Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 12   //    «    1    » 
Levendel Júlia
Ellenállhatatlan erővel
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Lenz Németórájában is összekapaszkodnak az olyannyira különbözõ sorsú, képességű szereplõk, és - még a regénykezdethez közel - egy születésnapi ünnepen libasorba állnak, akiket összeköt... mi is? a schleswig-holsteini síkság, az észak-németországi szél, a sirályok, a gát, a Rugbüllbõl Bleekenwarfra vezetõ műút, a malom és a Timmsen féle vendéglõ, amibõl majd fogyatékos gyerekek intézete lesz, némelyeket az összekapaszkodók közül összeköt a közös gyerekkor, másokat csak az, hogy egy helyen élnek, s persze akár tetszik, akár nem: összeköt a közös vagy épp nagyon is eltérõ jövõ - hogy ki-ki félelemmel vagy reménnyel néz a jövõ felé. Max Ludwig Nansen, a festõ és Jens Ole Jepsen, a rendõrség rugbülli megbízottja - a két fõszereplõ - noha együtt nevelkedtek, és a néhány esztendõvel idõsebb festõ egyszer, nagyon-nagyon régen megmentette a kisfiú Jepsen életét, 1943-ban szabályosan "ellenségekké" lesznek. Jepsen rendõr ugyanis engedelmesen, sõt túlbuzgón kiszolgálja a náci hatalmat, a Nansenre festési tilalmat, aztán képelkobzást rendelõ "berlinieket". S mégis: amikor a kávéházi zenészfiú vezetésével elindul az embersor, ez az elõbb csak kurta, de egyre növõ "zenei sárkány", s elhullámzik a műterem elõtt meg a kerti utakon, "ellenállhatatlan erõvel" szippant, húz magába; "a vidáman hullámzó erõ mindenkit megérintett, aki a közelébe került: nõttön-nõtt a menet, és már hol itt öblösödött ki, hol ott. Most már a festõ is beállt", és éppen a festõ felesége, a sokat szenvedõ, és a háború végén már halott Ditte kapja el a rendõr csuklóját, és vonja a késõbb fegyverrel is fenyegetõ kezet a saját derekára. A hullámzó sárkányban egymást fogja lelkész, gátmester, félkarú postás, fiatal lány, kövér iskolásfiú, kilencvenkét éves tengerészkapitány, és a vidám ricsajozás-masírozás közben vigyáznak, hogy sehol meg ne szakadjon a lánc. Mennyire más ez az örömtánc, mint amit a különbözõ "szövetségek", szervezetek, náci egyletek, ezek az együvé tartozás kötelességeit is megszabó "közösségek" kínálnak - s éppen mert egészen más, s annyira elragadó, hogy olvasás közben is megállítom a képpergést, magamban visszatekerek, újrajátszatom, betelhetetlenül gyönyörködöm a hullámzó, ellenállhatatlan erõvel le-föl haladó sárkány, s még inkább a külön-külön premier planba hozott, mámoros arcok látványában, s mert egy sereg hasonló összekapaszkodás emléke társul a regény-jelenethez, egyre kétségbeesettebben kérdezem: hogyhogy nem tudom már magamat semmilyen ember-láncba képzelni? Mert nem tudom.

    Éveken át karácsonyi szertartásunk volt, hogy késõ este, a nagy családi ünneplés után kettesben megnéztük a Fanny és Alexandert - legalábbis belenéztünk; a karácsonyi, nagymama vezette, hullámzó-vonuló, boldogan éneklõ sárkányjelenetig mindenképpen eljutottunk. Ahogyan felnõttek és gyerekek, a család tehetõs tagjai és az egzisztenciálisan függõ szolgálók, a távolabbi rokonok és a régi barát-szeretõ, a zsidó kereskedõ magától értetõdõn együtt ülnek a pazarul terített asztalnál, magától értetõdõn, gyakorlottan a sorba is beállnak. Kéz a kézben végiglejtenek a házon (magyar műben effélét nem lehetne megjeleníteni), hiszen felvilágosult nagypolgárok szervezik az életet, és csakis ez a felvilágosultság enyhíti vétkeiket, esendõségüket, nem ritkán közönségességüket. Ezért szerethetõk. Aki pedig a minimális felvilágosultságig sem jut, Bergmannál minden szánalom nélkül szörnyeteggé lesz. Szép az a kacskaringózós menet; minden összekapaszkodás megejtõen szép nekem, s tagadhatatlanul mindegyikbe - a svéd családiba és a rugbüllibe is - belelátom nemzedékem világformáló ábrándját - mit kerülgessem, a magamét: hogy we shall overcome... we shall overcome. Az ábránd mára semmit nem veszített varázsából, és halálosan biztos vagyok abban is, hogy nem az öregedés fanyarsága rettent ma vissza beállni egy bármilyen emberláncba. Hanem?

