Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 10   //    «    7    » 
HA NEM VAGY ELLENÁLLÁS
Farkas Attila Márton
Ellenpontozás
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Prelúdium: semmi egyéb

 

A lélek test. Sõt: semmi egyéb, mint test. A kognitív tudományok naturalista és eliminalista művelõi leszámolni készülnek a descartes-i test-lélek dualizmusra alapuló szemléletmóddal. Új paradigmájuk szerint nem beszélhetünk külön elmérõl (ami e beszédmódban nagyjából az egykori lélek fogalom mai megfelelõje) és külön testrõl. Testünk és elménk egységes egész, mivel az elme szó szerint testként: testi sémák alapján működik. A tapasztalás és a gondolkodás testi, s nem csupán a neuronok okán, hanem azért is, mert a nyelvet és a nyelv elõtti gondolkodást (a képi és a mimetikus reprezentációt) egyaránt meghatározó õsi alapmetaforáink a testhez, annak működéséhez, szerkezetéhez és kiterjedéséhez köthetõk. Ezekbõl a testalapú metaforákból alakultak ki gondolkodásunk alapsémái az evolúció során. Állapította meg mindezt Francisco Valera, Mark Johnson és George Lakoff, és azóta még sokan mások.

    Ám nemsokára jött Tim van Gelder, aki szerint ennek fordítottja is igaz: a test valójában elme, minthogy fizikai testünk sajátos kiterjesztett elmeként működik, azaz minden pillanatában "gondolkodik". Ugyanis azoknak a gondolkodó struktúráknak jó része, melyeket eddig hagyományosan a tartályként zárt elmébe (fejbe, agyba, valamely szervbe stb.) képzeltünk, valójában mindenkor kihelyezõdik a test legkülönfélébb részeibe: az alsóbbrendű idegi központokba éppúgy, mint a szenzomotoros hálózatokba. Bármely ösztönös reakciónk, testi viselkedésünk semmi egyéb, mint elmeműködés.

    Ahogyan Tim van Gelder fölfedezése maga is semmi egyéb, mint Valeráék metaforájának a visszafordítása. Merthogy minden metafora oda-vissza forgatható, s e tulajdonságát a gondolkodás mindenkor ki is használja. Így ha az elme = test, akkor magától értetõdõ, hogy a test = elme.

 

 

Futam: a valóság alakítása

 

Nietzsche szerint az igazság a metaforák újból és újból átrendezõdõ serege, "amelyet valaha poétikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak fel, s amelyek utóbb a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezõnek tűntek föl egy-egy nép elõtt: az igazságok illúziók, amelyekrõl elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket (...) Az igazság nem valami létezõ és megtalálható, hanem valami megalkotandó, ami nevet ad egy folyamatnak vagy inkább valami gyõzni vágyó akaratnak, amely soha véget nem ér, sohasem fogy el: ebbe foglalandó az igazság, mint processzus ad infinitum, egyfajta aktív meghatározás, nem pedig valaminek a tudatosulása, ami "magánvalóan" szilárd és meghatározott."7

    Minden eszme mélyén, legyen az tudományos paradigma, vallási elképzelés avagy politikai ideológia, lényegében semmi egyebet nem lelünk, mint egy fogalmi metaforát. Minden eszme magva egy dolog másik dologgal való szemantikai lefedése: A az (voltaképpen) B. Az idõ pénz, az ember állat (harmadik csimpánz, fõemlõs stb.), a tulajdon lopás, a társadalom gép vagy eleven organizmus (azaz kvázi állati vagy növényi létezõ), az isten a természet, vagy a világmindenség, mely utóbbi ugyancsak lehet eleven organizmus, tudat vagy gépezet, a test (mikro)kozmosz, a halál alvás, a lét illúzió, és így tovább, és így tovább.

    A két tag azonosulásában átalakul a világnak ama szegmense is, amire a metafora vonatkozik, s ezzel megváltozik az addigi valóság. Az "A nem más, mint B"-ben megjelenõ aha-élményben, a megismerés, a rájövés érzésében érhetõ tetten a két összekötött tagra épülõ valóságalakító erõ. És minél elemibb megállapítást jelenít meg egy metafora, annál nagyobb a megvilágosodás is, annál inkább tűnik hatalmas, elemi igazságnak. Az ilyen igazságként megfogalmazott klasszikus A = B típusú metafora egyfajta "fölismerés-szimulátor".

