasz sgrafittóból mint karcolt-vájt murális eljárásból született. Tehát mindenképpen a görög-latin kultúrában gyökerezõ, európai kifejezés, amely a partizán-falfestmény műfajával együtt Amerikába telepedésével amerikanizálódott greffitivé. Magyarul graffitiként mindenképpen jobban hangzik. Egyébként a falra rajzolás az emberré válással együtt jelent meg. Úgy látszik, ha az ember falat lát, rögtön magáévá akarja tenni, meg akarja törni a szűzfelület érintetlenségét, vagy csak rájön a közölhetnék, a nyom- vagy jelhagyás ingere, mások számára, hogy "itt jártam" (nomina stultorum, ubiquo locorum).

    Ezzel mi, vizuális művészek is így vagyunk. Olyannyira, hogy ha nagy sima falfelületet látunk, mindjárt városképben, ország-képben, sõt földrészképben gondolkodunk (Lásd.: Le Corbusier, Hundertwasser vagy Christo).

    Nem tudom, helyesen tesszük-e, ha zsarnoki módon arra kényszerítünk másokat, hogy a mi szemünkkel lássák környezetüket. Mert ha egy utca egyik házának fala eddig fehér volt, mostantól pedig vörös, ugyanúgy megszokjuk, sõt megunjuk, mint a régit, és elvárjuk, hogy újrafessék. Még jó, ha az idõjárás viszontagságai besegítenek, és idõnként lekoptatják a megunt színeket. Másképp áll a helyzet a belsõ terekkel, pl. Pompei, Villa dei Misteri.

    Mert az magánlak, tehát magánügy. Ezek a vörös falak nem mindennapi látványt kínálnak, lenyűgözõk.

 

Az emberi szellemet a giccs teszi tönkre. De a giccset az emberi szellem teremtette. (A gondolkodás nagyjai olykor giccses ízlésűek voltak.) Polgári giccs, forradalmi giccs, plebejus-proletár giccs, arisztokratikus giccs... Talán a falusi-paraszti giccs még a legelfogadhatóbb, mert elõbb-utóbb folklórrá válik. Igaz, a városi is, városi folklórrá. Viszont a falusiból, eldugottabb helyeken, hiányoznak a kozmopolita információk és a sznobizmus is naivabb. Az egyszerű, elszigetelten élõ ember öntörvényűen alakítja, "formatervezi" környezetét, tárgyait, még ha ízlése giccses is. Legfeljebb eredeti, jópofa, humoros lesz.

    Az ókori giccs, például a tanagra, számunkra már érték. Hátha egyszer a kerti törpe is az lesz. Alátámasztja ezt Enrico Baj is: "Arra a következtetésre jutottam, hogy a mai idõk tükörképe kizárólagosan a giccs. Nincs mese, korunk valódi stílusa a giccs, az aranyozott rosszízlés kifejezõje. Szentimentalizmus. Hamis jóérzés. Szép gyümölcs és virágkosarak, az erogén zónákban lefátyolozott meztelenségek (látszanak is meg nem is). Egyfajta szemét-egyveleg."

    Az a kompozíció (ha sikerült), amibe utólag már semmi sem fér, de el sem lehet venni belõle semmit. Nem azért, mert annyira zsúfolt, vagy annyira híg, hanem mert a képalkotó elemek ritmusa tökéletes, esztétikai funkciójuk által olyan pozitív és negatív foltokat, formákat képeznek, melyek dúsítása vagy hiánya nem az eredeti mű javított változatát, hanem új művet eredményez.

A zenében a szünetnek is komoly szerepe van, akár a deklamálásban.

    Kétféle komponálás van: az improvizáció, a spontán, a véletlenekre, az azonnali felismerésekre alapozott, a tudatalattiból eredõ és a tudatos, a racionálisan irányított, vagy elõre kigondolt-átgondolt, képzeletben fejlesztett, forgatókönyv alapján felépített. A harmadik változat a vegyes, az ellenõrzött spontán, a tudatalattiból eredõ, racionálisan fejlesztett. Mindhárom lehet jó és rossz, a végén kiderül.

    A kompozíciós készség olyan, mint a színérzék: születési "hiba". Vannak jó, tudományosan kispekulált kompozíciós sémák, de az igazi az, amit nem kell tanulni. Egyébként latin eredetű a kifejezés: con positio (együttállás).

