Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 9   //    «    29    » 
Dobai Lili
A lélek meztelensége
novella (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

"Ki a szépet szemtõl szembe látta, 

Életét már halálba vetette,

Nem való a föld szolgálatára, 

Mégis reszket, ha közel a veszte, 

Ki a szépet szemtõl szembe látta..."

 

Nem tudható, hogy ki adta, vagy kik adták a kép ma ismert címét, még az sem lehetetlen, hogy félrevezetõ szándék, de talán csak játékos kedv bújik meg a névadás hátterében. Mindenesetre egészen jól sikerült, hiszen a mű rejtélyességét tovább fokozta. A megnevezés, a keletkezés és a jelentés bizonytalanságai között feltételezhetõen az a talány a legizgalmasabb, amelyet a képen látható két nõ figurája ad fel nézõjének. Az egymásra szinte megszólalásig hasonlító két alakot a ruházatuk és mozdulataik különböztetik meg. Arcuk hasonlóságát a kifejezés különbsége ellenpontozza, a jobb oldali nõalak nyugalmát, lehajtott fejét a bal oldali várakozással teli, elõre tekintõ gesztusa ellentétezi; a köréjük fonódó csend és üresség pedig - úgy tűnik - újra csak hasonlóságukat hangsúlyozza. A bal oldali nõalak fehér selyemruhát visel, a jobb oldali majdnem meztelen, drapéria takarja ölét-combját. A kép értelmezõi számára mindig is a cím és a két nõalak összekapcsolása volt a fõ kérdés: melyik utal az ég(i)re? és melyik a föld(i)re? A díszes öltözetű, testét rejtõ volna a földi, a testét felfedõ pedig az égi? Vagy fordítva? Milyen érvek szólnak pro és kontra? Nyilvánvalónak tűnik, hogy amíg az égi és a földi szerelem definíciója pontatlan vagy késik, addig a festmény attribúciója is meghagyja a maga kérdéseit.

    Lehetséges, sõt valószínű, hogy nem csupán ez az allegória rejtõzik és mutatkozik a festményen vagy magában a festményben, hanem a lélek, a szellem és a test kérdéseinek kivetítése és képpé alakítása is. És nem külön, hanem együtt. Az emberi test önmagában szám csupán, a létezésbe belevetett meghatározhatatlan anyagféle, lényegileg és teljességében nem létezhet lélek és szellem nélkül. Valódi és szubsztanciális létezése önmaga számára akkor kezdõdik, amikor ráeszmél, hogy messze túlmutat anyagi létén, és tudatosul benne, hogy működésében szellem és lélek hatja át, amely formáló erejével egy nálánál hatalmasabb erõ felé lendíti. A lelki létezés forrása pedig ott ered, ahol a szeretet dimenziói között az én a másikkal való együttlét teljességet adó örömére rátalál és megízleli; ebbõl fakad a vágy, hogy egyetlen másikkal élve, vele eggyé válva, vele együtt létezve akar élni, s e szeretet által közösségben lenni másokkal is. A két nõ alakja talán éppen ennek a szellemi-lelki-testi születésnek egyik mozzanatát ábrázolja, az utolsó elõtti pillanatot, mielõtt még minden, a töredékekbõl az egész összeállna. Vajon véletlen lehet-e, hogy éppen ez a pillanat került fel a vászonra?

    D. L. A. egyetemi tanulmányai óta járt a kép nyomában, amelyre gyerekkorában bukkant egy albumot lapozgatva. Akkoriban a festmény olyan érzést ébresztett benne, amit addig nem ismert, ezért nevet sem tudott adni neki. Sokszor visszalapozott a képhez, megjegyezte az oldalszámot; késõbb, amikor átvitte a szobájába és a saját polcára tette a silány minõségű reprodukciót közlõ kis könyvecskét, már magától kinyílt a sokszor felütött oldalon. Amikor felnõtt, megismerte a kép sugallta érzést és nevét is megjegyezte egy életre.