    Ezáltal a metafora és a konkrét azonosság közötti határmezsgye elmosódottá, képlékennyé és illékonnyá lesz. A = B könnyedén elveszíti átvitt jelentését, és válik konkrét azonosítássá. Egy keményvonalas naturalista számára az ember nem csupán átvitt illetve szimbolikus értelemben állat, hanem ténylegesen az. Vagy ugyanígy egy erõs MI hívõ számára a gép tényleg gondolkodik, és az agyunk is tényleg gép. Amint az analógia az elmében "összetévesztõdik" a homológiával, a jelölt azon nyomban eggyé válik a jellel, s a verbális-gondolati képbõl átélt valóság lesz. Amit fölismerésnek hívunk, az a valóság átalakulásának érzése.

    A "fölismerést" persze illeszteni kell a már meglévõ, aktuális, körüllévõ valósághoz. E művelet természetesen nem lehet önkényes - szigorú szabályok alapján történik. A lényeg, hogy az új igazság ne álljon szemben a kontextus adta valósággal, vagyis szemantikailag és kulturálisan korrekt legyen, adaptálódjon a meglévõ viszonyokhoz. Ne rúgja föl az adott nyelvjáték szabályait. Csak így teheti meg, hogy lebontja az elõzõ metafora elõzõ valóságát. Egy eszme attól igazán valóságos, hogy konzisztens a meglévõ eszmékkel, pontosabban az uralkodó beszédmóddal: "Ebben a fogalmakkal való kockajátékban az ?igazság? azt jelenti, hogy mindegyik kockát az elõírt módon használjuk, gondosan megszámoljuk a pontjaikat, helyes rubrikákat alkotunk, és soha nem vétünk a kasztrendszer hierarchiája, azaz a rangsor ellen" - írja Nietzsche ugyanott, évtizedekkel megelõzve e gondolattal Wittgensteint.

    A nyelvi-logikai szabályokhoz történõ illesztés e művelet mikroszintje. A művelet makroszintje: illeszteni ahhoz a speciális közeghez, ahol a valóságot módosítani akarja. Az adott kultúrához, annak rendszeréhez, szabályaihoz, a kulturális és szubkulturális nyelvekhez, melyek szabályai legalább olyan szigorúak, mint a nyelvé, s legalább annyira ki is használhatók. (Pl. egy új paradigma ambíciójával rendelkezõ tudományos metafora bevezetésekor az adott diszciplína hagyományaihoz és beszédmódjához.) Az illesztés: legitimáció.

    Ám néha irracionális akadályok merülnek föl. Ezek nem logikai vagy tapasztalati következmények, inkább olyan berögzültségek, melyek áthághatatlan határt szabnak az értelem számára. Ilyen például az idõutazással szemben fölvetett kozmikus cenzúra elve, amit teoretikusan semmi sem igazol, csupán az értelmetlenség emberi fogalma. Ez ama bizonyos "az lehetetlen!", "az nem lehet, hogy" érzésének elemi szabállyá alakítása. Az ilyen szabályok a világrend fundamentumai. Így szükséges a metafora finomítása: az A = B kijelentéshez vagy implicite, vagy explicite, de mindenképpen hozzákerül "az olyan értelemben, hogy..." kiegészítés. Az illesztés egyik jellegzetes fajtája az avítt eszmék korszerűsítése. Ez többnyire átértelmezés vagy szimbolikussá szublimálás révén történik, ami gyakran ugyancsak legitimációs funkciójú. Pl. "az asztrológia valójában archaikus pszichológia". Vagy "az archaikus pszichológia egy fajtája", ami további finomítást jelent.

    Azáltal, hogy egy ideát (azaz metaforát) aktualizáltunk és legitimáltunk a kulturális és nyelvi-logikai kontextusba illesztés révén, azonnal értelmesebbnek találjuk. Lásd az okkultistákat, akik modern terminusokat, vagy terminus utánzatokat használnak, merthogy nem mindegy, hogy pl. a meditatív állapotot elmélyedésnek, révületnek, avagy alfa-állapotnak nevezzük. Ez utóbbi elfogadhatóbb, mert az ismerõsség érzését kelti. Ugyanígy, ha a túlvilágot másik dimenziónak, a holtak szellemeit intelligens energiagócoknak, a lelket szubjektumnak, thetánnak, vagy tudatprincípiumnak, az isteneket és démonokat űrbõl jött idegeneknek stb. hívjuk, rögvest érthetõbb lesz, mirõl van szó, hiszen a saját világunk dolgainak feleltetjük meg ezeket a távoli, elkopott képzeteket.

