Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 1   //    «    24    » 
TÁJOLÓ
Horgas Judit
Mark Twain és a Mississippi
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


"Minden néma volt, egy pisszenés se hallatszott, mintha az egész világ álomba merült volna; csak néha-néha kuruttyolt valahol egy béka. Elõször egy fakó vonal látszott a vízen túl, az erdõ körvonala a túlsó parton: aztán az ég egy helye megsápadt; aztán a sápadtság terjedni kezdett; a víz is lassan fényt kapott és nem volt már egészen tintafekete, inkább szürkés; apró, sötét pontok jelentkeztek rajta, bárkák és egyebek - és hosszú fekete csíkok: tutajok."

    Csak lassan, óvatosan lépj a tutajra, kedves olvasó, mikor útnak indulsz, hogy Huck Finn és a szökött néger rabszolga, Jim társaságában lecsurogj St. Petersburg poros falujától Phelpsék pikesville-i tanyájáig. Veszélyes, kanyargós, és ugyancsak kiszámíthatatlan utazás ez, és jól teszed, ha még a gondolataidat is kordában tartod, mert még el sem indultál, a szerzõ rendeletére az ismeretlen G. G. fõparancsnok máris megfenyeget, hogy "mindazok, akik ebben a történetben alapgondolatot próbálnak keresni, elítéltetnek; mindazok, akik erkölcsi tanulságot próbálnak keresni benne, száműzetnek; mindazok, akik cselekményt keresnének, agyonlövetnek."

    A leghelyesebb, ha elnyúlsz a tutaj végében összetákolt kunyhószerűségben - Huck szalmazsákja és Jim zörgõ kukoricahánccsal kitömött fekhelye között talán elfér még egy összehajtogatott, kockás pléd, amit elõrelátó utazóként mindenhová magaddal viszel. Heveredj le, és hagyd, hogy a történet magával sodorjon, mint szereplõit a hatalmas Mississippi, ez a több mint 6000 kilométer hosszú folyó, amin Huck és társa Odüsszeuszhoz méltó kalandokba bonyolódik. A csavargó kisfiú hazugságai az akháj hajós leleményességén is túltesznek, és a veszedelmek, bár nem mitikusak, inkább nagyon is emberien sekélyesek, korántsem törpülnek el Kirké varázslata vagy Küklopsz dühe mellett.

    "Minden más inog és düledezik, de a tutaj, az biztos. Irtó szabadnak, nyugodtnak és könnyűnek érezheti magát az ember egy tutajon" - mondja Huck, miután sikeresen túléli a Sheperdsonok és a Grangerfordok családi viszályát, és partra húzza a háborúskodás két újabb áldozatának, a vele egykorú Bucknak és unokatestvérének holttestét. Sír "egy verset", aztán Jimmel együtt továbbindul, és az esztelen, véres háborúskodás a folyón sodródó tutajról nézve epizóddá zsugorodik, a Romeo és Júlia-történetet idézõ szerelmesek sorsáról is csak annyit tudunk meg, hogy "átjutottak a folyón és biztonságban vannak", mintha a sárgás-iszapos víz élet és halál között hömpölyögne, és az átkelés, a megmerítkezés új életet adna a menekülõknek. A környékbeliek számára a folyó valóban maga az élet és a termékenység, hiszen "az iszapnak tápereje van, és aki a Mississippi vizét issza, ha kedve van rá, kukoricát termelhet a gyomrában" - állítja az önéletrajzi Élet a Mississippinben Mark Twain.

    A Mississippi éltetõ hullámai közönyösen csapnak össze hullák és túlélõk felett, és a folyó úgy halad tovább mindig változó medrében, mint az idõ: hatalmasan és megállíthatatlanul. Aki hátán utazik, mint a melletted nyújtózkodó Huck, akaratlanul is másképp látja a világot: egy-két percre, órára kilép a földi történésekbõl, érzékei megtévesztik, és a folyóra ülõ, sűrű ködben a regény szereplõjébõl maga is olvasóvá válik, aki kívülrõl, nyugalmi állapotban szemléli a tovasuhanó eseményeket: "legalább négy-öt mérföldes sebességgel csurogtam lefelé: de ez eszébe se jut az embernek. Az ember úgy érzi, mintha egy helyben libegne a vízen, és ha egy-egy kiálló fatönköt megpillant, ahogy elsiklik mellette az ember, nem jut eszébe, hogy ejnye, de gyorsan megyek, hanem hogy az a fatönk milyen sebesen jön szembe!"

