Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 11   //    «    1    » 
Farkas Attila Márton
A technokrata mákony
tanulmány (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Ezt az írást Schreiber Gábor barátomnak ajánlom,

aki megfigyeléseim egyik alanyaként sokban hozzájárult létrejöttéhez 

 

Az ideológianélküliség ideológiája

 

Közhely, hogy a huszadik század elmúltával - pontosabban az államszocializmusok bukásával - lejárt a mintegy két évszázad nyugati gondolkodását olyannyira meghatározó "nagy narratívák", a mindent magyarázó elméletek, világmegváltó eszmék, társadalom- és emberjobbító utópiák ideje. Tudományban és politikában egyaránt. Az ok sokak szerint a kollektív kiábrándultság, minthogy ezek az eszmék jobbára véres önkényuralmakban végzõdtek. Az igazságos társadalomról szõtt megváltástanok és utópiák kiindulópontja, alapja, magva, központi gondolata ugyanaz volt, mint közvetlen elõdjéé, a zsidó-keresztény messianizmusé: az ember javítható, mert természete megváltoztatható, hiszen az ember nem biológiai program, hanem minõségileg több valami. Az adott eszme, s vele az adott értékrend és annak gyakorlatba ültetése a neveléssel ezt a jobbítást szolgálná. Ám az emberiség nagyobb része úgy tűnik, elfáradt ezektõl az eszméktõl, így azok kiötlõire, elemzõire, illetve alkalmazóira sincs nagyon szüksége. A jelenleg uralkodó nézet szerint a világ olyan, amilyen, s nem eszmékre van szükség, hanem képzett emberekre, akik nem értelmezik, hanem menedzselik ezt az olyan-amilyen világot. Tanulságos, hogy mit jelent ma a nyugati ember számára az utolsó világmegváltó "nagy narratíva": az iszlám.

    Mindehhez a diktatúrák, illetve a modernkori zárt társadalmak kimúlásával kinyílt a világ, megjelent és triumfált a multikulturalizmus, mely mély nyomot hagyott az intellektuális életben és politikában egyaránt. Nem létezik kizárólagos igazság, nem létezik "egyetlen istenség", csak az egymás melletti, egymással elegyedõ értékrendek, világok, szisztémák, kultúrák, és azok sokféle igazságai. Vagy hogy egy másik ismert metaforát használjunk: "kulturális nyelvek", "nyelvjátékok" sokasága. A mai világ alapjellemzõje az eszmék szabadpiaca. Ám épp e piacosodás miatt minden le is értékelõdik, az így kiárusított eszmék elerõtlenednek, ami abban is megmutatkozik, hogy jobbára szűk társadalmi szegmenseket érintenek, s legtöbbször csak szubkultúrákat hoznak létre. Ha bármely istenség bárhol testet ölthet, vagy bármely istenség megfér a másik mellett, ezen istenek ereje óhatatlanul elvész. Az erõ javarészét ugyanis éppen a kizárólagosság, a szakrális zártság, sõt a tabuk megléte adják. Ha ez is igaz, meg az is, meg amaz is, akkor végsõ soron nincs is olyan, hogy Végsõ (vagy Egyetlen) Igazság. Bárki szabadon megválaszthatja, sõt kedvére váltogathatja még a vallását is, ám e szabadságnak az ára, hogy soha semmiféle bizonyosságra és szilárd fundamentumra nem fog rálelni. Ami persze újabb frusztrációkat eredményez: "Valóságos áldásnak tűnt, amikor Moszkva rendeletben hirdette meg az egyedül üdvözítõ ideológiát és betiltott minden eretnekséget; az ember tudta, mihez tartsa magát. Ez a tilalom, bármilyen igazságtalan és tarthatatlan volt is, véget vetett mindenfajta felesleges szócséplésnek, legalábbis a Politbürónál alacsonyabb szinteken." - írja a katolikus tradicionalista-õskonzervatív Molnár Tamás. Bizony, az ember az elmúlt évezredekben nem arra rendezkedett be, hogy maga döntsön a világ felõl. Kell az irányjelzõ, a biztos támaszték. S a devalvációt csak fokozza, hogy a zártság eltűnésével eltűnt a titok varázsa is, ahogy az addig rejtett, szeparált - és emiatt értékes (vagy annak vélt) - tartalom hirtelen kikerült az utcára.