    Az illesztést követi a leképezés, amin az adott alapmetafora számos al-metaforájának létrehozása értendõ a "ha... akkor" művelettel: "Ha az ember gép, akkor testi léte mechanisztikus, akkor szervei modulok, akkor elmeműködése algoritmikus gépi gondolkodás". "Ha az ember állat, akkor viselkedése állati viselkedés, akkor társadalma állati közösség", "Ha az idõ pénz, akkor a pihenés elvesztegetett tõke", és így tovább. A leképezés eme egységei úgy jelennek meg, mint elemi fölismerések egymásutánja. Pedig semmi egyéb nem történik, csak az immár beillesztett metafora (a konzisztenssé tett eszme) szaporítja és kiterjeszti önmagát. De úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az a fázis, amikor az eszme, mint egy vírus kvázi "befecskendezi" információit a "gazdasejtbe", vagyis az elmébe.

    Ahogyan az illesztés "megértés", úgy a leképezés "bizonyítás". A metafora B-tagja (a jel, vagy forrástartomány) minél inkább képes lefedni A-tagot (a jelöltet, a céltartományt), annál inkább a valóságos azonosság érzetét kelti. Minél több szegmensében fedezi föl pl. a keményvonalas naturalista az emberi és az állati lét közötti hasonlóságot, annál inkább lesz számára az ember nem csupán átvitt illetve szimbolikus értelemben állat, hanem ténylegesen, minden ízében az. Minél több részlet képezõdik le, annál nagyobb a bizonyság érzése az azonosságra, arra, hogy

A valóban B. A bizonyítás: lehetõleg minden részletében kimutatni, hogy A az B.

    Whitehead szemszögnek (standpoint) nevezte azt, amibõl az aktuális világ értelmezõdik. A leképezés révén metaforánk egy bármit magyarázó szemszöggé szilárdul. Olyan fix ponttá, amelybõl a világ (vagy legalábbis az a terület, amit az adott tárgy behatárol) átértelmezõdik, és ennek megfelelõen átrendezõdik. A metafora kiterjeszkedik más területekre, egymás után foglalja el a különféle tárgyalási univerzumokat. Pl. az "ember nem más, mint állat" az emberi alkotásokat, a kultúrát, a társadalmat, a művészeteket stb. az állati viselkedés jelenségeiként láttatja. A szemszöggé csomósodott metafora az aktuális világot kisajátítja. Olyan ez, mint az alkimisták Lapis Philosopho-ruma, amit a szegletkõvel azonosítottak, amelyre Krisztus is az Egyházát építette, lévén az minden dolgok viszonyítási alapja, és a belõle készült por az utolsó alkímiai művelet: a projekció révén mindent arannyá alakít - azaz saját anyagává tesz.

    A szemszög önhivatkozó, így fölvétele az adott eszmére vonatkozó metaszintű, kívülrõl-fölülrõl való analitikus látás kiiktatását, s vele a megkérdõjelezhetetlenség megalapozását hozza magával. A szemszöggé szilárdult eszme nem tűri a más nézõpontokat, pontosabban: az azokból reá vonatkoztatott külsõ szemléletet, viszont a sajátját minden másra érvényesíti. Persze sajátmagát képes metaszinten értelmezni, sõt, paranoid módon még önmaga tagadását is beilleszti a maga totálissá tett önmagába zárt rendszerébe. (Példa: "A Biblia igazságainak tagadása a sátán műve.")

    A szemszög idõvel már a múltat is képes átalakítani, merthogy a "mindig is így volt" érzését kelti a tudatban. Ennek megfelelõen kitörli az akaratlagosság, a szándék fogalmát még akkor is, amikor direkt valóságalakító-játék történik. Ha mi most szántszándékkal és tudatosan végigcsinálnánk egy fönt vázolt valóságalakítást bármely metaforából, ezen a ponton elakadnánk, és tudatunk átalakulna: "Azt hittem, ezt én alkottam meg, ezt én csinálom, de valójában csak fölismertem, ami mindig is ott rejlett."

