Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 9   //    «    23    » 
DIÓHÉJ
Jámborné Balog Tünde
Tavalyi dió
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Utolsó esztendejében apám - mielõtt végleg ágyba kényszerítette a betegség - dédapám karosszékében üldögélve töltötte napjait. Ronggyá olvasott régi regényeket, zsírpecsétes, öreg szakácskönyveket lapozgatva múlatta az idõt, és ha elfáradt, a diófát nézegette, amin mindig történik valami. Õsszel verebek százai zsinatolnak rajta, tél derekán utazó fenyõrigócsapat szállásolja el magát menedékében, egyik ágán gerlepár lakik, olyanok, mint a fiatal házasok, hol turbékolva bújnak össze, hol hátat fordítanak egymásnak, még az is elõfordul, hogy külön-külön gubbasztva töltik az éjszakát. Nagy, piros-fehér-fekete fakopáncsok tartanak rendszeres õrjáratot koronájában, hangosan kopogtatva a féregrágta, vastagabb ágakat, és néha megjelenik egy magányos utakat járó, falánk varjú, mert rákapott a dióra. Letép egyet a fán maradt termések közül, mellével a törzshöz szorítja, gyors mozdulatokkal lehántja megbarnult, külsõ burkát, és vastag csõrével ügyesen feltörve, kieszegeti belõle a dióbelet. Vigyázz, mert meghízol, mint a Mandl kisasszonyok pulykája, inti apám a varjút, és elõttem megjelenik Édesvica albumának fotográfiája a rojtos napernyõ alatt összesimuló nõvérekkel. Viczuskának az eggyüt töltöt szép napok emlékére, ez áll a fénykép szélén. Halványulnak a kisasszonyok, vonásaik egyre kevésbé látszanak, fakulnak a barna tintabetűk, ideje, hogy leírjam, amit tudok róluk, mert közel a nap, amikor végleg eltűnik a kép és az írás, létezésüknek nyoma sem marad, nem is beszélve ama régi szép napokról. Sírjuknak a helye sincs meg a jángori temetõben, ahol Z.-vel bóklászunk a nyugati kerítés mentén, ott kellene megtalálnunk apám szerint, a szélsõ sorban, a sírköveket azonban rendszeresen lopják, és beépítik a puccos, új házak alapjaiba.

    A temetõbõl alig látszik valami, borostyán nõtte be a megmaradt sírokat. Egy emberöltõnél több idõ telt el az utolsó temetés óta, és nincs már a városban rokona, barátja az itt nyugovóknak, egyedül a Csodarabbi nyughelyének környékét tartják rendben, mert hozzá az óceánon túlról is jönnek az elvándoroltak unokái. Sírkövén nagy kupac kavics, az emlékezõk kövei. Szél támad, a kerítésen túl hangosan suhog a kukoricás, és a gondnok ránk szól, hogy menjünk, mert mindjárt besötétedik. Lehajolok egy kavicsért - a kõ maradandóbb a mi halottainknak járó virágnál -, de tavalyi dió akad a kezembe, zöld burka barnára, ráncosra száradva tapad megfeketedett csonthéjára. Fölnézek, és ahogy gondoltam, diófa nincsen se közel, se távol, s ha lenne is, már régóta nem teremne; benõtte a fákat is a vadul tenyészõ borostyán, borostyánerdõben bolyong az idetévedõ vándor és a holtak lelke. Ez a dió biztosan nem itt hullott le az ágról. Tudom, varjú hozta ajándékra leltem, ezt teszem hát a Csodarabbi sírjára, a Mandl kisasszonyok emlékezetére.

