Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 12   //    «    7    » 
Szentgyörgyi Zsolt
Rossz madár
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Aznap ismét megállapítottam, hogy az éjszaka közeledtét jelzõ, sok szempontból szokatlan órát teljes joggal sorolják a kora esti órák közé, hiszen ez az idõszak mind a nappaltól, mind az éjszakától merõben különbözik, és ezek leírására használatos szavainknak semmi hasznát nem vehetjük, ha számba kívánjuk venni tulajdonságait, valamint az általuk keltett benyomásokat. A sűrűsödésre hajlamos alsó légtömegek addigra egybemosták a napközben megszokott panoráma távoli alkotórészeit és mindenfelé terebélyes sáncokat emelt a félhomály, a járókelõk döntõ többsége pedig hazatért otthonába, mintha az a jól körülhatárolható és közismert terület, nevezetesen a park, egyszeriben elvesztette volna addigi népszerűségét a friss levegõre és felüdülésre vágyók körében. Jószerével csupán a kutyasétáltatás szerelmesei maradtak a helyszínen, és kutyájuk zsinórjával a kézben követték a tulajdonukat képezõ állatokat, amelyek öntudatlan, belsõ mágnesességükre hagyatkozva mutatták az utat az egyelõre még láthatatlanul csillagos égbolt alatt kanyargó ösvények egyre kuszább útvesztõiben.

    Én azonban nem rendelkeztem ilyen megbízható, hűséges kísérõvel, és az adott helyzetben nem is vágytam rá, hogy kutyatulajdonos legyek, mivel kivételes pozíciómnak köszönhetõen kutya nélkül is meglehetõsen nagy feltűnést keltettem a park látogatói közt, és az a megtermett, õsi fa, melynek egyik legfelsõ oldalágán ültem, egész nap szép számmal vonzotta a kíváncsiskodókat. Mondanom sem kell, ebbõl a szempontból valóságos áldásként értékeltem az est közeledtét, noha pontosan tudtam, hogy a sötétedés folyamata után óhatatlanul beköszöntõ éjszaka szintén nem a legkellemesebb idõszakok egyike. Vékony zakóm, nyakkendõm csapnivaló védelmet nyújtott a hideg ellen, és korábbi tapasztalataim egyértelműen mutatták, hogy kalapom sem állja ki az idõjárás próbáját, így minden alkalommal viszonylag könnyen elázom, ha a szabad ég alatt érnek az éjszakai esõzések. Az alkonyatról kialakított kedvezõ véleményem tehát fõként magányosságra hajlamos természetemnek volt tulajdonítható, melynek befolyása elég erõsnek bizonyult, hogy az eljövendõ kényelmetlenségek tudatát pillanatnyilag háttérbe szorítsa, és lehetõvé tegye, hogy majdnem kedvtelve figyeljem a jellegzetes változásokat, amelyek alapjaiban megingatták a sétálók parkba vetett hitét.

    Abban bíztam, hogy a hátramaradt, késõi kirándulók és félhomályos kutyasétáltatók percrõl percre mindinkább a láthatatlanok felekezetébe sorolnak, és ennek megfelelõen nem tisztelnek meg többé érdeklõdésük számtalan jelével, nem tesznek fel különféle tolakodó kérdéseket, melyekre a udvariasság szempontjainak figyelembe vételével, jól kigondolt válaszokat kell adnom, hogy gyanújukat elaltassam, és olyan szituációt teremtsek, ami rövid idõn belül távozásra készteti õket. Kiváltképpen a parkõr szerzett kínos perceket, ez a legendába illõ, titokzatos személyiség, akinek korábban a puszta létezésében is kételkedtem, és a park közepén felállított lovas szobrát csupán a művészi fantázia termékének tartottam, amit a lakosság kedvéért emeltek a hatóságok, hogy némi színt vigyenek a hétköznapokba, és egyúttal monumentális jellegű példaképet állítsanak a gyermekek fejlõdõ értelme elé. Valóban, nemegyszer megfigyeltem, hogy az év bizonyos elõre megszabott napjain, kisebb-nagyobb csoportok gyűlnek össze a szobor talapzatánál, hogy elhelyezzék nagyrabecsülésük koszorúit és virágait, ünnepélyes beszédeket tartsanak és méltóképpen megcsodálják a ló hátán helyet foglaló, szigorú tekintetű tisztviselõt, akit elegáns vadászkalap és a kabátja elülsõ oldalára kitűzdelt rendjelek garmadája díszít.

    Ezek után nem csoda, hogy amikor kora délelõtt váratlanul megpillantottam a talapzatról már ismerõs alakját, amint egykedvűen közeledett a kaviccsal felszórt ösvényen, egészen elképedtem, alig akartam hinni a szememnek. Jólszabott, díszes egyenruhájának pazar pompája miatt még az sem csordította tekintélyét, hogy ezúttal ló nélkül, gyalogosan érkezett. Legfeljebb az okozott némi csalódást, hogy jóval alacsonyabbnak és jelentéktelenebbnek látszott, mint amilyennek szobra alapján annyiszor elképzeltem. Mindent összevetve kezdetben mégis kivételes szerencsének véltem, hogy hús-vér alakjában, személyesen láthatom, örömöm azonban rövid életűnek bizonyult, hiszen mint Arisztotelész nagyon helyesen megállapította, soha nem lehet tudni, mit hoz a jövõ, és a fényes elképzeléseket, reményeket gyakran megcáfolja a keserű tapasztalat.