    Még a saját mellemnek szegezett kérdésre sem válaszolhatok becsületesen, ha rossz, vagy szelídebben: pontatlan a kérdés. Mert amit ábrándról, vágyról és tartózkodásról írtam imént, valami végzetes és melodramatikus csalódást sejtet. Pedig soha nem álltam emberláncba, nem voltam tagja, résztvevõje mozgalomnak, nem adódott alkalmam, hogy testérintéssel - fizikai összekapaszkodással - is kifejezett közösség tagjának érezhessem magam. Sem lakhely, sem hit, sem politikai szándék, semmi nem kínálta az efféle részvételt, s ha olykor tüntetõ menetben lépkedtem (mindig valami ellen tiltakozó menetben, vízlépcsõ ellen, szabadságjogok megvonása ellen), feszélyezett a szükségképp differenciálatlan tömegesség. Harminc évvel ezelõtt éppoly idegen voltam egy ellenzéki megmozduláson, mint ma lennék, ha elmennék olyan demonstrációra, aminek céljaival egyébként jobbára egyetértek. Mert a legboldogítóbb, leginkább öntörvényű, hullámzó-zenélõ sárkányok is olyan emberek összekapaszkodásából formálódnak, akik - talán csak idõlegesen, alkalomszerűen - megzabolázzák egyéniségüket, és alkalmazkodnak a csoporthoz? Vagyis még az örömtánc sem mentes egészen a hatalom vagy párt irányította csapatmegmozdulások koreográfiájától? Talán ezért.

    Tudom, hogy kisgyerekként, éveken át NÉKOSZ-kollégiumban lakva mintha egyszerre kaptam volna a normálisnál nagyobb vágyadagot a láncalkotásra, de mondom, mindjárt a csapatlét ellenszerébõl is túlvételeztem. Késõbb is, mindig, együtt és nagy erõvel ért a hívogató csábítás meg az elrettentés. Semmi sem okozott nekem annyi ambivalens indulatot, mint a valahová, valakikhez tartozás, s végül az odatartozást mindig csak láttam, de nem tapasztaltam meg. 1970-ben, az amszterdami úgynevezett hippi-találkozót is néztem, és repesve hallgattam a gitárkísérettel szóló dalt, hogy we shall overcome, de képtelen lettem volna velük énekelni, megfogni egy fehér vagy színes bõrű amerikai diák kezét; közéjük fészkelõdni, beállni a sorba; az én hibám - fogyatékosságom vagy feszélyezettségem -, hogy képtelen voltam láncszemmé varázsolódni, bár lelkesen, szeretettel, szinte közülük valóan néztem õket, ahogy valamivel késõbb Bolognában a szocialisták gyõzelmét ünneplõ autós-tülkölõs, ujjongva táncoló felvonulókat is - örültem, hogy tanúja lehetek az eseménynek, úgy képzeltem, a világon mindenfelé ilyen mámorosan köszöntik a felszabadulást, a kivívott szabadságot, a bé-két - villanásra se feledtem azért, hogy turista vagyok, ott és akkor nem lehettem volna más. De otthon?

