Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 9   //    «    5    » 
Bíró Zsuzsa
Tanulóévek
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ha egy gyermeket a pubertás koráig csalódások érnek az élet legfontosabb dolgaiban, azt tekintsük kivételes szerencsének. Mert később ösztönösen kikerüli a hiszékenység csapdáit, és több esélye lesz arra, hogy boldognak érezze magát.

Theodor Nepomuk Schwindler

 

Talán már négyéves voltam akkor. Ültem a házhoz vezető lépcsőn és a kutyánkat tanítottam franciára. Sütött a nap, a konyhából otthonos csörömpölés hallatszott, vártam, hogy Bobi megszólaljon. A szomszédban lakó nagyobb lány árulta el nekem, hogy a kutyák könnyen megtanulnak beszélni, de csak francia nyelven, sajnos. Bobi fiatal tacskó volt, feje a térdemen nyugodott, bóbiskolt, néha meglebegtette pacsni formájú fülét. Háromnegyed évszázad távolából nézem most magunkat, kislányt, zöld kockás dirndliben, köténnyel, kutyával, csendélet. Csak semmi elérzékenyülést! - Háromszor kell elismételni minden szót, magyarázta a szomszéd lány, tudsz háromig számolni? - Tudtam. Sőt, tudtam ötig is. De ez titkos dolog, figyelmeztetett, egy szót sem, senkinek! Ültem tehát a lépcsőn a kutyával, törtem a fejem, hogyan kezdjem el az oktatását. A nagymamám mon petit chou-nak, kis káposztámnak szokott minket szólítani, úgy döntöttem, erre tanítom meg először. Mon pöti su. Háromszor elismételtem. Mondja utánam, kértem. Bobi nézett, szuszogott, mozdult, ásított, mindenfélét csinált, de nem szólalt meg. A kötényem zsebében kockacukor volt, adtam neki kettőt előlegbe.

- Mon pö-ti su - mondogattam kitartóan, tagolva. Az én kis káposztám lelkesen ropogtatta a cukrot, farkát csóválta, gyengéden csaholt, további cukrot kért, adtam neki, hálásan morgott, most, most megszólal, gondoltam izgatottan. Nem szólalt meg. "Na mondd... mon pöti su." Nem mondta. Valahol valamit meglátott, amit én nem láttam, elfelejtkezett a cukorról, a beszédtanulásról, a csodáról. Elvágtatott. Azt hiszem, sírtam. Azt hiszem, életemben ez volt az első nagy csalódás. Soha többé nem hittem a csodákban.

- Persze... - vonogatta a vállát a szomszéd lány - mert nappal csináltad. Mondtam, hogy csak éjjel, teliholdkor próbáld. - Nem mondta. Mégis helybenhagyólag bólintottam. Akkor még nagyon respektáltam őt. Órákat ült a zongoránál, mindig ugyanazt gyakorolta, a világ legnehezebb darabja, magyarázta, én ezt is elhittem. Még évek múlva is ezt gyakorolta állandóan, de akkor már tudtam, hogy Schumann a darabot egyenesen kezdők számára írta, és a szomszéd lány sok más dologban is lelepleződött, kimutatta a foga fehérjét, mondta a mamám. Akkor már a kutyánk sem volt meg, egy nap elkóborolt és a Pusztaszeri úton elütötte egy autó, pedig alig volt arrafelé forgalom. Megsirattuk. De új kutyát nem akartunk.

 

    Öregebbek lettünk néhány évvel, Kis búcsúk és kis halálok, mondja Heidegger az idő folyásáról. Már elvégeztem az első elemit, és kétszer egy héten katekizmusórára jártam a nővéremmel egy kedves tisztelendőhöz, aki zsidó hitből katolikus hitre térített bennünket. Nem valamiféle megvilágosodás motiválta szüleinket, hanem a csalóka remény, hogy a kereszt jegye majd megvédi a családunkat. Még nem léptünk be a háborúba, az optimizmus jogos volt. "Mi végre vagyunk a világon?" Kemény kérdés, a katekizmus első kérdése. A válasz lehangoló: "a végre vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, egyedül őt imádjuk, neki engedelmeskedjünk, ezáltal a menynyországba jussunk." A nővérem a mennyország felől érdeklődött. Aki a mennybe jut, annak örök boldogságban van osztályrésze. - Az mit jelent? - kérdezte a nővérem. - Mindenkinek mást jelent - mondta a tisztelendő. Háború után megtudtuk, hogy ő maga is kikeresztelkedett, ráadásul szabadelvű volt és színésznő barátnőket tartott. Az örök boldogságról többet nem beszéltünk. Viszont volt egy kora este, a katekizmusóráról jöttünk, tavasz volt, előzőleg esett az eső, valami egész különleges lágyság a levegőben és édes-mézes akácfaillat, hallgatagon mentünk a nővéremmel, almát ettünk útközben, olyan igazi piros jonatánt, szokatlanul könnyűnek éreztem magam, hosszú tél után, nemrég vehettem csak le a hócipőmet és most különösen élveztem, hogy járás közben kopog a cipőm. Tavasz, alkony, akácillat, alma, cipőkopogás.