    A Mandl kisasszonyok dédapám lakói voltak a csodás századfordulón, a két utcára nézõ, alacsony sarokházban, amelynek telke a várost átszelõ Nagyérig, a Maros fattyúágáig nyúlt. Különös ház volt, alacsony, földbe süppedõ, ám szélesen elterpeszkedõ, egyik szárnyával az Ér fölé boltozott Kishidat, másikkal a Nagyoskolát érintette. Öreg volt már akkor is, az ezerkilencszázas évek elején, az ótemplommal szembeni keresztezõdésben hánykolódva, de el nem süllyedve a toronyból napjában többször alázúduló harangszó hullámzásában. Homályos labirintusában élt János dédapám és Julianna dédanyám a gyorsan múló idõvel. Elõbb gyereksírás töltötte be a vaskos oszlopsor mögötti hosszú verandát, majd kamaszhangok mutáló nyerítése és csiklandós leánykacagás szűrõdött ki a falak mögül, s amikor beköltöztek a Mandl kisasszonyok, pipacsszín arccal hallgathatták a szomszédos szobákban szerelmeskedõ párokat, akik majd szétvetették maguk körül a házat, miközben nehézkesen, csikorogva fordult alattuk a láthatatlan, hatalmas kerék: a beköszöntõ huszadik század.

    Nem tudom számba venni, hányan laktak az L-alakban megtörõ, széles folyosóról nyíló szobákban, mert János és Julianna nyolc fia és lánya mellett võk, menyek, barátok, barátnõk és lakók is gyarapították a létszámot; dédapám ugyanis kiadta a sarkon lévõ üzlethelyiséget és a pincelejáró melletti szobákat, talpalatnyi hely nem maradt üresen hajlékában. A millennium idején jól menõ kocsma működött a sarkon, az udvarban a megrakott parasztszekerek elõtt türelmesen álldogáltak a lovak, zabos tarisznyával nyakukban várták gazdáikat, akiknek pinttel és iccével mért bort és seritalt az egykedvű kocsmáros. Késõbb süvegcukrot, sót, lámpabelet, petróleumot és kocsikenõcsöt áruló krájzleráj nyílt az üzlethelyiségben, a folyosó végi sötét kis lakást pedig a nyári színkör színésznõi bérelték, akik évente mindössze két hónapot töltöttek a városban, így ezek a szobák õsztõl tavaszig üresen álltak, legfeljebb átutazó vigécek aludtak bennük néhanap, amikor megtelt az állomás melletti fogadó.

    Dédanyám nem szerette a házalókat. Féltette lányait a magányos férfiaktól, mióta a szomszédék Rózsija megszökött egy mutatványossal, és azokat a rosszféle színésznéket sem tűrte sokáig a házban, nevetett apám, mert késõn keltek, és kócosan, fűzõ nélkül, kivágott slafrokban grasszáltak a gangon, János dédapám és a nagyfiúk meg mindegyre bejárkáltak az istállóból. Nem sül ki a szemetek? ripakodott rájuk Julianna, és mérgesen csapta be a konyhaajtót maga mögött.

    Mondom, zegzugos nagy épület volt a ház, tömérdek szobával, kamrákkal, kocsiszínnel, istállóval, óllal, magtárral, kukoricagóréval, vesszõbõl font és sárral tapasztott gabonatartó kassal, udvari kemencével és dohszagú, nyirkos pincével, amelyben az Érrõl jött kígyók csúsztak-másztak, és odavonzották a vizet. Be is szivárgott minden tavasszal, titokzatos loccsanásokkal mosva az alapfalakat, a padláson pedig egerek és kísértetek kaparásztak éjszakánként. Végtelen birodalom volt ez egy kisgyereknek, és itt felcseperedõ apám apránként felderítette a ház minden szegletét. Följárt a padlásra télire eltett pocokdinnyét keresni a búzában, és a pincébe is lemerészkedett, de legszívesebben a diófa alatt tanyázott, a galambház mellett, vagy a gangon, ahol állandó volt a jövés-menés.