    Így a biztos támaszték keresésekor maradnak a kézzelfogható tények. No de miféle tények? Csakis a módszeresen megismert valóság tényei, azaz a tudományos tények, melyeknek birtokosa a szakember (persze a relativizmus ezt is jól kikezdte). Vagyis a "szakértelem" máris úgy jelenik meg, mint ideológiapótlék, ami betömi a hézagot. Már korábban, a tudományos világkép uralomra jutásával az "Egy Isten = Egy Igazság" helyét az Objektív Igazság vette át. Az objektív (értsd: abszolút) igazságot korábban az ideológus is képviselhette, ma már csak a szakember. Mindemellett maga a technológiai fejlõdés is fölértékelte a szakembert, s ez leszüremlett a kultúra számos területére. Részben ennek egyik következménye az a már-már betegessé fajuló szakemberkultusz is, amivel naponta szembesülünk az élet szinte minden területén. Mert mit látunk? Elsõsorban, hogy minden létezõ tudás és jártasság immáron "szakma". Nemcsak az autószerelés, a cipõfelsõrész készítés, vagy az elektroműszerészi tevékenység, hanem a művészet és a politika, sõt egyre inkább a vallás is az. (Pap szájából hallottam a másik papra mondani, hogy "kolléga".) Nincs többé "hivatás", csak "szakma" van, nincs "elhivatottság", csak "szakszerűség". A színészek, írók vagy éppen zenészek szájából is egyre ritkábban hallani, hogy "művészi", annál többször, hogy "szakmai szempontból" - kvázi az elõzõt helyettesítendõ. Külön fogalom lett az ún. "szakmázás", az adott céhen belüliek, a bennfentesek, a beavatottak egymás közötti, demonstratív célját alig leplezõ, félig-érthetõ cseverészése - persze szigorúan a beavatatlan publikum elõtt. És nem utolsó sorban ez a látásmód hatja át a közbeszédet is, ez nyilvánul meg a "bízzuk a szakemberekre" jelszavában.

    A "szakértelemre" alapoz a globális politika is, amely paradox módon éppen a "nagy narratíva" hagyományát nélkülözi, amelyre egységes és egyetemes normarendszert építhetne. Ezért a neoliberális uralom egyetlen forrásból tud igazolást, legitimációt nyerni a maga számára, ez pedig a "szakszerűség". Ami megkérdõjelezhetetlen és mindenekfölött álló, minthogy nem ideológiai-világnézeti, hanem pusztán technikai problémákra, illetve gyakorlati megoldásokra koncentrál. "A szakember nem ideológus", a "szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni az ideológiai kérdésekkel", "a szakmát meg kell tisztítani mindenfajta ideológiától", "ideológiamentes szakszerűség" stb. - jobbára ezek az államszocializmusok összeomlása utáni világ nagy, divatos szlogenjei, kliséi, közhelyei. Így a "szakértelem" nem is igazán ideológiapótlék, hanem maga az ideológia: az ideológianélküliség kvázi ideológiája, a huszadik század borzalmai okozta szellemi bénultság és morális deficit eredménye.

    Természetesen nem túl szimpatikus - és még kevésbé hasznos -, amikor az ideológia diktál. Nem szerencsés például, ha párthatározat mondja ki: a világegyetemnek végtelennek kell lennie, vagy a pszichoanalízis imperialista áltudomány, ahogyan az sem szerencsés, ha az evolúciót mint Istennek nem tetszõ, erkölcstelen tanítást kitiltják az iskolákból. Így nem baj, ha csökken a hagyományos értelemben vett ideológus társadalmi respektusa és jelentõsége. Csakhogy mintha máris átestünk volna a ló túloldalára.