 

    Kip-kop. Eleinte buzgó neofita voltam. Minden előíráson túl szorgalmi jócselekedeteket hajtottam végre, és néha lelkesen sanyargattam magam. Gárdonyi Isten rabjai című könyvéből merítettem a sanyargatás ötletét, de egy Blaskó Mária nevű írónő Pityu című regénykéje is nagy hatást tett rám, ebben Jézuska személyesen sietett egy szegény kőművesfiú segítségére. Olykor, amikor furcsa árnyak voltak a szobánkban, én is látni véltem a kis Jézust, összegömbölyödve szundikált a játékpolc előtt, a polcon egy Hófehérke bábu állt őrt a hét törpe társaságában. Az volt a rögeszmém, hogy ezek gondolkodó törpék, de hogy min gondolkodnak, azt nem tudtam. Akkoriban Hófehérke-kultusz volt a Walt Disney-film miatt. De aztán beléptünk a háborúba, és a filmet többé nem játszották. Keresztesháború, magyarázta a szomszéd lány. Vonul a sereg, elöl mennek a legbátrabbak, kezükben hatalmas kereszt, repülők keringenek a fejük fölött, köztük Tibi gépe. A szomszéd lány Tibi nevű bátyja pilóta volt, mint a kormányzó egyik fia. Néha átkiabált hozzánk: hé, Mustármag, hé Babvirág, jöttök? Olyankor marokkót játszottunk, ez volt a mániája, a marokkózás, esténként a többi pilótával - árulta el a szomszéd lány - nagy pénzekben játszották. Keresztesháború? A papám dühösen legyintett, a környék legbutább emberpárjának tartotta a szomszéd lány szüleit, én viszont aggódtam a papám lelki üdvéért. De minden elrendeződött: Horthy István lezuhant, én ugyanakkor majdnem meghaltam egy mandulaműtét szövődménye miatt, lázálmomban nem a kis Jézust vagy az ég angyalait hívtam, hanem a mamámat, de őt nem kellett hívni, mert ott volt. Meggyógyultam, addigra már Tibi is lezuhant, hősi halottnak nyilvánították, a szomszéd lány gyászruhában csapkodta a zongorát. - Bele kell nyugodni - súgta rekedten. - Isten a nagyobb jó érdekében engedi meg a rosszat. Katekizmus, huszonötödik pont... - Na ne! - mondta a nővérem. A huszonötödik kérdés és válasz valóban így szólt: "Mért engedi Isten a rosszat? Isten a rosszat a nagyobb jó érdekében engedi." Ez túl furfangos volt. Ma is túl furfangos. Mint a Sherlock Holmesről szóló Karinthy paródia: "Sörluk Nick Nock műszemet hord, hadd higgyék azt, hogy lát, pedig nem lát." - Miféle nagyobb jó? - kérdeztem akkor és ott. A szomszéd lány egy pillanatra abbahagyta a zongorázást, előredőlt, és gyűlölködve suttogta: - Ti nem ismeritek az alázatot... - Na ne... - mondta újra a nővérem.

 

    Egy komoly csalódás még hátravolt.

    Én tizenhárom voltam, a fiú tizenöt, biciklizni jártunk együtt és vasárnap délutánonként színházba (még a koalíciós idők voltak), ő színházi rendezőnek készült, én követtem, mint egy árnyék. Már majdnem egy éve tartott a románc, amikor két nappal karácsony előtt bekövetkezett a katasztrófa. Sartre Zárt ajtók mögött című drámáját láttuk. Két nő és egy férfi, egy ablaktalan szobában, szünet nélkül beszéltek, beszéltek, homályos szöveg volt, arra is csak nehezen jöttem rá, hogy ezek voltaképpen halottak és a szoba a túlvilág. Szerelmesem persze mindent értett, feszülten figyelt, én inkább őt figyeltem. Ilyesmi máskor is előfordult, olyankor hazafelé elmagyarázta és megbírálta a darabot és az előadást. Ballagtunk fel a dombra, beszéltünk, beszéltünk, mi voltunk a mintapár. A Pokol a Másik, foglalta össze a lényeget a színész a dráma vége felé. Valaki tapsolt, néhányan pisszegtek, a színésznők is mondtak valamit és valóban vége lett. Aznap, hazafelé, elmaradt a magyarázat, hallgatva bandukoltunk, ő nem szólt, én sem szóltam, a látottakon töpreng, gondoltam tisztelettel, pedig azon törte a fejét, hogy tegyen engem véráldozat nélkül lapátra. A Margit-híd pesti hidfőjénél végre rászánta magát a műveletre: kijelentette, hogy ezentúl azzal az osztálytársával óhajt vasárnaponként színházba menni, aki szintén színházi rendezőnek készül, vele jobban tudja a látottakat megbeszélni, sajnálja, mi ketten persze barátok maradunk. Persze. ő felszállt a hatos villamosra, én nem ugrottam be a Dunába, de könnyekbe fullasztottam a család karácsonyát. A Pokol a Másik.

 

    Tanulóéveim véget értek, Theodor Nepomuk Schwindler receptje szerint készre sülve pottyantam ki az idő kemencéjéből, immár édes-mézes akácillat és tömény boldogság várt rám.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 9   »   Tanulóévek
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911