    Apám a Mandl kisasszonyokéval szomszédos szobában született, dédanyám és Szeder néni, a félvak bábaasszony segítségével. Nyomdásznagyapám fel s alá járt a folyosón, hallgatta Örzsi nagyanyám jajgatását, és idegességében véresre harapta szája szélét. Nyugodjék meg, Szomszéd úr, igyon egy kis kóser pálinkát, Izsák öcsénk fõzette, ez a legjobb ilyenkor, vette gondjaiba Mandl Náncsi, és Netti megismételte nõvére szavait, valahányszor újabb stampedlivel bátorították a jövendõ apát. Õk maguk is ott settenkedtek mellette, aggodalommal figyelve a kiszűrõdõ hangokat, s amikor végre felhangzott a cérnahangú nyivákolás, arcukon az öröm pírjával maguknak is töltöttek egy gyűszűnyit Mandl Izsák pálinkájából, hogy koccintsanak nagyapámmal az újszülött egészségére.

    Hátrébb, a kocsiszínben szekerek, lószerszámok, borona, ekék, ásók várták az õszt és a tavaszt; az istállókban, ólakban rengeteg jószág nyüzsgött: nyerítõ, nyihogó, bõgõ, káráló, gágogó had. Forrt, erjedt az élet mindenütt, emberé és állaté, mintha maga a lét vert volna tanyát a kanális és az ótemplom közötti hosszúkás parcellán. Újszülött apámat állathangok kórusa és nagyapám csukladozó tenorja köszöntötte: Ni-hincs cserepes tanyám, sem szűröm se-he gulyám danolta, és a Mandl kisasszonyok megszeppenve húzódtak viszsza befüggönyözött ajtajuk mögé, bár velük és nagyapámmal nem törõdött senki. A kisfiú volt a fontos, az unoka, az elsõ új hajtás a bokrosodó családfán, és senki sem sejtette, hogy egyben az utolsó is. Több kisgyerek nem született a nagy családban, hiába tolongtak nagyanyám nyomában férjhez menendõ, anyányi húgai: Édesvica, Julcsa és Mári, megannyi lehetõség a világra kívánkozó élet számára, ha a mellbeteg Etelkával nem számolunk.

    Akkor azonban, az új század kezdetén, apám születésekor kisuvikszolva fénylett a jövõ. Dédanyám hetenként kétszer sütött kenyeret, így se volt elég annyi embernek, mert a ház minden lakója az õ cipóit ette, kivéve a Mandl kisasszonyokat. Õk a Nagyhíd melletti Hecskó pékhez jártak, mégis összefutott szájukban a nyál, amikor Édesvica megprickolta egy kis sós vízzel a gömbölyű kenyerek barnára sült tetejét, és néhány percre visszatolta õket a kemence vörösen izzó gyomrába. A mindig zsírtól fénylõ szájú Irlanda Lujza néni, ültõ helyében megevett egy kacsát, és két fillérért egész stanicli cukortörmeléket adott, a sarki bolt pultja mögött trónolva napjában többször elmondta, hogy senki nem tud olyan kenyeret sütni, mint Julianna dédanyám. Ezt hajtogatták a koldusok is, akik szombatonként kora hajnalban a kapunál toporogtak, meztélláb, mankóval, bénán sántikálva vagy karjukkal lökve magukat elõre, összezsugorodott lábukat húzva maguk után a porban, el sem hessentve a fekélyeiket lepõ fényes, zöld legyeket. Mocskos, ótvaros kezüket nyújtogatva várakoztak a boltajtó melletti kiskapunál, nyöszörögve szippantották be a házat körülfodrozó jó szagokat, és idõnként, mintegy vezényszóra kórusban kezdték kántálni: adjatok, adjatok, amit Isten adott. Amikor átellenben az ótemplom tornyából felhangzott a bakter tülkölése és kiáltása: hetet ütött már az óra!, felpattant az ajtó, és keretében megjelent Julianna dédanyám, szélesen mosolyogva, örökös fekete ruhája elõtt tiszta, fehér vászonkötõvel, fején hétköznapló delén kendõvel. Terebélyes alakjával, húzott szemével, kiálló arccsontjával olyan volt, mint egy pusztai bálvány, és a koldusok hadának szemében - kosarakat cipelõ lányai között - maga a bõség istennõje.