    A szemszög maga a triumfáló B-tag, a forrástartomány. Az ember fogalma fölé került állat fogalma, vagy az ember fogalma fölé került gép fogalma, vagy az idõ fölé került a pénz fogalma stb. Ez lesz hirtelenjében a valóság, a másik fokozatosan látszattá, illúzióvá halványul.

    A valóságalakító metaforák elõször burkolt, majd egyre nyíltabb cselekvési programok. A lényeg itt türemkedik elõ. A fõ kérdés, hogy mire is megy ki a játék, azaz mit kell hát akkor tenni, ha A nem más, mint B? Mert ha az ember gép, akkor szétszerelhetõ és összerakható - boncolható, szervei kicserélhetõk, ha az emberi gondolkodás gépi gondolkodás, akkor az elme programozható és tartalma mechanikusan megváltoztatható, ha az ember állat, akkor tenyészthetõ, nemesíthetõ, a selejtje kiszelektálható, ha az idõ pénz, akkor az idõ töltése termelés, amibõl egyenesen következik a munkára kényszerítés - és így tovább. A cselekvési program nem egyéb, mint a kézzelfogható valóság létrehozásának vágya, a hatalom totális akarása. Az idea szószerinti megvalósítása.

    A metafora további burjánzása ez, amely immár nem csupán az eszmék, a látásmódok tereit szövi át, hanem a gyakorlati életet, a tárgyak világát is. A mindenki karján lévõ óra például az idõ = pénz metafora tárgyiasulása,

a tudományos metaforák egész tudományágaknak, módszertani alapoknak a szülõi. (Pl. az embergép metafora az anatómiának, ennek fordítottja, a gépember a kibernetikának nyitott utat.) Az eszme magvát alkotó fogalmi metaforák gyakorlati lehetõségei szinte korlátlanok a gazdaság, a piac, a társadalmi elvárások, a politika területein.

    Ha pedig mindez megvan, jöhet az utolsó nagy művelet, a céltartomány, az eredeti A tag végsõ kiiktatása. Ha ugyanis az ember nem más, mint állat, végsõ soron nincs is olyan, hogy ember, csak állat. Ha meg az ember gép, tulajdonképpen nincs is olyan, hogy emberi, csak gépi. Ha az idõ pénz, nincs idõ, csak pénz - amit legföljebb idõnek nevezünk olykor-olykor. Ezen aktus a metaforában található logikai ellentmondás (hogy ti. A = B, azaz A = nem-A) megszüntetése, s ezzel a metafora végleg megszűnik metaforának lenni, lévén az adott igazság kizárólagossá válik: A = A. A céltartomány fogalma egész egyszerűen értelmét veszti a forrástartomány fogalmának szemantikai hálójában. Egy régi, de tanulságos példa erre: az "Isten nem más, mint a Természet" metafora lényegi üzenete: Isten nincs.

 

 

Ellenpont: visszájára fordítás

 

Ám dõreség azt hinni, hogy a metafora elsõ tagja valóban megsemmisíthetõ. Semmit nem lehet megsemmisíteni, csak idõlegesen eltüntetni, lenyomni, láthatatlanná tenni, hogy azután abból a rejtett térbõl, ahová a kiiktatás révén került, elkezdje belülrõl átalakítani kiiktatóját, átformálni a maga arculatára. Ez a metafora visszafordításának trükkje.

    Arisztotelész szerint a metafora alapját képezõ aránypár teszi lehetõvé a metafora megfordítását. Ha az ember állat, akkor az állat is ember, és az állatok automatikusan antropomorf vonásokat öltenek, s a tényleges állatot: kutyát, macskát, lovat stb. emberi tulajdonságokkal ruházzuk föl, miként az archaikus kultúrákban. Ha az ember gép, akkor a gép is ember, és érzõ robottá válik, mert a gépekben hirtelen meglátjuk az emberszerűt. Ugyanígy, ha a valóság álom, akkor az álom valóság, és lám, máris létrejön az éber álom, ami már semmi álomszerűt nem tartalmaz, mert benne az öntudat ugyanaz, mint az ébrenlété. Ugyanígy, ha az agy számítógép, akkor a számítógép is agy, mivel gondolkodik. Ha Isten nem más, mint a Természet, akkor a Természet isten, Isten jelenléte. Ha a tulajdon lopás, akkor a lopás tulajdon, mert tulajdonhoz juttat. Ha az idõ pénz, akkor a pénz is idõ, vagyis eltékozolt, elfecsérelt idõ.