    Minek ácsingóztam a kézfogós, együtt zakatolós ünnepekre, minek tuszkoltam magam efféle közelébe, ha sejthettem, hogy a vágyamat majd úgyis legyűri a tartózkodás? Persze, ha vidáman elkapja valaki a csuklómat, ha kezemet a maga derekára vonja, bizonyára nem tiltakozom, nem leszek játék- vagy ünneprontó, de muszáj elképzelnem: bent, a hullámzó-zenélõ sárkány belsejében nagyon is meggyötör a feloldhatatlan idegenség-érzet, nem tudok önfeledten énekelni, lépni se - örülni meg végképp nem. Vagy ezt csak ma látom így? Évtizedekig alaktalanabb, gomolygóbb volt a közösség-ambivalenciám; mostanra a vágy nem hamuhodott el, de kristálytisztán látom, hogy nem tudnék beállni. És - ezt még mindig remélem - nem sejtelmes-melodramatikus csalódások, hanem pontosabb, talán kopár ismeret, józan tudás figyelmeztet, hogy észnél legyek, és ne vakítson el az összekapaszkodás áhítata, hogy az itt-ott létrejött láncban mindenkit külön-külön lássak.

    Kevésbé szépen: gyanakodva méregessek? A felsejlõ lehetõséggel mintegy szembefordulva, csírájában pusztítva az áhítatot, kurkásszam, hogy ki milyen indítékkal érkezik, és mit vár, mit remél magának a közösségbe tartozástól?

    A gyanakvás vádját nem tudom, még magamban sem, egészen cáfolni - mégsem errõl van szó.

    A nagyon sokat változó, több ezeréves társadalomtörténet során nem változott a közhely-tény, hogy az egyes ember, a legnagyszerűbb alkotó, a legátszellemültebb filozófus sem csinálhat önmagában, önmagának semmi érdemlegeset. Egyedül jottányit sem formálhatja a "világot". Igaz ez még akkor is, ha manapság a szellemi alkotónak keservesebben kell (kellene) ellenállni a munkát, a kapcsolatokat, az egész létezést uraló-irányító médiának. Ebben a neoliberális civilizációban ugyanis soha nem tapasztalt kizárólagossággal és könyörtelenséggel süllyed el, aki nem alkalmazkodik - aki meg alkalmazkodik, az nagy valószínűséggel nem csinál semmit, amire érdemes figyelni, mert bár sokan (állítólag) azért egyeznek ki a médiazsarnoksággal, hogy valamit létrehozzanak, megvalósítsanak és érvényesítsenek, mire megszerzik a szükséges támogatottságot (ez sem csak pénzt jelent) s a mindennél nagyobb értékű közvetítettséget, már elfelejtik eredeti eszméiket, és maradnak az élvezetes, sikeresnek mondott önkép-gyártásnál. Az alkalmazkodásban nemigen adódik olyan drámai jelenet, mint amilyet a különféle alakban kísértõ, üzletet ajánló ördög rendezett egykor. Itt szakadatlan - a szó szoros értelmében: megszakíthatatlan -, és mindjárt kontrollálatlan a silányodás. Csakhogy az alkuképtelenség sem kecsegtet semmi jóval, fõként semmi hõsiessel. Az ellenállónak - a szuverén alkotónak - még erkölcsi-esztétikai vigasz sem jut, hiszen a teljes hatástalanságot szenvedve mégiscsak meg kell kérdezze magától, hogy amit csinál, több-e, mint szellemi ürítés. Hogy ha találmánya, teóriája, vagy írt, festett, komponált műve senkit sem érint meg, mert el sem érhet senkihez, szellemi produktum-e az még. Éppen a tehetséges, erõs látomásokkal és indulatokkal alkotónak rettenetesen nehéz elutasítani, hogy a média kitartottja legyen, s az elutasítás (önmegtartás) még nem is elegendõ. Ellenállni csak akkor fog, ha a közvetítettséget hiányolva, lehetõségeihez képest másoknak közvetít. Rengeteg keserű-sértett, meg nem értett, nem méltányolt embert ismerek (komoly alkotókat), akikben fel sem merül, hogy a médiazsarnokság kiszolgálásához, tartósításához tökéletesen elegendõ, ha az egyének külön-külön ácsingóznak a csoda folytán mégiscsak bekövetkezõ érvényesülésükre, miközben éppolyan közönyösek mások szellemi alkotása iránt, ahogy a "mások" meg tökéletes érdektelenséggel mennek el az õ munkája mellett. S minthogy szellemi működés csak áramlásban képzelhetõ, az általánossá tett közöny butítóbb, mint a legvadabb diktatúrák.