    Ráadásul a régi ideológiák és világnézetek sem tűntek el, csak átalakultak, idomulván az uralkodó beszédmódhoz, azaz technokrata köntösbe öltöztek. Ahogyan technokrata jelmezben bukkannak föl a korábban lejártnak vélt irracionális eszmék is. Most is föltűnnek a divatfilozófusok, csupán a korkövetelménynek megfelelõen adathalmazokkal, statisztikákkal és tudományoskodó szakzsargonnal fölszerelkezve, ahogyan a neomágusok és újsámán kuruzslók is elõszeretettel díszelegnek fehér orvosi köpenyben. És áldásos tevékenységük nyomán ugyanúgy terjed a szociáldarwinizmus, a nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, a politikai okkultizmus számos válfaja, az õshagyományosdi és a kultúrkörösdi, és a többi ehhez hasonló eszme, mint a húszas-harmincas években. Sõt, elõfordul, hogy valóban jól képzett szakemberek írnak ilyen tartalmú-jellegű bombasztikus, s ennek megfelelõen hamar népszerűvé váló műveket, persze "szigorúan tudományos alapon". Ilyenkor mindig megcsodálhatjuk, miként képes valaki egy-egy sok évszázados, sokak által és számos formában megírt gondolatot, agyoncsócsált közhelyet eredeti és meghatározó gondolatként eladni, mi több, ebbõl még világhírre is szert tenni. Ilyen tipikus divatfilozófus Fukuyama, vagy az amerikai imperializmus másik nagy ideológusa: Huntington, a "civilizációk harca" című blõdség megbecsült, világhírre szert tett elõadója. Újabb könyvében is - jó szakemberként - természetesen mindenféle táblázatokkal és szociológiai kutatások számszerű eredményeivel sugallja, dúcolja alá azt, amit egy átlagos félanalfabéta, rasszista szatócs lenn Délen naponta kimond - méghozzá mindennemű "szakértelem" nélkül -, hogy ti. Amerikának meg kell õriznie a WASP "mag-kultúrát" és távol kell tartania a bevándorlókat az Egyesült Államok szent földjétõl. Miközben persze Amerika jó gazdaként a világ sorsát intézi.

    Az ideológiagyártás némileg kifinomultabb (mondhatni intellektuálisabb) változata azoknak a valódi szakembereknek a munkássága, akik ad hoc divatfilozófiák helyett tényleges szakmai munkát végeznek, ám éppen e minõségükben adják el tudásukat valamely politikai erõnek. Ilyen például az egyébként kiváló brit társadalomtudós, Anthony Giddens, aki kidolgozta a nyugati szociáldemokráciát végleg fölszámoló, "Tory" Blair kormányzásával le is járató "harmadik út" mára megbukott elméletét. (Erre az igen gyakori és tipikus jelenségre számos hazai példát is lehetne hozni - fõként a társadalomtudósok körébõl -, de legyünk tapintatosak, vagy még inkább: igényesek.) Ennél is szofisztikáltabb (ám hazugabb) verzió, amikor a politikát kiszolgáló szakember "független szakértõként" jelenik meg. Nem politizál direkt módon, nem lesz tagja vagy fõállású tanácsadója valamely kormánynak, nem áll egyetlen párt mellé sem, sõt: nyilvános szereplésein igyekszik mindkét (vagy több) oldalt kritikákkal illetni, viszont "eredményeivel" mégis sugall - méghozzá szándékosan, és prekoncepciózusan - bizonyos ideológiagyanús igazságokat, illetõleg olyan "tényeket", melyek egy adott politikai irányzat nézeteit erõsítik. Elég, ha csak a statisztikai bűvészkedésre, illetve az adat-manipuláció szinte naponta tapasztalható (és sokak által leírt) jelenségére gondolunk.

    Ennél rafináltabb, s ezért veszélyesebb, amikor a hatalom a maga ténykedéseit "ideológiamentes szakpolitikaként" próbálja eladni. Vagyis a különféle ideológiák nemcsak szakembertõl nyernek aládúcolást - és ezáltal legitimációt -, hanem minden politikai döntés valamilyen érték és világkép alapján történik. Például ha a politika a gyarapodást fontosabbnak gondolja a szabadidõnél vagy az életminõségnél (s ebbe a kategóriába, ugyebár, nem csak anyagi javak tartoznak), a versenyképességet a természeti és kulturális értékek megõrzésénél, a technikát az erkölcsnél, avagy a munkát a szabad emberi tevékenységnél, s erre a fölfogásra épülnek a tényleges megoldások is - nos ez sem más, vagy több mint egy adott értékrend, s ezen keresztül egy ideológia képviselete. Ráadásul olyan értékrendé, amit nem biztos, hogy a társadalom egésze a magáénak vall. Sõt, az "elvek és eszmék" már az olyan konkrétumokban is tetten érhetõk, hogy valaki erõs vagy gyenge államot szeretne, hogy bõvítené vagy csökkentené az adminisztrációt, hogy a szociális gondoskodás a társadalom kötelezõ feladata, vagy magánszemélyek és magánszervezetek szabadsága, hogy a vasutat fejlesztené vagy inkább autópályákat építene, hogy a munkaerõ mobilizációját vagy az emberek helyben boldogulását támogatná, sõt: hogy a hulladékot elégetné vagy újrahasznosítaná. Mélységesen világnézeti alapú, politikai-ideológiai kérdések ezek, s nem valamiféle általános, absztrakt közjó érdekében, tisztán megvalósíthatósági vagy hasznossági alapon mérlegelendõ technikai problémák. A technikai szempont mindig csak egy világnézet alapján hozott döntés konkrét megvalósulásánál jelentkezik.