    Az újabb metafora nem csupán megfordítja, hanem egyenesen a visszájára fordítja az eredetit. Ha a tudat "csupán" anyag, akkor ez mindenképpen magában hordja az anyag = tudat "elvét" is. Ezt láthatjuk többek között a hindu filozófiában, ahol a tudatot más szellemi létezõkkel együtt szubtilis anyagnak tartották, ám éppen ez a szemléletmód adott lehetõséget a legmágikusabb, legmisztikusabb gondolatokra és cselekvésekre. A reciprok metafora leleplezi a valósnak hitt eszme álságos valóját, s meghökkentõ, a már-már megszilárdulni kész világrenddel egy annak talajából táplálkozó, annak gyökereibõl kisarjadó, ám mégis mindenben ellenkezõ alternatívát fogalmaz meg.

    És mivel minden metafora önmagában hordja saját visszáját, így minden eszme megszülheti saját ellentétét. Ezt akár vehetjük a fönt levezetett valóságalakító metaforaburjánzás ad abszurdum végpontjának is, mikor is az eszme odáig terjeszkedik, hogy aztán mindent fölfalva önmagába forduljon, és kiherélje saját magát. Az eleven világ azonban mindenkor sajátos határt szab a tudat számára, és egy idõ után nincs hová terjeszkedni még az eszméknek sem. A reciprok metafora által megfogalmazott ellen-valóság ráadásul támadhatatlan, mert az eredeti alapmetaforából sarjadt és abból építkezik. Ha ez nincs, az sincs.

    Az így kitüremkedett álságosság továbbmutat önmagán, és a felszabadult szellem innentõl az eredeti metaforát is ki tudja forgatni önmagából, méghozzá anélkül, hogy azt akár visszájára fordítaná. Ráébredünk, hogy még az eredeti metafora is több, egymással ellentétes konklúziót képes kihordani. Így például, ha az ember gép, akkor az ember művi létezõ, artifaktum, teremtmény. Csodálkoznék, ha éppen a gépi paradigma alapján nem jönnének létre a teremtést újszerűen megfogalmazó szekták.

    A paradigmák magvát alkotó fogalmi metaforák vissza- majd kifordításai a belülrõl való ellenállás gyakorlata. Bentrõl átalakítani bármely szellemi vagy világi hatalom által adagolt igazságot. Saját magából megcáfolni bármely eszme-vírust, amely mohó éhségében minden territóriumot el akar foglalni a többi elõl. Kifordítani önmaga révén önmagából, mint egy lyukas kesztyűt. Elemi hiba, eredendõ bűn egy eszmével egy másik eszmét, egy fogalmi metaforával egy másik metaforát szembeállítani. Gyõzelmünk igazi kudarc lenne, lévén ugyanaz az ostoba és zsarnoki eljárás, mint az elõzõ.

 

 

Korál: víz

 

Saját természetébõl átalakítani: fölvenni formáját és föloldani, mint a víz. Az õrült hatalmaknak vízként kell ellenállni, keménységgel szemben a lágyság adta áthatóságot érvényre juttatni. A víznél, miként Lao-ce mondta, nincs lágyabb a világon, s épp ezért kiszámíthatatlanul mély, végtelenül széles, és határokat nem ismerõ. Megütheted, de nem sérül, átdöfheted, de sebet nem ejthetsz rajta. Megvágva sem vághatod meg, meggyújtanád, de a tűz nem fogja. Lágy és elfolyó, ezért szerteszórni sem lehet. Éles, hiszen a fémet és a követ is kivájja, és erõs, mert az egész világot elmoshatja. Ez az elme maga.

    Az elme, a lélek víztermészetű, mert bárminek a formáját föl tudja ölteni. Ezt nevezzük a dolgok átlátásának és átélésének. S mivel a test lélek, így a tökéletes test víz. Krisztusnak nem törhették össze a csontját, mert a csont a halál képviselete a testben. A váz, ami az elbomlás után marad. A Megváltó sebébõl csak vér és víz folyt ki, a vörös és a fehér esszencia, az alkimisták Sulphurja és Mercuriusa. A vízszerű szellemtest a totális harcra kész test. Ahogyan egy japán kamikaze írta közvetlenül bevetése elõtt: "testem áttetszõ, lelkem üres papír."

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 10   »   Ellenpontozás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911