    A lelkük mélyén - már csak a szellem önzõ ösztöne miatt is - nagyon sokan kapcsolódnának ellenállhatatlan erõvel emberláncba; alkalmi-ünnepi zenélõ sárkányba vagy az összetartozás melegét ígérõ közösségbe - talán nem csak menekülnének az individuális lét szorításából (mert ha szörnyű a behódoló elócskulás és nehezen viselhetõ az elzárt függetlenség is, legjobb tudomást se venni az egészrõl), de látni kell: mindenfajta összetartozás elsõ és legnehezebb kritériuma, hogy a láncot alkotók megõrizzék egyéniségüket, személyes gyötrelmüket is. Hogy individuumként nyújtsák a kezüket és kérjék a másik ember kezét. És hát ez a legfõbb bökkenõ. Lehet, hogy sohasem volt szerencsém, de kétségtelen: nem akadtam olyan embercsoportra - még egy éneklõ-táncoló sárkánnyá szervezõdõ társaságra sem -, ahol megbizonyosodhattam volna, hogy a résztvevõk egyúttal szabad szellemű, független egyének is.

 

*

 

Ha az eszményi, vágyott közösséghez nem is volt szerencsém, mióta élek és eszmélek, kivételes szerencsével sietnek hozzám a jelenségek megértését segítõ mozzanatok. Most például, hogy ezeket a sorokat írom, vaskos, névre szóló levelem érkezett a Greenpeace-tõl. A borítékban adományt kérnek (ezzel semmi bajom, tisztelem a nemzetközi szervezet elszánt küzdelmeit, és egyet is értek azzal, hogy mindenekelõtt civil támogatásokból kell összehozni a szükséges, nélkülözhetetlen anyagiakat), csakhogy a csekkek mellett olyan visszahõköltetõ kacatokat találok, amelyek mindegyike annak a szférának bóvli-kelléke, amely ellen létesült és működik a Greenpeace is. Nemcsak fényképes önreklámokat (és az egyenruhás aktivisták ezeken semmivel sem megnyerõbbek, "emberibbek", mint bármely nagy cég lendületes, sikerbe menetelõ gárdája), hanem például huszonhárom darab, különbözõ méretű névjegy-matricát - az én nevemmel-címemmel, és szégyenletes elgondolnom, hogy a kampányszervezõk azért vették át ezeket a szokvány menedzselési formákat, mert tudják vagy elhiszik, hogy beváltak.

    Bizonyára beváltak. A "megszólítottak" többségét nyilván még mindig meghatja, önelégültséggel tölti el, és pénztárcanyitásra készteti ez a sok milliószor alkalmazott lélektani fogás (senki sem remélheti, hogy a fejlett technikájú butítás, a legalávalóbb készségek elõcsalogatása egyszerűen elhessenthetõ) - de hogy a Greenpeace menedzsmentjének édes mindegy, milyen öntetszelgõ hólyagokat szólít meg, s hogy pénzszerzésük, szervezetformálásuk közben majmolják az embert és környezetét minél hatásosabban és jövedelmezõbben pusztító hatalmak stílusát - ezt megbocsáthatatlannak tartom. Keserűen nézem hát a nagy mennyiségű szóróanyagot - még hogy ebbõl, e mögött összeállhatna az a sokszor megbűvölõ, ellenállhatatlan erõvel vonzó zenei sárkány!?

    Ha a társadalomtörténetbõl annyi tanulság sem vonható le, hogy a mást csak egészen más stílusúnak lehet elgondolni, a másféléhez más eszmények és más eszközök kellenek - ha tehát nincs, sehol sincs erõ és bátorság igazán ellenszegülni, mi adódik össze közösséggé?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 12   »   Ellenállhatatlan erővel
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911