    Viszonylagossá válik hely és idõ, sõt, a tutajról nézve a teremtés keresztény mítosza is megkérdõjelezõdik, természetközelivé válik, és a folyó élõvilágának logikáját, az ökológiai törvényeket követi: "A mennybolton sziporkáztak a csillagok, mi a hátunkon fekve bámultuk õket, és azon vitatkoztunk, hogy úgy csinálják-e õket, vagy csak maguktól lettek. Jim azt tartotta, hogy csinálták õket, én meg azt, hogy úgy lettek; s mondtam, hogy túl soká tartott volna, ha csinálni kellett volna õket, annyian vannak. Jim azt vetette föl, hogy hátha a hold tojta õket; ez tényleg erõsen valószínűnek látszott, és nekem sem volt mit ellene vetni; láttam elégszer, amint a béka legalább anynyi tojást rak egyszerre; mért ne tehette volna a hold is? Figyeltük a hullócsillagokat is; azokról Jim azt tartotta, hogy megzápultak és kilökték õket a fészekbõl."

    A tutajon békésen heverészõ Huck és Jim kíváncsiságuknak és jóindulatuknak köszönhetõen egyre újabb és újabb történetekbe keverednek, és közben a Délen nevelkedett fiú számtalanszor felteszi magának a kérdést, fehér ember létére hogyan vetemedhet olyan "piszkos, hitvány dolog"-ra, hogy segíti szegény, öreg Miss Watson rabszolgáját a szökésben. A folyó és környezete, az a rendíthetetlen nyugalom, amellyel a víz akkor is tovább viszi a tutajt, ha egy leszámolást tervezõ rablóbanda elsüllyed benne a hajóronccsal együtt; ha Sherburn ezredes lepuffantja a részeges Boggsot; ha a tömeg meg akarja lincselni, de végül semmi nem lesz az egészbõl, mert az ezredes kineveti a felheccelt tömeget; ha egy szélhámos megtért kalóznak vallja magát, és pénzt gyűjt a szabadtéri istentiszteleten vagy ami még rosszabb, zanzásítva szavalja Shakespeare nagymonológjait - bizony, bármi megtörténhet: a Mississippi csak folyik, és ez a természetes nyugalom átjárja a fiút, segít, hogy az ösztöneire hallgasson, hogy legyõzve a társadalmi konvenciókat bocsánatot kérjen egy rabszolgától, amiért megbántotta. A folyón utazva Huck még azt is elhiszi, hogy a felesége és gyerekei után sóhajtozó Jim "legalább annyira szerette õket, mint egy fehér ember. Nem látszik természetesnek, de azt hiszem, így van" - és a "természetes" szó így kétszeresen is átértékelõdik: amit a déli fehér ember természetesnek tart, az igazi természeti viszonyok között természetellenesnek mutatkozik, és Huck kénytelen beismerni, hogy a néger rabszolga "csuda rendes ember".

    Ha még mindig velünk tartasz, és a gõzhajóval ütközést is szerencsésen túlélted - ehhez persze idõben vízbe kellett vetned magad, de sebaj: a Mississippi sárga vize még egy ilyen homályos, szürke éjszakán is lágyan simogat -, és nem riasztottak el a puskák meg a kutyák, akkor a hosszú út végén Phelpsék tanyájára érsz, ahol szemtanúja lehetsz, miként szökteti meg Jimet Huckleberry Finn és Tom Sawyer, hogy a regény végén, amikor a négert mégis elfogják és vasra verik, Tom végre kibökje: Jim már réges-rég szabad ember, mert az idõközben elhunyt Miss Watson a végrendeletében felszabadította.

    Az utolsó fejezetek kacagtató-szorongató fináléja, a filléres kalandregények paródiája közben hiába ismételgeti Huck, hogy "hát ez bizonyisten marhaság", és Jim is hiába mondogatja, "soha nem hitte volna, hogy ilyen keserves és felelõsségteljes dolog a rabság, és ha ezt tudta volna, el se vállalta volna": Tom Sawyer, aki a civilizált ember romantika iránti igényét testesíti meg, hallani sem akar arról az egyszerű és ésszerű természetességrõl, ami addig Huck és Jim tutaját irányította. A szárazföldön õ vezeti a csapatot, így a történet folyása is megváltozik; a Dél felé tartó, hosszú utazás, amelyet úgy szakítanak meg az újabb és újabb epizódok, mint Odüsszeusz útját egy-egy sziget, Phelpséknél véget ér, a hõsök ismert, már-már hazai környezetbe kerülnek, és bár másnak adják ki magukat, az álruha, amit magukra öltenek, többé nem fiktív, és Huck olyan személyt alakíthat, akit valóban jól ismer: Tom Sawyert. A folyó ugyan továbbra is ott hömpölyög a rabszöktetés hátterében, és a menekülõk a tutajon húzzák meg magukat, de elindulni már nem tudnak: Tom lõtt sebe visszatartja õket. Az utazás nem folytatódhat, és a regény végén a visszaútról sem hallunk - Tom felépülése után bizonyára kényelmesen, gõzhajóval teszik meg majd az utat St. Petersburgig, Polly néni védelmezõ szárnyai alatt, és neked is ezt tanácsolom, kedves olvasó - hacsak nem lopakodsz Huck után, aki az Indián-földre készül, mert Phelps néni meg akarja "civelizálni", abból pedig már elege van.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 1   »   Mark Twain és a Mississippi
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911