 

Vannak valódi véletlenek és vannak mímeltek. Pszeudo-véletlenek. Utóbbiak hihetõvé tétele az igazi kunsztstikli. A vizuális művészetek, elsõsorban a festészet alapja többnyire a mimézis. Az embert, állatot, tárgyakat ábrázoló festõ virtuális térbe vagy síkba helyezi motívumait és a naturalizmustól a fotórealizmusig élethűen, szemfényvesztõn jeleníti meg ezeket. Volt idõ, amikor egy quodlibet nevű átverõs játékkal szórakoztak az emberek, a valóság látszatát keltõ összeállítással. A véletleneket mímelõ képek lehetnek lemásolt valóságdarabok, így a quodlibet esetében is, és lehetnek mű-valóság darabok, háromdimenziós, gyártott elemek: mű-erózió, mű-kopás, mű-töredék, mű-gyűrõdés.

 

Raul Dufy mondta: "A kép nem azonos a motívummal (a valósággal), de valóság-értéke van". A realizmusban mindenképpen ezzel lehet mérni a mű művészi értékét.

 

Tárlatnyitók értelmén tűnõdöm... gyakran a megnyitók utáni, kijózanító csendben. A tárlatnyitó eufóriás, ünnepélyes pillanatokkal tűzdelt képmutató rituálé, mely az alkotó elõzetes "kínszenvedéseiért" hivatott elégtételt, némi kárpótlást nyújtani, a közönség jóindulatáért esedezõ szöveggel párosítva. Eredetileg a kirakodóvásár kezdetét bejelentõ és a portékát dicsérõ reklámszöveg, melynek funkciója az anyagi haszon növelése. A mai tárlatokat megnyitó személyek szerepe: magyarázni az alkotó szándékait, eredményeit, eligazítást adni, a megközelítési útvonalat kijelölni, a nézõket ráhangolni a művek hullámhosszára. Sok változata van, ahány bevezetõt, méltatást mondó személy, annyi. Lehet egyszerűen csak vázolni a szerzõ életpályáját, vagy hatásos csattanókkal felkelteni az érdeklõdést művészete iránt stb.

    De tudjuk: kettõn áll a vásár. A másik a közönség, a fogyasztó. Azt is tudjuk, elhunytról és az éppen kiállító művészrõl vagy jót, vagy semmit. Ilyenkor a közönségbõl ömlik a gratuláció, a dicséret, a semmitmondás. Mert úgy illik. Hisz kevés az értõ, s a naiv laikus attól fél, hogy hozzá nem értésével megsérti az ünnepeltet. Viszont sok a sznob, ami nem baj, sõt. A sznob idõvel értõvé - szerencsés esetben talán gyűjtõvé is válik, hisz fontos neki a tárlatok nyilvánossága, és közben, észrevétlenül, közelebb kerül a műértéshez.

    Egyébként érdemi párbeszédre tárlatnyitón sem lehetõség, sem partner, vagy csak ritkán. A művész nem csak a beavatottakhoz szól, viszont kétségtelen: a művek dekódolásához a befogadónak szüksége van némi műveltségre és fõleg érzékre.

 

Olykor indulatosan drámai, expresszionista vagyok, majd racionálisan szerkesztõ, mértani fegyelmet kedvelõ, ébren álmodok, vad szür-dolgokat, abszurd helyzetekbe élem bele magam, és groteszk, tragikomikus alakokat fedezek fel magamban és magam körül.

    Naponta vagyok cinikus, flegmatikusan közönyös, szangvinikus lázadó, patetikus és depressziósan melankolikus, hisztérikusan kolerikus, álmodozó széplélek és gonosz képzeletű bosszúálló, paranoiás és szkizofrén, idegroncs és a nyugalom blazírt szobra, rezignált és gyötrõdõ, önemésztõ és önironikus, másokat gúnyoló és másokkal együtt érzõ, a kispolgári életmódot elõnyben részesítõ, de a kispolgári mentalitást elvetõ plebejus.

    Végül is varietas delectat. Mindezek nélkül unalmas lennék, lennénk. Én is, az élet is.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 1   »   Műteremben
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911