    Ez alkalommal is hasonló történt, mivel a parkõrrõl hamarosan a napnál világosabban kiderült, hogy megnyerõ külseje ellenére mindössze a kedvezõnek ítélt alkalomra vár, hogy képzelt vagy valós indokok miatt vitát szítson és elhintse a viszály magjait. Nem használtak sem a szép szavak, sem a megfontolt magyarázkodás. Legmegalapozottabb érveim is süket fülekre találtak, és különbözõ légbõl kapott elõírásokra hivatkozva mindenáron azt akarta, hogy azonnali hatállyal másszam le a fáról. Szabálysértési eljárást helyezett kilátásba, majd egyenesen azzal fenyegetõzött, hogy rendõrt hivat, mintha a rendõrök, vasúti rokonaikhoz hasonlóan, nem az állampolgárok érdekeit szolgálnák, hanem folyton azon mesterkednének, hogy kellemetlenséget szerezzenek a lakosság fán ülõ tagjainak. Ez a feltételezés, amellett, hogy nevetséges és bosszantó, a karhatalom működésének teljes félreértésérõl árulkodik, és álláspontjának tarthatatlansága egy idõ után a parkõr fejében is szeget ütött, így mogorván folytatta birodalmát átszelõ útját, melynek során azonban újból és újból átlépte a józan ész határait, és rendszeresen visszatért, hogy hangot adjon nem szűnõ elégedetlenségének, valamint elhalmozzon rosszindulata félreérthetetlen megnyilvánulásaival.

    Reméltem, hogy az éjszaka közeledte õt is jobb belátásra téríti, és fennhéjazó, nyugtalan természetét meghazudtolva végül nyugovóra tér, hiszen nyilván kimerítették az örömtelen nap apró eseményei, amelyek immár kitörölhetetlenül múltja részévé váltak, és részleteik gazdagságával emlékei kiterjedt világát gyarapították. Reményeimet tovább növelte, hogy lassan-lassan az utolsó sétálók és a legmakacsabb kutyák is elhagyták a park területét, amely egyre inkább a sötétségtõl súlyos levegõ mély tartályává változott, ahol a fokozatosan növekvõ fák elhanyagolt, vad képzõdményekké alakultak, és megvetemedett, göcsörtös karok százai nyújtózkodtak a felhõk mögött felkapcsolt csillagok felé, melyek halványan pislogó villanykörteként sugározták űrbéli fényük távoli kilowattjait. Az éjszaka néptelen teremnek ígérkezett, mennyezet és kijárat nélküli huzatos doboznak, és úgy gondoltam, végre nyugodtan élvezhetem a jól megérdemelt egyedüllét áldásait, a magányos virrasztás örök jubileumát, annak minden árnyoldalával és mellékhatásával együtt, amelyek nem ritkán többet nyomnak ugyan a latban a kézzelfogható, gyakorlati elõnyöknél, mégis közelebb állnak a szívemhez, mint a társasági élet örömei.

    Igazság szerint leginkább lakásom biztonságos fedezékének oltalmára vágytam, és valóban könnyűszerrel megtehettem volna, hogy egyszerűen lemászom a fáról és hazamegyek, ám a faágon elfoglalt pozícióm számos kényszerű megfontolást tett szükségessé, melyek mindegyike megint újabb problémákat vetett fel, így majdnem bizonyosnak tűnt, hogy ha nem is lehetetlen lejutnom a szilárd talajra, legalábbis a lehetetlenséggel határos, és nehezen kivitelezhetõ. Sem fizikai erõnlétem, sem elõrehaladott életkorom nem képesítettek fel akrobatikus mutatványokra, melyek a fa magasságára és a törzsbõl kinövõ ágak sajátos helyzetére tekintettel, alapos mérlegelés után is elengedhetetlennek tűntek, nem csupán a sikeres földetéréshez, hanem még ahhoz is, hogy erre egyáltalán próbát merjek tenni. Történetesen nem volt nálam sem kötél, sem egy valamirevaló kampó vagy vasmacska, nem beszélve a praktikusság szempontjából felülmúlhatatlan létráról, amely nagyban megkönnyíti a függõleges irányú helyváltoztatást, noha vízszintes terepen úgyszólván semmi elõnye nincsen.

    Valahányszor letekintettem onnan a több-emberfeletti magasból, rögtön szédülés fogott el, és már az éjszaka elsõ óráiban eleredt az esõ, ami kitűnõ lehetõséget nyújtott, hogy ismét bebizonyosodjon kalapom hasznavehetetlensége. Elgémberedve, szótlanul töprengtem a meteorológiai folyamatok visszáságain, és idõnként, mintegy felüdülésképpen elõhúztam a zsebkendõmet, hogy kifújjam az orromat.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 12   »   Rossz madár
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911