    Tanulmányai során sok más, jobb, jelentõsebbnek vélt alkotással is találkozott, mégsem gyengítették vonzódását a két rejtélyes nõalakot ábrázoló festményhez. Amikor Rómába utazott, elsõ dolga volt felkeresni a Villa Borghese-t, hogy megnézze Tiziano festményét. Amikor meglátta, szerencséjére, nem történt meg vele, amitõl félt, és ami általában bekövetkezik a vágyak és az álmok megvalósultával, hogy a különféle reprodukciókon számtalanszor látott művek eredetije már csak közönyt vagy kiábrándulást kelt; és szerencsére nem fogta el a másolatok iránti utálat sem. A festmény olyan volt, amilyennek belsõ látása és érzékei szerint lennie kellett, és megismétlõdhetett az elsõ pillantás, az ártatlan szem élménye, mely késõbb szilárd emlékképként rajzolódott ki tudatában. Nem a felkavarodás, a döbbenet vagy a szívszorítás elsöprõ ereje járta át, hanem belsõ bizonyosság, higgadtság töltötte el, hogy ?igen, megtaláltam?, hogy ?igen, megvan?. Csendes öröm, a megrendülés attól, hogy igen, láthatja, és ez milyen jó. Az a belsõ nyugalom, érzés és rácsodálkozó hangulat áradt el benne, aminek akkor már ismerte a nevét, s amit elõször és most újra, a kép idézett fel benne. De ez a ráismerés nem tette szomorúvá vagy elkeseredetté, pedig akkorra már megtörtént életében a törés, amelynek az összeforradására és begyógyulására oly nagyon vágyakozott, olyannyira várt.

    Azt is tanulmányaiból tudta, hogy a kép attribúciója és interpretációja hosszas vitákra, találgatásokra adott és ad okot, s hogy ezekre lehetetlen lenne végleges megoldást találni. Az évszázadok során felhalmozódott koncepciókról, melyeket jól ismert, írhatott volna dolgozatot, tanulmányt vagy akár könyvet, ahogy más festmények, szobrok, művek erre hajtották, de valami ellenállás munkált benne: Az égi és a földi szerelemrõl ne írjon. Amikor elõször ott állt a festmény elõtt, ez az érzés elhatározássá erõsödött: tudta, soha egyetlen sort sem fog leírni róla, és ezt a nemleges döntést örömmel fogadta. Mintha a mű életének ahhoz a rejtett, lenti rétegéhez tartozna, melybe nem szabad belemélyedni, még csak közelíteni sem, mert egyetlen érintés is romba döntheti a lassanként összerakosgatott, összeszedegetett létépítményt, amely a mindennapok keresztfelvételéhez szükséges. Boldog volt ezzel a negatív döntéssel, akár egy gyerek, akinek megmondják, mit kell tennie, és mentes a választás felelõssége alól.

    Sok mindent tudott a festményrõl. Tudta, hogy jegyajándékként készült megrendelõje, egy velencei cittadino, Nicolo Aurelio kérésére 1514 tavaszán, és Tiziano éppen ez év májusára fejezte be a képet, melynek közepén, a kútra helyezett ezüst tálon nem a võlegény, hanem menyasszonya, Laura Bagarotto családjának stemmája szerepel. A kép furcsaságát és témájának szokatlanságát azonban nem gyengíti, hogy bár házasságkötés alkalmára készült, mégsem a házasulandók kettõs portréját örökíti meg, nem is valamely mitológiai férfi-nõ páros idilljét, hanem két nõalakot ábrázol. Talán a trójai Helénát és Aphrodité-Vénuszt jeleníti meg Ámorral együtt az Aeneis IV. éneke alapján. Ez Leandro Ozzola hipotézise. Csak feltételezni lehet azt is, hogy a megrendelõ - mint művelt velencei kancellár - elõírta a kép tárgyát, melynek jelentése vagy jelentései fokozatosan elhomályosultak. Még valószínűbb, hogy Nicolo Aurelio ismeretségi körébõl javasolta valaki - talán Pietro Bembo - a festmény témáját.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 9   »   A lélek meztelensége
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911