    Egyébként az eszmék úgysem kiiktathatók, kár is lenne ezzel próbálkozni. Az ilyen irányú törekvés legföljebb elrejti és/vagy szublimálja az adott ideológiát - az uralkodókét és az alávetettekét egyaránt. De talán éppen ez is az értelme az "ideológianélküliség ideológiájának". Az eszméknek ugyanis igen fontos a funkciójuk a közösségek életében. A társadalom különféle csoportjai a legtöbb esetben eszmék alapján tudják megfogalmazni és reprezentálni érdekeiket. A történelem során nemegyszer eszmék, világnézetek, ideológiák voltak a fejlõdés szellemi motorjai, ezek hordozták a közösség erejét, ezek adták a társadalmi kohéziót, az elnyomással szembeni ellenállás alapját - ahogyan persze az elnyomásét is -, mi több: eszmék hoztak létre egész országokat. (Például Izraelt.) Az eszmék nagyon is gyakorlati célt szolgálnak, s az "ideológiamentes szakszerűség" technokrata jelszava nem több puszta szemfényvesztésnél. Akkor mi célt szolgál ez a jelszó? Természetesen a hatalom (ami jelen esetben az üzleti szférát és az azt képviselõ-kiszolgáló "demokratikus" politikai elitet jelenti) érdekeinek minél simább és hathatósabb érvényesítését. S mi módon? A régi trükkel: az elit ideológusai az elit csoportérdekeit kifejezõ értékeket egyetemes értékekként tukmálják a társadalom egészére. Ennek megfelelõen technokratáink is a tõke neoliberális alapértékeit próbálják minden igény elõfeltételeként, szükséges és ezért megkérdõjelezhetetlen alapként, abszolút viszonyítási pontként elfogadtatni. S mitõl válnak ezek az értékek megkérdõjelezhetetlenné? Mert merõben gyakorlati, technikai problémának állítják azokat.

    Az ideológianélküliség neoliberális eszméje gyanúsan összecseng az osztályok - fõként a munkásosztály - elhalásának máig dívó (szintén liberális) teóriájával. Emögött pedig ott lapul a Fukuyama által (is) beharangozott "történelem vége". Ez utóbbi eszmefuttatás hová is lyukadna ki, ha nem a minden idõk lakájértelmiségijeinek panglossi világlátásához, miszerint ez az itteni és mostani világrend minden világok legjobbika, minthogy - Hegel után szabadon - jelenkorunk a történelem beteljesülése? Amit persze a neoliberális globalizáció, azaz a kapitalizmus általános diadala jelent. E tökéletes világrendben nincs szükség ideológiára, csak szakértelemre, mert nem létezik szembenállás kizsákmányoló és kizsákmányolt között, hiszen nincsenek már osztályok. Szociológiai toposz, hogy a jelenség, miszerint a fölsõbb osztályok nem vesznek tudomást az osztályok létérõl, saját osztálytudatosságuk jellegzetes kifejezõdése. Ha nincs munkásosztály, nincs aki lázadjon, ha nincs burzsoázia, nincs ki ellen. Ugyanígy, ha nincs ideológia, csak azok az értékek és igazságok maradnak, amelyeket a szakemberek képviselnek.

    S kik ezek a szakemberek? Természetesen a nagy cégek és az azokkal szövetséges politikai erõk alkalmazottjai. Miként az "osztálynélküliség" az osztályok létének negligálása, az ideológianélküliség sem más, mint az uralkodó ideológia elfedése. Itt is igaz az ismert mondás: az ördög legnagyobb trükkje, hogy elhitette magáról: nem létezik.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 11   »   A technokrata mákony
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911