    Szívesen elmondanám, hogyan osztotta ki a hajszálra egyforma kenyérkéket, pirosbarnára sült kolduscipókat és tenyérnyi darab sósszalonnákat a tülekedõ és hangosan hálálkodó koldusnépségnek Julianna dédanyám, mint ahogyan azt is felidézhetném, milyen kacskaringós huszárkáromkodásokat eregetett ki magából dédapám, bajusza végét rágva az istálló almozása közben eme esztelen pazarlás láttán, mégse szólhatott; minden asszonyáé volt, a ház, a föld, és gyerekeik is jobbára anyjukra hasonlítottak.

    Elmesélhetném, hogyan kelt föl dédanyám hetente kétszer, kedden és szombaton nem sokkal éjfél után, hogy befűtse a kemencét és kovászt vessen, dagasszon, kelesszen, amikor a ház lakói még épp hogy a másik oldalukra fordultak álmukban, de ez a történet nem róluk, hanem a Mandl kisasszonyokról szól, akiknek hosszú, és eseménytelen életét, leszámítva a hétköznapok és ünnepek váltakozásának ritmusát, csupán egyetlen titkos, ám ártalmatlan és szelíd szenvedély tette színesebbé, mint barnás színű fényképüket az ügyes kezű Homonnai fényképész halovány festékei, mégis, dédanyám hajnali jótékonykodásának emléke összekapcsolódik bennem a nõvérekkel, bár nem tudom, miért jut egyik a másikáról eszembe. Igaz, az emlékezés gyakran űz furcsa játékot velünk. Olyan, akár a megáradt folyó. Sodrása össze nem tartozó dolgokat visz magával: korhadt faderekak, ágak, gyökérdarabok, elszabadult csónakok, felpuffadt tetemek úsznak barna tajtékos hátán, és emlékeimben is hol a Mandl kisasszonyok tipegnek a piac felé, ketten fogva az egyetlen garaboly fülét, hol dédanyám és lányai osztanak alamizsnát a hálálkodó koldusoknak.

    Vigyázzon, maga liba, bele ne lépjen a sárba, egzecíroztatja elbámészkodó húgát Mandl Náncsi, mert szigorú és néha goromba is hozzá, amikor azonban a háború végén - amelynek kitörése mindenkit váratlanul ért - elviszi a spanyolnátha, utánamegy testvérének, pedig kutyabaja. Egyszerűen lefekszik megholt húga mellé, és nem nyitja ki többet a szemét.

    A Mandl kisasszonyok olyanok voltak, mint a bagolytüdõ, amit friss almagerezdekbõl aszalt a kemence tetején Julianna dédanyám, de valaha göndör, vörös hajtömeg koronázta fehér arcukat, és kissé hajlott, kellemes ívű orrukat rézszín szeplõkkel hintette be a tavaszi nap. Derekuk vékony, csípõjük kerek, és mellük kellõen gömbölyű volt, a Fentvaló a férfiemberek gyönyörűségére és gyerekszülésre alkotta õket. Ki tudja, miért maradtak pártában annak idején? Túl válogatósak voltak, vagy épp elfogytak a korban hozzájuk illõ ifjak, netán szegénységük volt az oka, hogy kifutottak az idõbõl, és lassacskán vénlánnyá öregedtek? Fiatalon biztosan szívesen férjhez mentek volna, késõbb azonban, amikor jóravaló özvegyembereket ajánlgattak nekik, már nem akartak elszakadni egymástól. Sógornõjük idõvel megunta kerülgetni õket, s a nõvérek egyszer csak dédapám házában találták magukat.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 9   »   Tavalyi dió
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911